e b o l a Creative Commons License 2011.09.01 0 0 30700

TDS – (Sur les Traces des Ducs de Savoie)

 

Tavaly decemberben, igen merész elhatározást tettem, az öt, kvalifikációs pont helyett, hattal rendelkeztem, így neveztem a számomra legnagyobb kihívásra, az UTMB 166 kilométeres távjára, amit 9600 méter szintemelkedés tarkít. Sajnos a túljelentkezés miatti sorsolás, nem kedvezett nekem, így nem kaptam lehetőséget az indulásra. Néhány perc, tanakodás után, éltem a még szabad helyek adta lehetőséggel és átneveztem a TDS-re, ami 112 kilométer és 7100 méter szintemelkedés nehezíti a távot, ezzel ez a legvelősebb „futam” a palettán.

 

Anyagi megfontolásból, nagyobb baráti társasággal érkeztünk Chamonixba, így a versenyt megelőző napok pihenése, nem sikerült tökéletesen, de a hangulat kárpótolt érte. Repülő és vonat után, most autóval utaztunk. Ha nem is ez volt a legrövidebb megoldás, de legalább a legkomfortosabb. Csabi jóvoltából jókat ehettünk, ő volt a csapat szakácsa, egyik sofőrje és legfőbb futódepósa, azaz segítője a frissítőpontokon. Nélküle tuti nem lett volna ilyen „sima” a „francia történet”.

 

Szerdán a versenyközpontban átvettük a rajtszámokat és a chipeket, leplombáltattuk a versenyzsákokat és bemutattuk a kötelező felszereléseket, amiknek a verseny folyamán nálunk kellett lennie. (Síp – Víztartály – Pohár – Telefon - Két lámpa + elemek – Mentőfólia – EÜ papír – Fásli – Ragasztószalag – Krém – Kapát – Térd alatti nadrág – Vízálló nadrág – Pulcsi – Sapka – Kesztyű – Okmány – Pénz – Tartalék élelem) Egy tíz év körüli kislány nézte át a felszerelésemet, kicsit mosolyt csaló helyzet volt, de komolyan kellett venni. Pepét és Sperót, feltehetőleg, a tavaly elért jó eredményük miatt, kiemelték a sorból és elvitték doppingvizsgálatra.

 

Régen nézegettem már a HOKA MAFATE cipőt, rendkívül kényelmesnek tűnt, amiről meg is győződtem, még ha egy számmal nagyobbat is tudtam csak felpróbálni. Kinézetre a kilencvenez évek kedvenc „diszkós” cipői jutnak róla eszembe, de nekem nem tűnik csúnyának a „csótányroppantó”. Kiérve a szállásra, még hétfő délután, a boltok zárása előtt néhány perccel, el is indultam beszerző körútra, aminek végére HOKA tulajdonos lettem. Két napig le sem vettem. Kedden mutattam neki egy kis havat felvonózás közben, a világ legszebb helyén, a MIDI és a HELBRONNER között. Előbbi egy 3842 méter magas, utóbbi, pedig egy 3462 méter magas csúcs, amit egy 5000 méteres, két ponton rögzített drótkötélpálya köt össze, amin mini négyszemélyes kabinok rohangálnak oda és vissza. Az út húsz perces lehet, de az élmény leírhatatlan. Szerdán talán merészen, de kétórás kirándulást tettünk két felvonó felső állomása között, ami tavaly sajnos elmaradt, így pótoltuk. Éreztem, hogy új a cipő, de amint levettem és más volt a lábamon, úgy éreztem, vissza kell vennem. Két éjjelen át, gondolkodtam, végül úgy döntöttem, az új cipőmben indulok, bíztam a megérzéseimben és a rutinomban.

 

Reggel, Csabi, engem és Domit levitt a városba, ahonnan szervezett buszokkal mentünk a Courmayeur (1220m) városába. Sokadszor is lenyűgözött, a Mont-Blanc alatt húzódó 11611 méter hosszú alagút, hihetetlen emberi csoda. A rajthely, a már két CCC alkalmával megszokott aszfaltcsík volt. Leültünk és elvégeztük az utolsó simításokat a felszereléseinken. Fél órával a rajt előtt, már az aszfalton voltunk és vártuk a szurkolóinkat, akik átjöttek az alagúton, hogy megnézzék a versenysorozat első rajtját. Közben egy karszalagos, névtáblás emberekből álló „egység”, Domi táskáját kezdte el vizslatni. Azt gondoltuk a plombát keresik rajta, de két pillanattal később, már mondta is, hogy lépjen a kordonon kívülre és pakolja ki a táskát, ellenőrzik megvan-e minden felszerelése. Még a tartalék akkumulátort is be kellett tennie a lámpába, megmutatni, hogy fel van töltve. Kicsit megijedtünk, megszeppentünk a szigortól, de egyben jó volt látni, hogy figyelnek ránk. A tavalyi lefújás után, tudtuk, komolyan kell venni, amit kérnek, ez a saját érdekünk is, még, ha vannak olyan holmik, amik teljesen hasztalanok mindaddig, amíg komoly sérülés vagy kimerülés nincs.

