E sorozatban végül visszakanyarodok a luciferi történethez.

Kíváncsiságból felfrissítettem, hogy Mezopotámiában mit is jelentett az egyenlő szárú kereszt. Az ugyanezen sumer képjelű ékírásos jel olvasatát 'más'-nak adják meg, és többek közt (ami számunkra érdekes) a következőket jelenti:
- fél
- iker ('más', 'más-más', ill. más-tab-ba(jelentése 'két más') formában)
- 'dingir'(isten) determinatívusszal: Ninurta
- 'lú'(személy) determinatívusszal: varázsló
- dingir más-tab-ba: az Iker Istenek
- 'mul'(csillag, csillagkép) determinatívusszal: az Ikrek csillagkép.

Látjuk tehát, hogy a jel alakja itt újfent magában hordozta a jelentést, az egymást félbevágó szakaszokkal, illetve nyilván ehhez kapcsolódva magában hordta az ikrek értelmezést is, akár csak két kontinenssel arrébb.
A varázsló is érdekes, hogy hogy kerül ide, Ninurta pedig még inkább!

A hatalmas isteni hős tetteiről több eposzi történet szól. Az egyik legérdekesebb a Zú(Anzu, Imdugud) madárral lezajlott afférja. Az egyes változatok vagy neki, Marduknak, vagy Lugalbandának tulajdonítják legyőzését. Lugalbandának később is akadt dolga vele, de akkor már 'jótékony' arculatát mutatta ez az isteni szörny-madár. Nem tudom, korábban Schenouda ennek kapcsán, vagy valami más miatt emlékezett meg oly sejtelmesen erről a hősről.

A madarak nyomán már alapból gyanút fogunk, főleg, hogy csak kicsivel maradt le korábbi 'madaras' írásaimból ő. Szimurgról írják, hogy ismeri a 'sorsot', és annyi azért derengett, hogy a Zú madár is ezzel áll kapcsolatban, de akkor még elsiklottam efelett. Most azonban, hogy Ninurta kapcsán is előkerült, kénytelen voltam kissé alaposabban megnézni a történetét. Elővettem hát Rákos Sándor eposz fordításait, és kikerestem Zú-t.

Teremtő Enlil tetteit látván,
isten-ruháját és diadémját
s hogy mint kormányoz isten erővel -
s megpillantván Dúranki isten
sorstábláit, Zú vágyat érez
uralkodásra és hatalomra.

"Én magam fogom elragadni
a nagy istenek sorstábláit;
rendet teszek az égiek közt
megingathatatlan trónon ülvén;
a törvényeknek ura lészek
s parancsolok az Igigik
hozsannát zengő seregének!"

Olthatatlanul égette szívét
a gonosz szándék, a rossz kívánság...
Szállott a szentély kapuja mellé,
kapu-oszlopnál, felborzolt tollal
gubbasztott a Nap támadtáig.

Mosdik Enil hűs forrás vizében
naptámadtakor, trónról leszállván;
hever a földön fém-diadémja,
földön hevernek a sorstáblák is...

Lecsapott lesből, lecsapott orvul
s felhői közé ragadta őket.

Csönd támadt erre, rettenetes csönd,
rémület ömlik szét az erekben.
Riadtan sír az istenek nyája;
mindenek bölcse, mindenek őre,
fenséges Enlil, ott sír a nyájjal.
...
Hiszen Zú csellel elragadta
a táblákat s vitte hegyére;
hiszen Zú a táblák ura,
őrzi őket a sűrűségben;
ő bitorol minden hatalmat,
ő parancsol minden parancsot;
szájának szava úgy megáll, miként
Dúranki isten rendelése!

Hogy is mondja Izajás 'Luciferről'? "Azt gondoltad magadban: én az égbe megyek föl, az Isten csillagai fölé állítom trónomat. Az egybegyűlés hegyén telepszem majd meg, messze fenn, északon. Felszállok a felhők magasába, hasonló leszek a Fölségeshez!"
Az ember már-már úgy képzeli, Izajás hozzájutott valami agyagtábla töredékhez, s csak a neveket cserélte ki.
Megint ugyanaz az ősi történet köszön vissza, Schenouda története az Égi Palotáról, ahonnan a Lázadó ellopja az égi uralkodó féltve őrzött kincseit, s lehozza a Földre a 'hegyére'.

Kicsit tovább vizsgálódva, felettébb érdekes részletek bújnak elő (most egy másik változatból fordítok, kissé tömörítve, a szöveg az első néhány bekezdésben hiányos, töredékes):
"...
Az Igigi istenek egybegyűltek Enlil előtt...: "Hehe hegyén, súrú rengetegben, az Annuna istenek ölén él egy félelmetes teremtmény, az Imdugud madár, a nagy vihar-áradás szülötte, mely nemrég elmosott földet és hegyet."

