Ágnes asszonyok

 

 

Heller Ágnes írja a Bicikliző majomban: „Jellemtelen ember lehet nagy író, csak bizonyosfajta jellemtelenség kell hozzá, nem bármilyen. Jellemtelen ember például lehet nagy filozófus. De a jellemtelenségnek az a formája, amikor az ember írni tud arról, ami nem a meggyőződése, ellentmond annak, hogy filozófus legyen. Ha valaki hazudik a tollával, nem író és nem filozófus, ha hazudik az ecsettel, többé nem festő, ha hazudik a vonóval, megszűnik muzsikus lenni. Viszont: ha a vonójával hazudik, még lehet filozófus”.

 

Heller Ágnes a HírTV stúdiójában: „ezt a levelet nem én írtam, amit írtam, abban azt írtam, lebecsülöm az ellenforradalmi veszélyt. Az nem ugyanaz, mint ellenforradalomnak nevezni. Pontosan fogalmaztam, nem nagyot hazudtam, kicsit hazudtam csak”.

 

Heller szerint tehát az a pontos fogalmazás, ha a filozófus nem nagyot hazudik, hanem csak kicsit hazudik.

Heller nem jellemtelen, mert Hellernek csak „bizonyosfajta jellemtelensége” van, így Heller „még lehet filozófus”, merthogy ő filozófusként a „vonójával” hazudik. Kicsit.

A kicsi vonójával kicsit hazudik. A nagy filozófus. A filozófuszseni. Az okos nő. Aki Faragó Vilmos szerint okosabb, mint ő (mármint Faragó) és én együttvéve.

 

A sok jámbor birka (Ungváritól, Csintalantól, Bayer Zsolton, Vámos Györgyön, Almásin, Sziklain át Tamás Gáspár Miklósig, P. Szűcs Juliannáig) mind ezt a szöveget legeli és bégeti: Heller nagy filozófus.

Miközben kiderült: Heller nem egyéb, mint egy szaros kis hazudozó. De mivel a „vonójával” hazudik, továbbra is nagy filozófusnak számít. Heller akkora filozófus, hogy egyszerűen nem ér föl hozzá a filozófiai közhely, mely szerint a sunyi kis hazugságok jóval kártékonyabbak a grandiózus hazugságoknál. Az igazi filozófus őspatkány-kórnak nevezi a kis hazugságokat, amelyek – egyebek közt – azért tartoznak a legkártékonyabb emberi tulajdonságok, társadalmi jelenségek közé, mert a kis hazudozó önmagával is elhiteti: igaz, amit hazudik. Így válik „hitelessé”, tartós kvázi-igazsággá a kis hazugság (a nagy hazugság soha nem változik szilárd, időtálló „igazsággá”), s éppen tartósságuk okán éppen a kis hazugságok azok, amelyek végül összeroppantják az őspatkányságokkal fertőzött közösséget.

Pontosan a kis hazugságokkal szemben védtelen az ember, a helleri kis hazugságokkal szemben vagyunk permanensen és totálisan kiszolgáltatva. A nagy hazugságok végződhetnek katarzissal, például a zsidó-genocídium roppant hazugságának katarzisa a „holokauszt”, de miféle katarzisa lehet valamely hitvány hazudozó silány hazugságainak, őspatkány-ámításainak és önámításainak? Semmiféle. Nincs katarzisa. Sőt ki merem jelenteni: az antiszemitizmus, a nácizmus alanyilag a nagy bornírtságból, míg tárgyilag a Heller-féle kis hazudozásokból fakad.

 

Azt mondják a feministák (a hülye Sándor Klárák, a nagyon hülye Magyar Bálintok), hogy nőket kell bekvótázni a politikába, főként „civil” nőket, s akkor aztán minden jóra fordul, átalakul a mocskos macsó társadalom, a nagyszerű (empatikus, szeretni tudó, magukból őszinteséget, jóságot, kedvességet árasztó, szeretetet közvetítő) nők determinálják majd az életünket. Világos, na de ezek? A Wittner Máriák, Babarczy Eszterek, Heller Ágnesek, Morvai Krisztinák, Hankiss Ágnesek?

