„Isten nem akarja csak úgy koldusadományként az ölünkbe hullatni az üdvösséget, hanem azt akarja, hogy az ő kegyelmeinek segítségével mi is dolgozzunk meg érte keményen. Aki meggondolja, mit jelent az; örök és végtelen boldogságot nyerni odatúl, az az életnek semmiféle erkölcsi harcát, áldozatát, törődését nem tarthatja túlságosan magas árnak érte.

 

Az örök tűz büntetése csakugyan az egész hittannak legmegrázóbb, legsúlyosabb tétele, amely csak úgy érthető meg, ha szem előtt tartjuk a következőket;

1. Isten nemcsak végtelenül irgalmas, hanem végtelenül szent és igazságos is, tehát végtelenül kell utálnia s annak esetén büntetnie is a bűnt,
2. Isten senkit sem kényszerít arra, hogy elkárhozzék, sőt minden embernek ad elégséges kegyelmi erőt arra, hogy a kísértéseket legyőzze, esetleg elkövetett bűneit bűnbánattal jóvátegye, az ő kegyelmét újra elnyerje s így üdvözüljön. Isten senkit sem kényszerít a bűnre, mint ahogy ezt Kálvin tanította, hanem mindenkit az igazság ismeretére s az üdvösségre akar vezetni. (1 Tim. 2, 4,) Aki tehát elkárhozik, az mind a saját hibájából kárhozik el.

Az örök büntetéstől annyira fél az ember, hogy szívesen elhiszi, ha annak ellenkezőjét akarják bizonyítani. Részvétre és segítésre kész hajlamaink is rokonszenveznek a tagadással. Nem csoda tehát, hogy az ókereszténységben még jónevű hittudósok egyike-másika is hitelt adott az origenizmusnak, figyelmen kívül hagyva a Biblia félreérthetetlen tanítását (lásd 127. §. 1. 1. pontot). És nem csodálkozhatunk, ha a ma embere is különféle formákban veti fel a kérdést: hogyan sújthat örök büntetéssel valakit Isten, aki maga a szeretet és irgalom?

 

Általánosságban azt kell válaszolnunk, hogy a pokol azért végnélküli, mert a súlyos bűnben meghalt ember bűne is végnélküli, hiszen azt megbánni és jóvátenni nem lehet. A pokol örökkévalósága nem annyira Istenen múlik, mint inkább azon az emberen, aki a soha jóvá nem tehető sértésben konokul megmarad élete utolsó pillanatáig. Voltaképpen nem utólag, megtorlásképpen rója ki Isten az emberre, hanem azt éli meg ott a teremtmény, amit maga szabadon választott.

 

De miért nem akadályozza meg Isten, hogy bűnében megátalkodva haljon meg az ember?

Mert Isten kegyelme sohasem hat kényszerítő erővel, nem szünteti meg a személyes szabadságot. Az ember szuverenitását, vagyis önrendelkezését tiszteletben tartja Isten akkor is, ha saját vesztünket okozzuk vele.

 

Miért nem érvényesülhet a személyes szabadság a másvilágon, miért nem eszközölheti ki ott a megtérést és megbocsátást?

A metafizikai értelemben vett szabadság (vagyis a jó és rossz közti választás szabadsága mint képesség) hozzátartozik természetünkhöz, azért ez a másvilágon is megmarad. Az ún. egzisztenciális szabadság olyan formájához azonban, hogy azzal üdvösségre beszámítható tetteket vigyen véghez valaki, a metafizikai szabadságon kívül a kegyelem is nélkülözhetetlenül szükséges, -- mint ahogy a kegyelemtan bizonyítja. A kárhozottak azonban már nem kapnak kegyelmet, ennek következtében képtelenek a megtérést eszközlő üdvös cselekedetekre. Hogy miért nem kapnak kegyelmet a kárhozottak, nem tudjuk. A kegyelmi rend Istennek teljesen ingyenes ajándéka evilágon is. Kifürkészhetetlen akarata szerint ezt az ajándékot csak olyanok kaphatják meg a másvilágon, akik az evilágon számtalanszor felkínált kegyelmet nem utasították vissza, illetve nem ilyen visszautasítás állapotában távoztak a világból. ,,Mily kifürkészhetetlenek Isten szándékai, mily megfoghatatlanok útjai! Vajon ki látta az Úr gondolatait, s tanácsot ki adott neki?'' -- írja Szent Pál, amikor erről elmélkedik (Róm 11,33-34).

 

A kegyelem titkát nem tudjuk megérteni, de a jelen esetben némileg talán megközelíthetjük, ha arra gondolunk, hogy a megátalkodottsággal együtt jár, hogy az ilyen ember nem hajlandó belátni saját hibáját, tehát hiába kapna további kegyelmet, nem működne közre vele. A megátalkodást az hozza létre, hogy a maga ura akar lenni az ember, nem akar felelősséggel tartozni senkinek, és nem akar más boldogságot, mint amit maga megszerezhet magának.

 

Nem ellenkezik-e Isten igazságosságával, hogy örökké büntessen egy pillanatnyi bűnért vagy akár hosszú bűnös életért, amely az örökkévalósághoz képest arasznyinak sem mondható?