Enlil nem késlekedett az Igigik szavára. Felkereste hát a hegyet, hogy megvizsgálja e teremtményt. Vele ment Enki is, az édesvizek bölcs és okos istene.

Ott volt a teremtmény, feje, akár az oroszláné, s hátán sasnak szárnyai. Látása is félelemmel töltötte el a mennyet és a földet. Úgy bömbölt, akár a mennydörgés, s karmai akár az oroszláné.

"Honnan kélt e teremtmény? Miféle isten vagy erő nemzette e rettentő teremtményt?" - ámult Enlil a teremtmény nyers ereje felett.

"Nincs kétség, az áradás szította fel a föld mélyének tiszta vizeit; ezek, s a föld sziklái nemzették; a neve Imdugud." - válaszolt Enki.

"Mi tegyek hát vele?" - tudakolta Enlil, hogy Enki határozna a teremtmény sorsa felől.

"Tedd fáradhatatlan szolgáddá, őrizze trónodat legbelső szentélyedben." Enki megértette, hogy az Imdugud kitűnő, természettől született őrző lehetne. Ezer éveken át szolgált Imdugud a hely őreként. Imdugud szobrai szolgáltak őrként a kapuátjáróknál, hogy védjék a mögöttük lévő termeket.

Enlil őrzőjévé tette az oroszlán fejű madarat, és emlékeztette kötelességére nap mint nap. Az Imdugud pedig őrizte belső szentélyének kapuját.

A madár pedig szeretett Enlil szent vízmedencéjének tiszta vizeiben fürdőzni. Ezalatt szeme megakadt a hatalmi jelvényeken. Enlil koronáján, ruháin, s különösen a sorstáblákon Enlil kezében.

Imdugud elhatározta, hogy megszerzi a hatalom eszközeit. Enkit a régmúlt időkben megbízták, hogy határozza meg az univerzum rendjét. Ő pedig táblákra feljegyezte e rendeléseket, és átadta azokat a sorsot kimérő isteneknek. A táblák pedig felvértezték birtoklójukat a sorsot megszabó istenek hatalmával. E hatalom után vágyakozott Imdugud, mely megadná neki a képességet, hogy ismerje, és megszabja a jövőt.

"Megszerzem magamnak a sorstáblákat, s kisajátítom magamnak az istenek hatalmát. Felállítom trónomat, s azzal uralmat nyerek mind az Igigi istenek felett."

Imdugud türelmesen várt a megfelelő pillanatra, hogy lecsapjon. Napról-napra követte tekintetével Enlilt az ajtóból, őrhelyén, s gondolkodott, miképpen kaparinthatná meg a sorstáblákat. Végre elérkezett számára az alkalmas pillanat, amikor Enlil szent medencéjébe fürdőzni indult.

Enlil levetette koronáját s ruháit, s a sorstáblákat sem tartotta kezében. Figyelmét teljességgel a szent medence vizében való rituális megtisztulás kötötte le.

Gyorsan lecsapott Imdugud, s ellopta Enlil sorstábláit, s ez egycsapásra feldúlta az univerzum rendjét. Imdugudnak immár akkora hatalma lett, mint a sorsot megszabó isteneknek. Elrepült hegyére, hogy azon lakozzék.

Csend ülte meg Enil palotáját, s maga Enlil is szótlanná dermedt. Megtörtént az elképzelhetetlen, legbensőbb szentélyét megfosztották isteni ragyogásától.
...
[Némi tanácstalanság után Ninurtát küldik a madár legyőzésére.]
...
Mikor mindezt elhatározták, Ninmena bátorító tanácsokkal látta el fiát.
Ninurta és Imdugud mindketten viharistenek voltak, s erejük is nagyon hasonló volt.

"Csapj le legvadabb szeleiddel, támadd mérgezett nyilakkal. Sújts le rá forgószéllel s köddel takard magad. Folyamatosan változtasd alakod, mint egy gallu-démon. Vond árnyékba őt viharfelleget tornyozva fölé. Villámok fényével vakítsd el, s gyors villámcsapással és forgataggal verd le az ellenséget."