 

Eldördült a rajt, nem volt akkora letargikus érzés, mint elsőre, de nem is itt vártam az új dolgok felszínre törését. Hosszasan a házak között kacskaringóztunk. Egy helikopterről sokáig követték a tömeget. Domi előttem futott, többször láttam a hátát, a jellegzetes narancssárga pólóját. A hegyeknek kanyarodtunk és hosszasan, egy sípályán emelkedtünk. Egy kanyarban még intettem Dominak és sejtettem, a verseny során, ha minden a papírforma szerint alakul, nem látom többet. Viszonylag gyorsan elértük az első pontot, ahol gyors ivás és továbbhaladás volt a célom. Frissítés után eszméltem, hogy még „nem olvastak le” és érdeklődnöm kellett, hol is kell, olyannyira észrevehetetlenné téve, körbevették az embert. Nem volt kialakult sor előtte vagy folyosó, félkörben álldogáltak körülötte.

Col Checrouit – Maison Vieille (1956m, 6,5km, 804m D+, 68m D-, 1:21:04, 846. hely)

 

Arra gondoltam, innen egy órácska alatt, a hegytetőn leszünk és ereszkedhetünk lefelé, de csak nem jött a „bukkanó”. Útközben egy hatvan körüli házaspár, nagy hátizsákkal, simán tartotta a sorral a lépést és „izmozni” kellett, hogy meg tudjuk előzni őket. (Mire is képes, a folytonos magashegyi tréning.) Egy kanyar után, megdöbbentő látvány fogadott… Az utolsó, mintegy háromszáz méternyi szint, egyben, IRDATLAN meredeken. Ott állt a fél mezőny, a sor nem haladt. Omladékos, apró köves, előzni szinte lehetetlen és veszélyes vállalkozás. Ennek ellenére, szépen komótosan haladtam el a sor mellett, a botokkal toltam magam, ahogy kell. Tudtam, hogy az első nagy emelkedő lassú lesz, ami meghatározza kicsit az egész verseny tempóját.

Col de la Youlaz (2661m, 11,4km 1517m D+, 76m D-, 2:38:52, 632. hely)

 

Innen volt szükség egy jó tempóváltásra lefelé, ami közepesre sikeredett. Kocogni kezdtem, de még alig kaptam levegőt, így gyakran gyors gyaloglásra kellett váltanom. Figyeltem az evésre is a pontok között, hisz ezen a távon, nem túl gyakori a frissítés. Két banános energiaszelettel, két szezámmagos csodával és két zselével indultam, az utánpótlás hatvan kilométernél „várt”. Nem sok maradt meg bennem az ereszkedésből, az első frissítőpontig, de hoztam a tervet, felfelé séta, lefelé kocogás vagy gyors „osonás”. Ez talán elég öt kilométerre óránként.

La Thuile (1448m, 21,2km 1559m D+, 1331m D-, 4:09:27, 695. hely)

 

Ismét emelkedő az Olasz-Francia határig, amin rendesen lassúnak éreztem magam. A magaslati levegő felettébb lelassít, de ez nem is csoda. Arra gondoltam, a frissítésekkel együtt, egy tartály víz, ami két liter, elég harminc kilométerre. Na ezt elsakkoztam, de szerencsére nem sokkal, felfelé elfogyott a vizem. Szerencsére még a pont előtt kicsivel, volt egy kút, ahol megtöltöttem ismét a tartályt. Közben záporoztak az SMS-ek és a telefonok, amit ezúton is köszönök mindenkinek. Karesz tudósított rendületlenül. A hágóba érve, csoda fogadott. A falucska, mint ha egy régi háborús film, hágóbéli határátkelőét elevenítette volna fel, csak épp a katonák hiányoztak.