Bűn és bűnhődés közt tartam tekintetében nem kell fennállni egyenlőségnek. Így van ez a földi igazságszolgáltatásban is: percek alatt lejátszódó gyilkosságért életfogytiglani büntetés járhat. Ezt mutatja az életben érvényesülő immanens következetesség is: pár percnyi gyilkosságnak vagy öngyilkosságnak soha jóvá nem tehető következménye, hogy meghal az áldozat; pillanatnyi baleset vagy fertőzés egész életre nyomorékká tehet valakit stb.
Ha tekintetbe vesszük a felkínált kegyelmeket és a megtérésnek az élet utolsó percében felkínált lehetőségét, akkor nem látjuk pillanatnyinak az örök büntetés okát. Véletlenül senki sem kárhozik el, a kárhozat csak a tudatos és szabad akaratú szembefordulásban való megátalkodottságnak lehet következménye. Tragédiának sem lehet felfogni a kárhozatot, mert tragédiáról ott beszélhetünk, ahol jószándékú igyekezete ellenére éri az embert a csapás.

 

Arra is kell gondolnunk, hogy az Egyház mindig tanította a kárhozat lehetőségét, de csak a sátán és angyalai elkárhozását mondotta biztosnak, senki másét nem. A hittudósok nagy része Júdás elkárhozását is kétségbevonhatónak tartja. Még a láthatóan megátalkodott elhunytról sem tudhatjuk, hogy megátalkodottságának okai mennyiben voltak szabad akaratúak, és hogy élete utolsó pillanatában, részünkről nem észlelhető formában nem kapta-e meg a megtért lator kegyelmét. Isten igazságossága nem kérlelhetetlen gépiesség formájában, hanem irgalmasságával karöltve működik.

 

Aki viszont teljes szabadsággal elutasítja az irgalmat, és véglegesen az Istentől való távollétet választja, azzal szemben éppen az igazságosság erénye kívánja meg, hogy akarata szerint járjon el Isten. Régi elv: volenti non fit iniuria = aki azt kapta, amit akart, azzal szemben nem történik igazságtalanság.

 

Hogyan engedheti meg magának a végtelen Szeretet, hogy kedvét lelje egyesek örök kínlódásában? Istennek nem telik kedve a kínokban, ő csak megengedi a kárhozatot, amint a bűnben sem telik kedve, azt is csak megengedi. Láttuk már, hogy a pokol voltaképpen nem Isten műve, hanem a megátalkodottságra képes emberé.

 

Isten bőséges jelét adta irántunk való szeretetének a megtestesüléssel, megváltással, kegyelemadományozásokkal, Egyházzal és mindazokkal az eszközökkel és alkalmakkal, amelyekkel hívogatja és megtartja az igazakat, és szüntelenül megtérésre szólítja fel a bűnösöket. Ennek a szeretetnek határtalansága azokkal szemben mutatkozik meg, akik üdvözülnek. De éppen irántuk való szeretete kívánja meg azt is, hogy ne legyen azonos sorsa annak az embernek, aki teljes tudatossággal és áldozatok árán őt választotta, és annak, aki teljes tudatossággal elutasította. Ugyanezt kívánja Istennek az örök értékek iránt való szeretete is: a pokol vitathatatlanul hirdeti, hogy az értékek az ember tetszésétől vagy nemtetszésétől független érvénnyel bírnak.

 

Van-e értelme a kárhozatnak akkor, ha a kárhozott képtelen már a megtérésre?

Kétféle büntetés van: gyógyító és megtorló jellegű.

A gyógyító jellegű büntetés (poena medicialis) azt szolgálja, hogy a bűnös magába szálljon és teljesen megváltoztassa érzületét és magatartását.

A megtorló jellegű büntetést (poena vindicativa) az államok is alkalmazzák: ilyen az életfogytiglani börtön és a kivégzés. Ezt azért teszik, hogy a közösségre káros és a megtérés szempontjából reménytelen egyéneket elkülönítsék, ártó hatásukat a többiektől távol tartsák. Istent nem ilyen cél vezethette, amikor a poklot megalkotta, hanem az igazság, a szeretet, az igazságosság és egyéb értékek abszolút jellegének biztosítása. Aki ugyanis ezeket az értékeket szabad akarattal véglegesen elutasítja, annak sorsa felkiáltó jel: örökké hirdeti, hogy ezek az értékek nem relativizálhatók, vagyis érvényük független a mi akaratunktól, az Isten által megszabott értékrendet nem lehet büntetés nélkül felforgatni. Ennek a ténynek következtében Isten abszolút hatalmát és sértetlenségét is hirdetik a kárhozottak, pusztán azzal, hogy ilyen sorsra jutottak. Nem mintha Isten erre rászorulna, hiszen dicsősége akkor is teljes volna, ha azt senki el nem ismerné. Éppen ezért bosszúvágy vagy hatalmának megmutatása sem vezetheti Istent, csakis az, hogy meglegyen az erkölcsi rend szankciója: a jó megkapja jutalmát, a gonoszság pedig a büntetését. Ezt a mindenható és szent Isten léte követeli meg, továbbá a bűnben való megátalkodottság immanens logikája. Ugyanez a logika eredményezi, hogy a kárhozottak léte, akaratuk ellenére is, Isten hatalmát és az erkölcsi rend komolyságát hirdeti.”