Hogyan látta meg Almási professzor?

 

 

Hogyan látta meg neofita önmagát? Ágikám szövegének mélyébe tekintve látta meg.

Mert Almási professzor nem volt mindig posztmodern polypod lárva, korábban nem állította (abszolút igazságként), hogy nincs abszolút igazság, illetve így pontos: Almási professzor sem tudja már, hányadán áll önmagával, keveri-kavarja az újsütetű szart a régi fazékban. Annakidején (pl. 1983. április 28-án) expressis verbis állította: Marx gondolatának megértése, respektálása nélkül „nem képzelhető el a művészi és a szellemi objektivációk tömeges elsajátítása”, hovatovább „nem képzelhető el igazi – társadalmi méretű – esztétikai kultúra, a művészetek mindennapi kenyérré változtatása”.

Tehát: „nem képzelhető el” (kétszer is), illetve Almási professzor azt is tudni véli, milyen az „igazi esztétikai kultúra”. „Társadalmi méretű”, merthogy „Marxnál a ťnembeliségŤ-fogalom nem azonos az emberiséghez tartozás puszta tényével: az ťemberi nemŤ Marxnál értékkategória… a közösségiség mértéke…”. Persze az is lehetséges, hogy Almási professzor szerint van egyéni méretű „igazi kultúra” is, társadalmi méretű „igazi kultúra” is – a gondolatjelet még értelmezzük, van időnk bőven –, egy biztos: Almási professzornál létezik igazi kultúra. Tudniillik „Kierkegaard azt írja: nem azt mondom, hogy ez az igazi kultúra, hanem azt, hogy ez az én igazi kultúrám”. Manapság. Mert manapság már mindenben Ágikámnak lett igaza. Üldözték őt a mocskospiszkosok, azok a rohattegyszemétmocskosok, akik aztán történelmileg megbuktak hálistennek, a történelem szemétdombjára kerültek. Ergo az Ágikámnak lett igaza. Mindenben. Még abban is, amiben nincs igaza, ti. az Ágikám akkor is modern (Almási professzor szerint), ha Ágikám nem modernnek, hanem „reflektált posztmodernnek” vallja magát. De mert az Ágikámat kegyetlenül üldözték a mocskospiszkosok anno (nomosz), filozófiailag most a bab is hús (phüszisz), a posztmodern is modern (nemeszisz), minden „kerekebbnek, igazabbnak látszik”, csak az Ágikám egykor üldözve legyen hozzá, illetve „reflektált” legyen végre már a posztmodern.

Hogy ez infantilizmus? Nem az! Ez professzori Nagygondolat, liberár-oidipuszi „késői fölismerés” alapján horgadva. Maga a totális katarzis. Egyébként pedig amolyan kontrahübrisz (szerintem), ám ami a professzorokat egyáltalán nem zavarja, náluk ez a korokon átívelő, többszörösen vérző konstans: az üres-koponyai fölfuvalkodottság.

 

Almási professzor azt írja a Népszabadságban, hogy immáron mindenki bunkó. Illetve nem mindenki. Az Ágikámon kívül nem bunkó még Babarczy László és a bölcskari haverek. A taxis a legbunkóbb. Mert, aki nem bunkó, az a történelmi középosztályhoz tartozik, ám amely középosztályt „többszörösen kivéreztették”. És hogy mikor is? Leginkább 1944-45 táján, de még inkább a mocskospiszkos ötvenes években; ezért bunkó ma mindenki. Igen ám, csakhogy ugyanazon Almási professzor írja ugyanazon cikkében: „Nem is olyan régen, Babarczy László jegyezte meg, hogy az okosság elkezdett negatív jelző lenni”. Tehát „nem is olyan régen” „kezdett el az okosság negatív jelző lenni”. Legalábbis Babarczy László szerint. Na, de ezt már Almási professzor sem tűrhette szó nélkül: ilyen hülye hivatkozási alapom még nem volt, ez baszki maga cáfol meg engem, ráadásul abban a cikkemben, amelyben éppen rá hivatkozom! – mondta a professzor lobos haraggal a Mozgó Világ főszerkesztőjének, míg a Népszabadságban már enyhültebben fogalmaz, csupán professzori gyanújának ad hangot: „Nekem gyanús lett, és körbekérdeztem a bölcskari haverokat, kisült, hogy tényleg így van, például nem lehet Nádasról dumálni, mert mindjárt ťokostojásozzákŤ az embert, nehezebb csajozni (pasit szerezni), ha okos hírében állsz. Valamikor fordítva volt a bölcskaron – mondja kollégám: a legjobb csajok a legokosabb pasikra szálltak rá”.

