Nem, ez csak Isten igazságosságának (ami lényéhez tartozik) következetes számon kérése. Aki valóban poklot érdemel, annak az igazságosság alapján pokol jár, nem kevesebb, nem megsemmisülés. Viszont akit nincs terhelve halálos személyes bűnökkel, bűnükkel való megátalkodottságban, pl. egy 4 éves gyermek, akinek a szülei nem szolgálnak a hű és bölcs brooklyni központnak, annak viszont meg azért igazságtalan az armageddoni mészárlás, mert ő meg nem érdemli azt az igazságosság szerint.

 

Egyébként az abortusz tiltása csak azon a logikai elven követketes, ha vallod, hogy egy magzatnak lelke van. Mert ha nincs, ha az ember csak anyag, ha a tudata nem több elektromos jelnél az idegsejtek között, akkor semmiféle természetjogi akadálya nem lenne egy magzat megölésének. Így noha tiltják az abortuszt, valójában nem tudják természetjogilag meginodkolni abban a rendszerben, ahol tagadják, hogy az embernek szellemi lelke van. Az ilyen tiltás csak biblicista-fundamentalista tengelyben hatásos: "Isten megtiltotta, mert csak!" Valójában Isten nem tilt dolgokat ilyen "mert csak" alapon, mindennek van természetjogi indoka, legfeljebb nem mindig érthető automatikusan.

 

Isten lehet, hogy az ókorbna megölt ártatlan gyermekeket is, azonban itt kettő dolgot kell hangsúlyozni.

1. Ez az Ószövetségben történt és ott mindennek pedagógiai szerepe van, hogy fokozatosan, az adott fejlettségi fázishoz képest valamivel jobbat szemléltessen. Pl. a "szemet szemért" haladó elv volt ott egy olyan környezetben, ahol egy kivájt szemért egy egész törzset írtottak ki. Másrészt meg Isten az Ószövetségben elsősorban az ő egyetlenségét és abszolút szuverenitását hangsúlyozza ki.

2. Az is biztos, hogy a jóhiszemű pogányok végső soron nincsenek eleve kizárva az üdvösségből. Így nézve a testi halál ténye semmiség.

 

Hogy hogy kell értelmezni a Bibliában, az Újszövetség fényénél az olyan kijelentéseket, mint "boldog, aki megragadja és sziklához veri csecsemőidet"? Nos, ezek az ún. átokzsoltárok, amelyekről kérlek szépen, olvasd el EZT.

• "A zsidók haragjukat kiterjesztik a gyerekekre is, hogy felnővén ne származzék tőlük rossz. Figyeld meg: ahogy a babyloniak is kegyetlenül bántak a zsidó gyermekekkel, úgy a próféta is hasonló büntetést jövendöl nekik. De nem ilyen az Új Szövetség: mi, mint a szelíd és emberszerető Jézus Krisztus tanítványai, azt a parancsot kaptuk, hogy szeressük az ellenségeinket és imádkozzunk a nekünk rosszat tevőkért. Babylon sziklához vert csecsemői atyáink tanítása szerint a rossz magvait és a szenvedély gondolatait jelentik, amelyeket Jézus ima üdvözítő szavain kell széttörni, - mert a szikla – Jézus Krisztus, - hogy ne növekedjék bennünk a rossz és ne feketítse be a lélek tündöklő jóságát, és ne váljék olyan cselekvéssé, amely ellenkezik a minket szerető alázatos és szelíd Urunk, Jézus Krisztus parancsolataival (Theodorétosz, Aranyszájú Szent János, Nagy Szent Vazul, Nil Szorszkij, Dorotheosz abba)."
• "A számkivetettek számára Jeruzsálem nemcsak földi hazájuk, hanem a szent város, az Isten székhelye. Ezért az ellene elkövetett gaztettet az Isten ellen elkövetett véteknek is érezték, amely bosszút kíván. A zsoltáros a ,,szemet szemért'' törvénye alapján beszél (vö. 108. zs.), amely az antik világban Keleten hasonló feltételek mellett szokásos volt. Édomnak Jeruzsálem elleni gyűlöletérôl a próféták gyakran panaszkodnak és szörnyű pusztulással fenyegetik; vö. Iz. 34, 5-15; Jer. 49, 7-22, Ez. 25, 12-14; Ám. 1, 11-12 stb. 
  odasújtja: az elfoglalt városokban a gyermekeknek ilyen kegyetlen módon való megölése azoknál a népeknél gyakori volt, vö 2Kir. 8, 12; Oz. 10, 14; Náh. 3, 10. A zsoltáros azoknak a dolgoknak a leírásával, amelyek az elfoglalt városban történni szoktak, a város kiirtását jelzi."
• "Az utolsó mondat képletesen annyit tesz: Boldog lesz, ki téged legyőz. A gyermekek szétzúzása a köveken, az akkori kegyetlen hadiszokás szerint (Ézs 13,16. Kir. II. 8,12.) itt átalán a harc, megtámadás helyett vétetik."