Col du Petit St-Bernard (2188m, 29,9km 2338m D+, 1370m D-, 6:12:50, 745. hely)

 

Hosszú ereszkedés várt a következő szakaszon. Egy angol lányt bíztattam lefelé, miközben a lábát ragasztotta, sajnos nem tudom sikerült-e befutnia a célba. Hihetetlen emberi élményt jelent, egy-egy mosoly vagy egy-egy „világnyelven” tett gesztus, gondolat. Mindenki ezen a szakaszon hívott fel, de ez még csak nem lehet gond, egy SMS-t kivéve, amit nem tudtam lefordítani pontosan. Egy világszép vízimalom mellett futottunk el, ahol jó kis mulatós zene szólt. A fenékrázásomra és kalimpálásomra, rögtön tapsolni kezdtek a helyi lányok. :) A völgyben, a városi szakaszokon, több helyen is, kézzel regisztrálták az áthaladásunkat. A pont előtt egy srác, ezen a „világnyelven” mutatta, hogy fussunk el együtt a pontig, már nincs messze.

Bourg St-Maurice (813m, 44,1km 2380m D+, 2787m D-, 8:22:09, 738. hely)

 

Gyors tankolás, evés és már esni is kezdett az eső. Felfelé nézve nem volt veszedelmes, így vártam kicsit, hátha nem kell kabátot venni és bejött a dolog. Kifelé a pontról egy morcos bácsi ellenőrizte a felszerelésemet, de látta, hogy nagyon mennék, így szúrópróbaszerűen nézte meg a kabátomat és a telefonomat. Szemkontaktust keresett, látni akarta, hogy minden rendben van. Volt egy kiírás, hogy huszonöt kilométeren át, nem lesz frissítés, amire azt hittem, hogy a hatvan kilométernél lévőt, kicsit messzebb tolták az útvonalon. Megkezdődött a legbrutálisabb emelkedés, közel kétezer méter tizenkét kilométer alatt… Belegondolni sem tudtam, ezek a mértékek, szinte elképzelhetetlenek. Rengetegen jöttek le szemben velünk a hegyről, tömegével adták fel a versenyt. Próbáltam viccesen megfordítani őket, hogy Chamonix nem arra van, de sajnos sikertelen voltam. Néhányan pacsival, néhányan mosollyal köszönték meg a szándékot. Kicsit később, telefonon tudtam meg, hogy havazás és jegesedés miatt, elterelik az útvonalat. Ez szintben nem nagyon jelentett eltérést, de távban nyolc kilométer pluszt, rengeteg aszfalttal.

Fort du Truc (9:49:11, 628. hely)

 

Visszaereszkedtünk a hegyről és szinte végig aszfalton közelítettünk a következő pont felé, ami így nyolc-kilenc kilométerrel került messzebb tőlünk. Az aszfalt végig emelkedett, a kilométerkövek pedig, nagyon nyomasztóan, lassan fogytak. Vizem volt, de egyetlen zselém maradt a frissítőpontig. Olyan tempót kellett találnom, ami a legkisebb erőkifejtést kívánja. Telt-múlt az idő, fogyott a táv, elfogyott a kaja és egyre éhesebb voltam. Felvettem a pléhpofát és kaját „koldultam”. Egy autós, egy almát tudott adni, később, pedig egy csapat francia futótól kaptam egy csokit és egy zselét. Keveset tudok angolul, de a számítógépes játékokból emlékeztem, mi is az élelem. :) Egyszer le is kellett ülnöm picit, hogy enyhítsem a szédelgést. Helyiek, gondoskodtak egy vizes frissítőről az elterelt úton. Jelezvén, hogy ez nem játék, több mentőautó is elszáguldott mellettünk, gondolom a kimerültség jelenthette a legtöbb problémát. Sokan előztek meg, de éhesen nem tudtam jobban menni, a rutin segített és vitt előre. Lehetett spórolni a lámpával rendesen az aszfalton. A ponton a depóm várt, Anna, Kerekes Csabi és Vass Csabi.