Valamikor. De mikor valamikor?

Nos, én megmondom: a hatvanas években biztosan, de még a hetvenes években is. Tanúsíthatom: nemigen strabancolt annyira jó bőr a városban, akit én az „okos” dumámmal ne tudtam volna kissé megdönteni; esküszöm: még a melós bulák is kajálták az okosságot, persze leginkább a kvázi okosságot; sose felejtem el, egyszer egy lelkes kiscsaj párás szemmel köszönte meg, hogy dughatott vélem, merthogy őnéki „még ilyen szépen senki nem beszélt a Budoárról”; Beauvoire nevére emlékezett így (könyvjelző legyen Heller Ágnes kötetében büszke pouvoir-rom, ha nem igaz!).

Almási professzor nem jelöli konkrét számokkal a hatvanas-hetvenes éveket, semmilyen évet sem jelöl számmal, azt mondja: „valamikor”. Illetve így fogalmaz: „Amíg ez a teljes középosztálybeli, értelmiségi elit élt, írt, dolgozott, jelen volt, kommunikált – a taplóság nem jutott szóhoz”. Elhiszem, de időben mikor? A húszas-harmincas években? Akkor nem jutott szóhoz a fasiszta bunkóság például? József Attila 1937-ben írja: „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat, / belezabál, amit kifőztünk, / s emberből emberbe szalad”. Igen, csakhogy ekkor még nem volt kivéreztetve a „teljes középosztály”, különösen nem „többszörösen”, de úgyszólván sehogy! Igaz, a Nyugat csak néhány ezer példányban jelent meg, József Attila kötetéből 37 db fogyott, ámde „Amíg ez a teljes középosztálybeli, értelmiségi elit élt, írt, dolgozott, jelen volt, kommunikált – a taplóság nem jutott szóhoz. Aztán amint megcsappant a száma, a bunkók hangja elkezdett erősödni”. Jó, de időben mikor, professzor úr, mikor kezdett erősödni a bunkóság hangja? Hát amikor „megcsappant a középosztálybeli, értelmiségi elit száma”! Értem, de mikor csappant meg? Almási professzor szerint utoljára „’56-’57 után”: „az elmúlt évtizedekben többször is irtották az elitet... '44-ben elvitték a zsidókat, '46 után a svábokat, később a kulákokat… az '56-'57 után kivándoroltakkal tovább csökkent az értelmiség társadalmi aránya”.

Így már világos, a számok egyértelműen beszélnek. Almási professzorék utolsó csepp vére „'56-'57 után” hullott el, s utána borult ránk a „vadkap. hozománya”; tehát, ha nem is rögtön, de „nem sokkal később”. Itt megszakítom a gondolatot, mert szeretném Almási professzor úr-elvtársat nemes egyszerűséggel takonynak minősíteni. Ugyanais nem kapitalizmust ír a Népszabadságban, áh, ugyan, a kapitalizmus jó dolog! Hanem a „vadkap.”, na, az a nagyon mocskospiszkos a rohattszálkás kulákannyába; igen, a vadkap.; az a legbüdösebb mindőjük között! Egyedül a szocializmus büdösebb nála. Szokvány szöveg, szinte már mindenki elhiszi, itt viszont (ezen a topikon) marad a kérdés: hogyan, mivel, mikkel borult rá a „vadkap. hozománya” a „csonka képletre”? Professzor elvtárs szerint „többek között olyasmikkel, mint aminek komolyzenei darabkáival fentebb ironizáltam”.

