Aradi Zsolt

 

KÖD

 

A messziség oly szomoru fehér,

mint csukott kárpit,

mely a földtől az égig fölér.

 

S jönnek belőle bágyadt hirnökök,

futárok ők, kik

összekötnek túlt, engem s a ködöt.

De fáradt szája egyiknek se szól –

csak vándorolnak…

Oly mindegy: itt vagy arra valahol…

A ködből jöttek s csak én akarok

megtudni mindent:

hogy laknak-e arra bánatok?

Van-e valami túl a ködön,

olyan, mint erre,

szürke bánat, még szürkébb öröm?...

kérdezik ott is indulós szemek:

,,Túl a ködfalon” –

énfelém – ,,csak boldogság remeg?”

Ha kinyílik majd a fehér kárpit,

meglátjuk egymást

s tüzek helyett a szivünk világit?...

 

A függönyön túl egyikünk se lát

s a nagy rendező

sohase húzza föl a kortinát…

 

 

 

Az élet ritmusa [11.]