Cormet de Roselend (1967m, 60,6km 4299m D+, 3552m D-, 13:47:08, 683. hely)

//Innem a távolságadatokhoz hozzá kell adni nyolc-kilenc kilométert…//

 

Rengeteget ettem, szinte teljesen átöltöztem, „terhet könnyítettem”, szóval komfortérzettel mehettem tovább. Csabi a pihenés alatt, feltankolta a zsákot folyadékkal, kajával, sóval és szigorúan közölte: Nem jövök érted sehová, nem adhatod fel, a telefonomat is kikapcsolom. :) Szerencsére nem is gondoltam ilyesmire, de támpontnak jó volt. :) Emelkedtünk keményen, egy elég nyílt szakaszon. Most egy olyan szurdokvölgy következett, amit előtte fotóról láttam és úgy is félelmetes volt. Balra sziklafal, jobbra szakadék és odalent pedig zúgott a víz, de szerencsére simán ment, majd lezúgtunk LA GITTE településre, ahol egy fickó, csak akkor engedett tovább, ha azt mondtad: Jól vagyok, nincs probléma! Ez annyira lefoglalt, hogy nem láttam volt-e kontrollpont, így a magam megnyugtatására, két embertől is megkérdeztem, volt-e vagy sem. A hegy oldalában, messziről világított a pont, pár méterre a hegytetőtől. Nagyon nagy szél fújt már a magasabb pontokon.

Entre-deux-Nants (2164m, 71,6km 5165m D+, 4221m D-, 18:18:56, 681. hely)

 

Kicsit még kapaszkodtunk felfelé mielőtt lejteni kezdett. Egy picinyke pukli jött a szintmetszeten, ami élőben elég hosszú volt. Lefelé indulva, jelölve volt a térképen, hogy egyszerre két ember haladhat a szakaszon, gondoltam, hogy igazi csemege lesz a szakasz. Egy peremen haladtunk, ami igen rézsútos volt, száraz, poros és omlós. Pont le akartam rogyni egy köre, amikor Berzsó SMS-t írt: Az éjszaka a barátod… Nem volt pofám megállni! :) Hegytető, lefelé, tehenek, fények, mobilvécé és IPIAPACS. :)

Col du Joly (1989m, 79,6km 5530m D+, 4761m D-, 20:45:31, 683. hely)

 

Kellett a kávé, nagyon álmosan telt az éjszaka, de tudtam, ha jön a hajnal, ismét felébredek. Megindultunk lefelé és el is lehetett tenni a lámpákat. A HOKA nagyon jó volt, sokat dolgozott helyettem, jól tompított és kevéssé kellett figyelni, hova lépek, de már így is éreztem a talpaimat, egyre jobban. Kocogtam lefelé és közben hallucináltam néha. Mint ha csapatversenyen lennék, szerettem volna, ha más is megy lefelé, nem csak én mindenki helyett, pihenni szerettem volna… Többször kellett helyére tennem a gondolatokat, hogy minden lépést mindenkinek meg kell tennie és ez egyéni harc. Leérve, egy igazi paradicsomi környezetbe érkeztem, fenyves, patak és viszonylag sík terep. Korán ébredtek a helyiek és drukkoltak töretlenül. Egy padot találtam és elhatározta, ülve eszem meg a pontról elhozott sós energiaszeletet. Egy hölgy azonnal a segítségemre sietett, de mondtam, hogy csak ülve eszem, nincs semmi gond. Inkább erős sétatempóban osontam tovább, mint, hogy futásnak nevezzem, de megvoltak a tízperces ezrek. Elértem a pontig, az utolsó nagy mászós szakasz előtt.

Les Contamines (1170m, 88,5km 5560m D+, 5610m D-, 23:07:02, 635. hely)

 

Úgy tűnt, rengeteg szint van még hátra, hát mit szépítsek, nem voltam túl rózsás állapotban és valóban sok volt még… A reggel valóban meghozta a várt ébredést. Közepes tempóban kezdtem falni a hátralévő szintet. Útközben volt pár tábla, ami azt bizonygatta, hogy lassabban ment a szintfalás, mint ahogy szerettem volna. Itt kellett hagynom egy kis „terhet” a természetnek, de alig tudtam felmászni az útról a domboldalba, főleg, hogy ez távon kívüli szakasz volt. :) Az utolsó három pukliból elértem az első tetejére és elkezdtem ereszkedni. Láttam szemben egy felkúszó ösvényt, egyetlen vágyam volt, hogy ne ott kelljen felmenni a maradék szintet… Ahogyan tovább közeledtem, láttam rajta a felfelé sétáló embereket. A völgyben volt egy kis fogadó, ahol megejthettem az utolsó vízfeltöltést a küzdelmes utolsó nagy emelkedő előtt. (Néztem az órámat, mikor indulnak harcba a CCC harcosai.) Két óra fel, ez volt a táblára írva… Nem láttam a tetejét, nem tudtam megszámolni a végtelen szerpentint, olyan brutálisan magas volt, ötszáz szint egyben. Csak mentem, mentem és mentem felfelé, közben az órát néztem, végül hatvanöt perc alatt elfogyott. :)

