2011.  Terep100.

 

Adatok: idén 170 km futás, 450 km túrakm, 18,05 kg többletsúly.

7 nappal a verseny előtt a bordámon megsértem a csonthártyát? Szerdán nem tudok futni, vagy mély levegőt venni. Az utolsó 3 éjszakát priznicben töltöm, muszáj javulni, botozás nélkül végem van.

 

Korán kiérek a rajtba, majd indulás. Az első feléből indulok, legyen honnan visszacsorogni. El sem érjük a földutat már utolsó vagyok. Remete szurdok, majd zsíros hegy megerősít. Hiába vagyok tök utolsó, 16:20-as célidőre haladok. Érdemes volt 2-3 órát áldozni az idő és frissítéstervre. Bal botomon a 2 évvel ezelőtti részidők, jobb botomon a halálzónáé (+ a frissítési terv). Dobogókőig minden rendben. Dömösig 10 percet vesztek, de megkímélem a lábaimat. A gyomrom nem az igazi. A ponton említem, hogy akkor 3 perc nem számít, a kocsmában bedobok egy pohár sört. Futótárs jön velem együtt iszunk, nem engedi, hogy fizessem. (köszönöm) Prédi után rájövök a problémámra. Kevés az energia bevitel, fél cerbonát letolok.

Kisrigóban „Líviát” próbálom rábeszélni, hogy ne adja fel. A kísérőkkel törődik, csak rá várnának. Elnézést az erőszakosságért, nálam a versenyző szent, mindenki más „alárendelt” szerepben van.

Az apátkúti völgyben meglátogatom a WC-t, ezután szilárd ételt nem merek enni. A fellegvárnál jégkrém volt beütemezve, de épp minden bezárt. Kisrigó előtt lámakapcsolás majd elkezd esni az eső. Pont jókor, épp locsolni akartam magam. Kisrigóban újabb leves, és indulás. Ezt a részt kedvelem, itt vége a bemelegítésnek. Innen egyszerre nem fáj semmi és minden fáj, ezáltal megszűnik a külvilág hatása, egy cél van: menni tovább!

Ráadásul Lajos forrás után várható, hogy nem frissítőponton hanem menet közben érek utol valakit. Szervezetem rendben, ha az energiapótlást megoldom nem lehet probléma. 5-10 percenként iszok fél korty citromos mézes-cukros teát. Nem űrkaja, de ehhez a tempóhoz elegendő. Telnek a kilik, elkönyvelem a békés teljesítést. Pilisborosjenői pontra érkezve éppen indul ki az előttem levő. Vérszemet kapok.

 

Ő lehet az egyetlen akit nem frissítőponton, hanem futás közben előzhetek.

 

Gyors depó és startolok utána. Hiába megyek nagyobb sebességtartományban, nem látom. A vasút után újabb ritmusváltás. A kanyarba érve megpillantom a lámpafényét, épp fordul be az erdőbe.

A turistaúton „egy hegy-nem hegy” jeligével nekiesek a hegynek. Itt már mindegy, borulhat a rendszer.

 

(Azt vettem észre, hogy hosszú egyenletes terhelésnél beáll a szervezet egy ritmusra. Ha hirtelen ennél lényegesen nagyobb terhelésre kapcsolok, nem reagálja le azonnal. Mire rájönne, hogy nem neki való a tempó és letiltana, már beérkezem. Ezt „Zsuzsi ló effektusnak” hívom.

Salgótarjánban a bányamúzeumban mesélték, hogy a „Zsuzsi ló” bármit csináltak vele, 6 csillénél többet nem volt hajlandó elhúzni függetlenül attól, hogy mennyire voltak megpakolva. Aztán rájöttek, hogy a csillék összekapcsolásánál a klottyanásokat számolja. Ha ügyesek voltak és előre megfeszítették a szerelvényt, akkor 13 teli csillét is szó nélkül elhúzott, azaz „fejben dőlt el, hogy milyen erős.”)

 

Lassan utolérem, beelőzöm, de 10-12 méternél nem hagy jobban eltávolodni. Mielőtt átbukna a hegy, ahol még emelkedik, de már csökken a meredeksége futásra váltok. Ez tetű dolog. Már azt hiszi, hogy felérünk a hegyre, erre én előtte ritmust váltok. Ezt nagyon nehéz átvenni. Ráadásul fejben megtörhetem és lemond a küzdésről.

Menekülök előre, a nyílt részig akkora előnyt akarok szerezni, hogy ne legyen kedve meccselni.

Mikor hátra nézek és nem látom tudom, hogy végleg megelőztem. Becsületből nem engedek a tempóból.

Egy lényeges időkülönbséggel talán alibit szerezek, hogy miért voltam mocsok. 17:19:19-el érek célba. Másnap az eredménylistából jövök rá, hogy az „egy embert előzzek meg menet közben” tétje nagyobb volt.

 

Szeretem a T100-at, köszönöm, hogy itt lehettem. Ami negatívumot éreztem, az a hátsó traktus hiánya. Ezúton bátorítom a bizonytalankodókat, ne ijedjenek meg a futóverseny elnevezéstől. Összeszedetten megfontoltan „turistaként futva” is teljesíthető a T100.