Ninurta elindult a Hehe hegyhez, hogy csatában mérkőzzön meg, s vitte magával hét rettentő forgószelét.
...
Megtartva anyja tanácsát, fedezékbe húzódott, s rejtette magát.
Az Úr parancsolt a Hét Harcosnak,
parancsolt a hét gonosz szélnek,
a porban táncolóknak, a hét forgószélnek
...
A messzi hegy oldalán találkozott Zú és Ninurta...patakzott a páncél borította testen a vér, a halál fellege okádta vizét, s nyíl röppent villámnak fényével... Zú kiáltott:
"Te érkező nyílvessző, vissza a nádasba!
Te íj, vissza a cserjésbe!
Te íj húr, vissza az ökör inába! Ti tollak, vissza madaraitokhoz!"
S kezében tartva a sorstáblákat, hatott az íjra s a nyílra, s azok a közelébe se érhettek, visszafordultak küldőjük felé.
...
[A győzelem csak csellel volt lehetséges, Ninurta a Zú elhullajtott tollait tette egy nyílvesszőre, s mikor az azt kiáltotta, "Tollak, vissza madaraitokhoz!", a nyíl immár felé repült, és átdöfte a szívét.]
"

A történet elképesztő, hiszen itt egyben megtalálunk sok mindent, amit eddig különböző történetekből gereblyéztünk össze, ráadásul ez megint csak ezer évekkel korábbi, mint az összes többi. Menjünk végig az érdekes mozzanatokon.

Nyilvánvaló, hogy Zú személyében megint csak a már korábban bemutatott mitikus óriásmadárral találkozunk, Garuda, Szimurgh és a többiek között mindenképpen ő a korelnök (ebben talán csak az egyiptomi Bennu ér a közelébe), maga a lény alakja pedig egyértelműen a későbbi hagyományok Griffjének(ld. pl az aranyőrző griffek az északi hegynél) ősképe. Ugyanúgy a messzi, mitikus hegyén lakik, és az istenektől nagy csata keretében lopja el legdrágább kincseiket (ez a Garuda esetében a Szóma volt), és ugyanúgy kettős arca van, hol segítő (mint később Lugalbanda esetében), hol pedig rettentő ellenfél.
Nem is olyan rég nyaggattam Schenoudát, hogy mit is akar ezzel a vénuszi ajtóőrrel, hogy jön ez a képbe. Na tessék, itt aztán megkaptuk jól; a sumérok még emlékeztek, hogy a Nagy Madár valójában a 'luciferi' ajtóőr...
Egyéb leírásokból látszik, hogy Enlil legcsodásabb 'égi' palotája, az Ekur (a vízmedencével, csatornákkal, alvilági börtönnel stb.) megint csak ugyanaz a hely, amit Henoch 'látomásai' kapcsán már korábban körüljártunk, és amely később a Madár földi 'támaszpontjának' hegyével keveredett (amely persze nagyon is meglehet, az égi palota mintájára épült, a megannyi földi, ókori meg kitudja milyen prehisztorikus civilizáció meg ez utóbbit másolgatta).
A Nagy Madár a Fényhozó, hiszen itt írják, Enlil jelvényeinek ellopása után elköltözött a ragyogás, az égi fényesség Enlil csarnokaiból.

De mik lehettek ezek a jelvények, az isteni hatalom eszközei? Látjuk, hogy több tárgyról is szó lehet, s érezzük, hogy ezek alkotják a Grál-komplexumot.
Itt van ez a többször említett korona, ami bár mostani szövegünk erről nem szól, a már korábban említett források alapján a szörnyű lázadás keretében szintén lehullhatott a földre; Ariadné koronája a labirintusban, vagy éppen egy értelmezésben maga a Grál Lucifer (rablott) égi koronájának ékköve; a halhatatlanságot vagy hosszú életet adó, mint a Szóma vagy Bran feje.
És itt vannak ezek a sorstáblák, amiknek birtoklója mindezeknél nagyobb hatalommal bírt. Amit elmondanak itt erről, nos ez, ha belegondolunk miről is van szó, egy szörnyű képességről tanúskodik: a jövő kifürkészése, s az idő befolyásolásának lehetősége, ami mindig csakis a legmagasabb tisztaságú lény vagy uralkodó tulajdona lehetne, hiszen csak ő élhetne vele jól, mindenki más kezében, potenciálisan egy felmérhetetlenül rettentő hatalom volna. És éppen ezért vágyták ezt annyian királyok, diktátorok a legutóbbi időkig (zászlójukon a Pólus jelével, ősi, elfeledett isteneket kutatva), titkos társaságok keresték és rejtették létezését egyszerre, no meg papok és vallások a történelem folyamán, ahogyan erről már Schenouda sokat regélt is.