Col de Tricot (2120m, 95,6km 6708m D+, 5808m D-, 26:02:36, 630. hely)

 

Lefelé, vízmosta, mély, nehezen járható ösvényekben kellett haladnunk, amit néha köves szakaszok váltottak fel. Le is ültem egy kőre, amíg betoltam egy zselét. Lefelé haladva félelmetes poén csapódott. Speró mindig azzal etette a lányokat, hogy a függőhíd a CCC-n… Ott álltam egy csodálatos hangulatú függőhíd előtt, ami alatt rohant el a víz. Nem volt erőm mosolyogni, de a sztori megmaradt. Még egy kis le-fel liftezés és…

Bellevue (1801m, 99,6km 6844m D+, 6263m D-, 27:19:48, 628. hely)

 

Nagy lejtés következett, többször meg kellett állnom és többedszer jött elő a hallucináció, de ismét rendbetettem, minden lépésért nekem kell megküzdenem. Mint ha önkívületi állapotban jöttem volna le a lejtőkön. Futni erőltetve tudtam, gyalogolva pedig, nehéz volt fékezni. Éreztem, ahogy a zoknim megadja magát, de elhatároztam, hogy csak a ponton cserélem le. A végén egy jó kis aszfaltfutás lett a pont előtt, de jobb volt hamarabb leérni. A pont előtt várt Anna, éppen előttem ért ki vonattal. Tudtam, hogy rezzenéstelen az arcom, de nem volt erőm elmosolyodni sem.

Les Houches (1012m, 104,4km 6845m D+, 7053m D-, 28:31:13, 629. hely)

 

Megismerhettem a legidősebb TDS indulót, aki 79 évesen vágott neki, de feladta józan megfontolásból. (Két éve Finisher volt!) Frissítés, zselé, zokni csere és indultunk is. Kocogtunk és tempósan sétáltunk váltogatva, gyorsan haladtunk. Mindig a MIDI felvonójának drótkötelét néztem, a vonalához közel van már a cél. Már tudtam, hogy sikerült és csak az örömséta van hátra. Sok UTMB induló drukkolt az ösvény szélén. Viccesen mutattam is nekik, hogy már nem sok időtök van a rajtig. Ekkor még nem tudtam, hogy eltolták a rajtot öt órával. Chamonix határában elővettem „hazám”, Pilisvörösvár zászlóját és a botokra téve, sétáltam be vele a városba. Eszem ágában sem volt futni, szerettem volna kihasználni a besétálás minden pillanatát. Végtelen sok pacsi és mosoly, elmondhatatlan dolgok. Egy kislány felé nyújtottam a kezem, aki félve emelte fel a kezét az enyémhez, pacsiztunk…sohasem felejtem el, amit az arca sugallt, leírhatatlan élmény volt mindkettőnknek, neki a gesztus, amit más nem tett meg, nekem az, ami az arcára volt írva. Szaladt az anyukájához elmesélni… Ezek a pillanatok, amiért érdemes ennyit szenvedni, amiért érdemes áldozatokat hozni. Tudom, hogy nagy dolgot vittem véghez, de picinynek éreztem az UTMB nehézségeihez képest. Már nem érdekelt hányan előznek meg, csak, hogy célban lehessek végre. Nem lett volna gond a maradék ötven kilométer, de talán a maradék szint igen. Szépen lassan besétáltam a célkapun és újabb lépést tettem a nagy álom felé, hogy jövőre teljesen megkerülve Európa tetejét, ismét elhozhassam ezt a zászlót Chamonix-ba. :)

(1035m, 112,3km 7037m D+, 7022m D-, 30:07:58, 633. hely)

A táv így 120,3 kilométer lett, de Gergő 124 kilométer körül mért, amit közelebb érzek a valósághoz.

 

Köszönöm mindenkinek, aki részese volt történetemnek, bíztató szóval, tettekkel és bármivel, amivel csak tehette. Köszönöm a segítséget Pilisvörösvárnak.

 

Nyolc kvalifikációs ponttal, amiből öt is elég és sorsoláson kívüli indulási lehetőséggel várom 2012-t. Szerencsésnek érzem magam, de tudom, sokat kell még tennem az elkövetkező egy évben, hogy nyugodt szívvel állhassak rajthoz.

 

Kimmel Péter