Tandora! És mindenki más!

 

A legfontosabb, hogy a pánik csak ront minden ilyen típusú betegségen, ezen is, ezért próbáljátok meg nyugodtan végiggondolni a dolgot.

Nem lehetetlen ugyanis, hogy pont azzal hozzuk / hoztuk ki magunkból ezt az egészet, hogy túl sokat aggódunk, túl sokat jár az agyunk olyan dolgokon, amin nem feltétlenül kellene. Én legalábbis ezt gondolom.

 

Én is amolyan önmarcangoló típus vagyok (minden hülyeségen órákig, néha napokig rágódok), de a másik nagy szerencsém (??), hogy olyan szempontból meg nagyon nem vagyok aggódós, hogy beteg vagyok, jajj, mi lesz...

 

Ez nem egy halálos betegség, amitől rettegni kellene. Ennél sokkal rosszabbat is közölhettek volna... (Túl optimista lennék ezen a téren??)

Nem mondom, hogy nem félek a haláltól vagy hasonló, de az tuti, hogy még sosem merült fel bennem, hogy emiatt meghalhatok vagy bármi komolyabb gond lehet. A másik, hogy én vagyok beteg, tehát legfőképpen rajtam múlik, hogy meggyógyulok-e. Sokat számít az orvos személye és a kezelés is, de ha én negatív vagyok, akkor régen rossz (de nekem rossz, nem másnak).

 

Amikor velem közölték, hogy ezt "megnyertem" (24 voltam), végiggondoltam, hogy mi lehet ez, mit kellene tennem, de szerencsére akkor magától visszahúzódott a betegség. Aztán 3 évvel később nagyobb érintettség miatt megkezdtük a szteroidkezelést, és azt is higgadtan végigcsináltam (mondták ismerősök, hogy nekik nem ment volna így). Volt egy-két mélypont, felmerült bennem egy rakás kérdés (főleg a miért), de jártam dolgozni, mentek a napok.

 

Persze azt is megértem, hogy egy gyerekes anyánál / apánál ez más, neki ott az a kis élet, aki tőle függ, így biztosan másképp gondolkozik. DE! Ez a betegség akkor sem halálos, tessék pozitívan hozzáállni.

 

Szóval fel a fejjel mindenkinek. Itt tudunk egymásnak tapasztalatokkal segíteni, vigasztalni is, ha kell, de mindenkinek a saját érdeke, hogy minél előbb kijöjjön a gödörből.

Kitartás!!

maid