Az, hogy Isten nem változik, az az ő lényére vonatkozik, nem pedig arra, hogy az üdvtörténet minden egyes pillanatában ugyanazt a tulajdonságát emeli ki. Az Újszövetségben azt hangsúlyozza, hogy "bár szuverén és abszolút Úr vagyok, mégsem foglak titeket "mert megtehetek" alapon szadizni, hanem aki elfogadja a kegyelmemet, annak eltörlöm bűneit és örök életet adok neki".

 

"Azok a csecsemők, akiket az ókorban Isten parancsára megöltek, megölésük után hová kerültek? A pokolba? A tisztítótűzbe? Vagy egyenesen a menyországba?" - Az ószövetségi, a kereszténység előtti idők elhunytaira gondolsz?. Krisztus megváltása előtt az ég be volt zárva; ekkor az elhunytak még mind az alvilágban (a Seolban) voltak együtt (vö. pl. Jób 30,23) egy örömtelen, bús létben, még akkor is, ha örök üdvre voltak kiválasztva. Ők bár külön voltak a pokolra ítéltektől (vö. Ez 32,17-32), de ez a hely - mint pokol tornáca -, nem volt az öröm helye, hanem a néma szomorúságé, ahol még Istent sem dicsőítették. Ez tehát teljesen különbözik a mennytől, amit csak Krisztus nyitott meg kereszthalála által. Ekkor vált örömmé a halál, és ekkortól dicsőítik az Istent a meghalt szentek, és ekkortól tudnak közbenjárni értünk. Az ószövetségi időszakban minden halott lelke a Seolba, vagyis az alvilágba került. Ezt úgy határozhatjuk meg, hogy azon halottak állapota, akik Isten színelátásától meg vannak fosztva, így az ószövetségi időben még senki sem juthatott a mennybe. A régi bibliafordítások sajnos tévesen pokolnak fordították a seolt/hádészt, pedig nem (feltétlenül) az. A Seol az ószövetségi időszakban két "fakkra" volt osztható:

a) az igazaké: ezt nevezzük paradicsomnak, Ábrahám kebelének, limbus patrumnak.

b) a gonoszoké: ezt nevezhetjük kárhozatnak, gyehennának, pokolnak, stb.

 

Az apostoli hitvallás tartalmazza azt a kitételt, hogy Krisztus halála után "alászállt a poklokra". Ez egyébként összecseng Ef 4:8-10 versekkel. Természetesen ez magyarul félrevezető, hiszen itt a „poklok” nem a pokolt, a kárhozat helyét jelenti, hanem a Krisztus előtt meghalt – mind a jó, mind a rossz – embereknek az állapota. Jézus isteni személyével egyesült emberi lelke elment ezekhez az igazakhoz (akik a Ábrahám kebelén voltak), akik várták a Megváltót, hogy végre megláthassák Istent. Krisztus, miután halálával legyőzte a halált és az ördögöt, „akinél a halál hatalma volt” (Zsid 2,14), kiszabadította a Megváltóra váró igazakat és megnyitotta számukra a menny kapuját.

 

Így elmondható, hogy az a "szekció" került át a mennybe, és így az igazak innentől ide kerülnek, és nem a Seolba.