Na most, aki átfutotta az idézett cikket, pontosan tudja: Takony professzor úr hazudik. A saját írásában a saját szövegéről szemérmetlenül hazudik. Vagy nem tudja követni a saját agyvelejét. Mert valójában nem vadkap.-ról beszél a cikkben, hanem a piacról. Tudniillik nem a vadkap., hanem a piac logikája, diktátuma szerint kínál a kereskedő olyasmit (bóvlit, giccset, lektűrt, mifenét) a boltban, amire tömegesen tódul a kereslet. És bizony, így van ez Ámerikában is! Sőt többek szerint éppen a nem vadkap. ámerikai bunkóság a legfőbb veszély, s amennyire én a különféle tévékanálisok kínálatait ismerem, nem csekély tényalap nélkül mondják, akik ezt állítják. Kérdezem: mi köze a Bévacsnak (meg a nem tudom még, minek) Almási professzorék történelmi kivéreztetéséhez? Minden valóvilágos szarság: nyugati, ámerikai import; nem a „vadkap.”, hanem a kiforrott mintakapitalizmus által áttestált kulturális „hozomány” (vö. György Péter olykor lelkendező, olykor fanyalgó, majd megint lelkendező, majd megint fanyalgó tirádáival – György Péter egy kultúrtégéem: Búcsú az elittől stb.).

 

Megborzongtam este hatkor, tényleg ez vár engem akkor?
Jaj, miféle szörnyü átok károg át e hangsoron?
S elbutulva bár a bútól, mely kedélyem érte útol,
csak kilestem, mégse bútor az, min űl az únalom,
fenn a tévén, ott ül, ott ül (mondjuk nincs is Pallaszom),
 s hízik ott a Dallaszon.

 

Én, személy szerint egészen kedvelem, ha annyi részen
át megy egy külföldi, marha sorozat, bevallhatom,
Baywatchon nőttem fel, aztán meg a Mért éppen Alaszkán,
tényleg nem lehet panasz rám, addig el nem alhatom,
míg nem láttam egyet egy nap, mondom, van rá hajlamom,
 meg kellett hát hajlanom.

 

És azóta, mit tagadjam, leckét, verset abbahagytam,
örökösen este hat van, nyirkos, őszi szél eseng,
s hollómmal megosztva széket nézem a sok hülyeséget,
melyek mind, akár az élet, hol halózunk tévesen,
hol a fájó közhelyeknek nincs se hossza, vége sem,
 s unjuk egymást rémesen.

 

És ez pontosan így van. Rohadtul unjuk egymást. De talán mindegy is; mondandóm lényege szerint a fentiekben vázolt neofita morál és „gondolatiság” zengedezteti Takony professzor úrral Heller professzor úrnő buja dicséretét, a „késői felismerés” tragikuma mondatja az egykori kemény marxistával: „az értelmezés munkája végtelen, nincs egyetlen ťigazŤ értelmezés”.

És ha jól belegondolunk, valóban nincs. Helyes értelmezés van, s ha az értelmezés helyes, akkor az, sajnos, egyetlen! Tudniillik nincs két helyes értelmezés. Vagy az egyik helyes, vagy a másik. De nézzük tovább a tudósprofesszori nagytudományt: „Bár mindenki az igazságot keresi, és a szövegértelmezés is a helyes (igaz) gondolati mag ťlefordításáraŤ törekszik – az igazság kvázi nem hagyja magát”.