Szimurgh ismeri a jövőt, s kifürkészi a sorsot, Bran feje lassítja az időt, Zú visszaforgatja, hogy a kilőtt 'nyíl' nyilasához találjon vissza; a Héliopoliszi Testvériség és/vagy ellenlábas szervezetei évezredeken átívelő történelem befolyásoló vagy eltérítő tervekbe kezdenek, vagy csak ugyanilyen elhivatottsággal 'modellezik' a jövőt, egészen Nostradamusig (ha hihetünk Schenouda tanulságainak, és egyre több okunk van így tenni); nos, mindez elképesztően fantasztikusan és hihetetlenül hangzik, az ember így hirtelenjében azt hiszi, hogy valami Sci-Fi-be csöppent; aztán emlékezni kezd, hogy mindez az ősök hagyatékában áll így leírva (és megint leltározni kezdi magában már csak azt a sok száz részletet, ami itt előkerült), amit eddig 'mesének' hittek, csak hogy ez a mese tértől és időtől függetlenül ugyanazt az ősi történet meséli. Nem is ragozom ezt tovább, aki egy kicsit is átéli ezt, megdöbbenten mered maga elé, s ennél talán már csak az megdöbbentőbb, hogy hogyan lehetséges mindez; annyit azonban sejtek, hogy sok mindent át kell majd írni az emebri tudás nagy könyvének fejezeteiben. De folytatom inkább a párhuzamokkal, mielőtt még beleesnék a 'javíthatatlan fantaszta' skatulyájába. Azt azonban érdemes figyelembe venni, hogy még ha mindez csupán 'fantáziálásnak' is bizonyulna, azok, akik ezekről 'fantáziáltak', talán nagyobb mértékben befolyásolták az emberi történelmet, mint bárki, vagy bármi más.

Az is sokat elmond, hogy a két küzdő fél mindketten viharistenek. És itt visszatérek Quetzalcoatlhoz, akiben már mintha egyetlen mitikus alakba lenne összegyúrva a két ellentét és ellenfél. Külön időztünk Quetzalcoatl-Ehécatlnál, a közép-amerikai szélistennél, látjuk, hogy Ninurtánál is ugyanerről van szó, a Hét Forgószél Ura, míg Ehécatl a Kilenc Szél Ura, s mint láttuk, jelvénye a forgatag, s fegyverei az alvilágban kovácsolt nyílvesszők.
Ez a nyilas ellenfél nem ismeretlen a többi madaras mítoszban sem, Garuda esetében ez Krisánu íjász, aki 'gondolatsebes nyilat' küld a madárra, az azonban egyetlen szárnylegyintésével eltéríti; ugyanígy ismeretes az avesztai Kerszánis. Ezek már láthatóan töredékesebb epizódszerűbb beszámolók, a sumér mítosz egy sokkalta épebb változatot őrzött meg.

A történetnek egyébként van egy rövid, töredékes, de nem kevésbé beszédes folytatása. Miután Ninurta legyőzte a Zú-t, rajta is úrrá lett a hatalomvágy, és magának akarta megszerezni a sorstáblákat (amik eközben valahogy az Abzu-ba, a mitikus földalatti vizek birodalmába, Enki országába kerültek). Némileg úgy vehető ki, a Zú-nak sikerült átállítania Ninurtát a lázadók oldalára. Enki megneszelte ezt, és elküldte követét, hogy térítse vissza Ninurtát, az azonban kezet emelt a követre. Erre Enki Ninurtát egy csodás teknős által vájt mély gödörbe vetette.

És hogy egy kissé most másfelé tereljem a vonalat, visszatérek 'Izajásék'-hoz. Tudjuk, hogy Jehova valaha viharistenként kezdte, és az ő felbukkanása éppen a legendás Mózeshez köthető, akiről már elhangzott némely igen zavarba ejtő állítás errefele. Nos, most emlékezzünk csak, mit is helyez el ő a híres Frigyládában: Isten kőtábláit, amire az isteni rendeléseket vésték. Emlékezzünk csak: "Enkit a régmúlt időkben megbízták, hogy határozza meg az univerzum rendjét. Ő pedig táblákra feljegyezte e rendeléseket, és átadta azokat a sorsot kimérő isteneknek.". Azt is tudjuk, hogy a tízparancsolat, amit a mózesi táblákon felróva vélnek, nem az eredeti táblák, mert azokat Mózes állítólag 'összetörte'. Én azt gondolom, hogy ez csupán valamiféle utólagos exoterikus magyarázat a népnek; a zsidó kabbala és egyéb ezoterikus doktrínák bizony foglalkoznak azzal, mi lehetett az eredetiken, vagy mik is lehettek az eredeti kőtáblák. Talán ennek a szerkezetnek a 'töredékei' lehettek azok, amik oly erővel ruházták fel Frigyládát, előtte pedig azt a társaságot, akinek a birtokában voltak, s akiktől Mózes ezeket újfent ellophatta (de ebben Schenouda szakértő, akit érdekel ez, olvassa vissza régebbi írásait errefele, de kíváncsi vagyok, mit vél most erről, vagy már beszélt is erről, csak már megint elsiklottam felette). Mert az valószínűnek látszik, hogy Mózes és a Találkozás Hegyének viharisteni mítosza valamiféle tanmese lehet inkább, amely a táblák és eredetük ősi titkait hivatott továbbörökíteni...

Ha ezt már sikerült mind megemészteni, folytatom majd egy kis érdekes történettel Mózest illetően.