Egyed Emese: Felhő

Hintázik a nap, bársony hegyeken
gurul a fénye, szakadékba hull,
emelkedik sötétlő seregem -
csillag hunyorog a tudaton túl,

nehezen szánja rá magát a fűz,
hogy mint tavasszal, áttetsző legyen,
a szélben nehezen hamvad a tűz.

Belenyugszom, de olyan nehezen!

Már csönd és hangzás egyformán közel
s egyformán távol, vérkörökhöz ér
az idegenség, hófelleg föd el,
s árnyék leszek, alaktalan, fehér.