Miért ne hagyná magát? Az igazság tán’ Babarczy Eszter? E szűzi amazon? Mert ő valóban megkörnyékezhetetlen. Hiába próbálkozom nála évek óta, Babarczy nem alkuszik, Babarczy nem hagyja magát! Ez sajnos abszolút igazság, ám a Kritikában nem erről van szó, gyerekek, Almási professzor ugyanis von Überblutdiploma aus rögzíti a „helyes (igaz)” meglátást: „Csakhogy azzal, hogy nem hagyja magát – úgy értem: nem engedi magát könnyen megfejteni – titkon, senki által nem látva – provokál is”. Az igazság. Rendben, de melyik? Az, amelyik az a kettő? Három? Négy? Vagy az egyetlen, amelyről a Nagytudósprofesszor beszél egyes számban? Mármost, ha egy a konkrét igazság (miként igaz-Babarczyból is csak egy van – sajnos –, esetleg kettő, de a másik hímnemű, ráadásul nincs is ekkora valaga, így engem egyáltalán nem érdekel), szóval, hogy miért ne lehetne az egy konkrét igazságnak egyetlen helyes értelmezése? Illetve miért volna több helyes értelmezése?

Azért, mert több is van néki! – zümmögi a Tudósprofesszor von Lehrstuhl aus. Értem. Na, de miért van néki több értelmezése? (Olyan vagyok, mint a fiam óvodáskorában: „és az miért”?) Mert „Kierkegaard azt írja: nem azt mondom, hogy ez az igazság, hanem azt, hogy ez az én igazságom” (Heller), illetve ugyanez Almásinál: „azzal, hogy nem hagyja magát – úgy értem: nem engedi magát könnyen megfejteni – [ti. az igazság] titkon, senki által nem látva – provokál is: te is nézz bele a szövegek (filozófiai, posztmetafizikai, narratív vagy biblikus szövegek) mélyébe. S magadat fogod találni”.

 

Igen, csakhogy ez egy kövérre hízott professzori marhaság, professzor úr, tisztesség ne essék szólván, merthogy mi ebben a filozófia? Öreg néne „belenéz a biblikus szövegek mélyébe”, s ott magamagát találja. Ha pedig prompt kurvára zsidónak érzi magát, fölfedezi például, hogy Jézus szamárháton érkezett Jeruzsálembe.

 

Ki az, aki nem magát találja meg valamely olvasott szövegben, ha nem az érdekli, hogy mi áll a szövegben objektíve, hanem valami más érdekli, leginkább persze saját maga? Privátim.

Tehát, még egyszer, a professzori állítás így hangzik (immáron a parvenü kékharisnyás sallangoktól mentesítve): Bár mindenki az igazságot keresi, az igazság nem hagyja magát, hanem provokál: nézz a szövegek mélyére, s lásd meg ott magadat.

 

Nem győzöm hangsúlyozni, ennél nagyobb szamárságot csak elvétve találunk, tán’ még a Kritikában, a Mozgó Világban is csak nagyon ritkán. Almási professzor állításának se füle se farka. A „gondolat” így volna, bár közhelyes, de mégiscsak valamennyire értelmes, természetesen innen már von Baumeister-Haus aus fogalmazva: mindenki az igazságot keresi, ám a legtöbben, a szövegek mélyére tekintve, ott mindegyre csak sajátmagukat találják; némely kvázi filozófus pedig ezt nevezi (Kierkegaard-ra hivatkozva) az „én igazságom”-nak.

 

Almási professzor nagyot sóhajt a Népszabadságban: „nem lehet Nádasról dumálni, mert mindjárt ťokostojásozzákŤ az embert”.

Nos, ha csak ez zsenírozza a professzort, forduljon bizalommal hozzám! Tőlem ugyanis dumálhat akár Nádasról, akár Hellerről, akár a taxisról, ha butaságot beszél, biztosan nem fogom okostojásozni. Hanem butatojásozni fogom. Illetve – morális vonatkozásban – takonytojásozni.

 

Így jó lesz?