 

Én Hankiss Ágnestől legalább annyira irtózom, mint Heller Ágnestől, Hankiss semmivel sem különb Hellernél. Mindketten hazudnak. Ráadásul ostobán hazudoznak, Hankiss éppúgy, mint Heller. Hankiss (is) önnönmagát buktatja le (vészes korlátoltsága okán), és ő is pontosan akkor, amikor „őszintén” beszél. Hankiss férges (Heller-szőrű) hazugságáról tegnap írtam: a képviselőnő azt hazudja (a Magyar Hírlap szerkesztőivel közösen), hogy „Heller helyeselte a véres megtorlást”. Nem nagy hazugság ez, kétségtelen, hanem ez is „csak” amolyan alattomos kispatkány-hazugság, míg az igazi alattomosságra, Hankiss álnokságára, éppen Hankiss „őszintesége” (hogy miért az idézőjel, mindjárt kiderül) világít rá, ti. Hankiss is hamisítatlan patkánystílusban fondorkodik. Vagyis Hankiss Ágnes annyiban őszinte, hogy nem hazudik, amikor a tényt közli: „a Magyar Országos Levéltárban folytatott kutatásaim során találtam egy iratot, amely akkor is eléggé elborzasztott”.

Igaz a tényállítás? Igaz. És mégis. Miért szaros kis hazugság ez is? Mert, ha Hankiss-t valóban „elborzasztotta” volna a levél, akkor azonnal közli annak „beltartalmát”, figyelmezteti a tévénézőt, rádióhallgatót, újságolvasót, nem különben a választópolgárt: Hellernek nem minden szavát érdemes elhinni. (Szerintem egyiket sem.) Ám az a helyzet, hogy Hankiss Ágnes is a velejéig romlott, hazug ember. Mert kérdezem: Hankiss vajon miért nem közli, ami szerinte „elborzasztó”, s ami ilyeténképp a közvéleményre tartozik? Válaszolok a kérdésre: mert Hankiss politikailag spájzol: „majd a megfelelő pillanatban”. Magyarán: a Magyar Bálint-i mintanő visszaél azzal, hogy olyan információ birtokába jutott, mellyel csak kevesen rendelkeznek.

Hankiss bölcselkedik: „régi bűnnek hosszú az árnyéka”. Kis hazugság? Nagy hazugság? Nincs jelentősége. Konkrét hazugság. Mert éppen Hankiss igazolja: a „régi bűnnek” pontosan olyan „hosszú az árnyéka”, amilyen hosszúra a mindenkori Hankiss Ágnesek (a bűn-árnyékok sub rosa ismerői) festik, satírozzák. Nyilván egyéni-hatalmi kényük-kedvük szerint.

Így szól a Magyar Hírlap tudósítása: „ťRégi bűnnek hosszú az árnyékaŤ – idézett lapunknak egy régi mondást Hankiss Ágnes. A Hamvas Intézet vezetője néhány héttel ezelőtt a Fidesz EP-képviselőjeként maga is részt vett az Európai Parlamentben azon a meghallgatáson, amelynek Heller Ágnes filozófus volt a főszereplője. ťAz volt az egészben a megdöbbentő, hogy ott ül egy okos ember [kiemelés – Gy. úr], aki egykor az erkölcsről írt filozófiai műveket, mára pedig a gyurcsányizmus elkötelezett propagátorává lett, és aki tagadta, hogy embereket súlyosan bántalmaztak a pesti utcákon 2006. október 23-án. Ez a levél és az a jelenet, ahogyan néhány hete az MSZP-től átveszi a kitüntetést, lehangoló, bár elég koherens keretbe foglalt öt évtizedet…Ť – hallhattuk Hankiss Ágnestől. Hozzátette, utána elgondolkodott, hogy mi lehet a magyarázata Heller hisztérikus haragjának és elfogultságának. ťAztán eszembe jutott, hogy több évvel ezelőtt, a Magyar Országos Levéltárban folytatott kutatásaim során találtam egy iratot, amely akkor is eléggé elborzasztott. Ebben az 1959-es levélben Heller gyakorlatilag üdvözli az ’ellenforradalom’ leverését, ami azért is szomorú és rettenetes, mert ekkor már a legtöbb bebörtönzés és kivégzés megtörtént. Ma pedig Heller Ágnes a szabadság és a demokrácia fő védelmezőjének szerepében folytat lejárató kampányt Európa-szerte a Fidesz-kormány ellen…Ť – hangsúlyozta a Magyar Hírlapnak Hankiss Ágnes.”

 

Tehát. A buta Hankiss szerint a buta Heller „okos ember”. És idáig rendben is volnánk: Faragó szerint is okos, P. Szűcs szerint is, Ungvári szerint is, Vámos György szerint is okos, Verebes szerint Babarczy is okos, Csintalan szerint is, Almási Miklós szerint is okos… Miért? Mert a buta butával szorozva: „okos ember”. Eddig érthető. Míg Hankiss azért borong, azért „szomorú”, azért van „megdöbbenve”, mert az „okos ember” „ott ül az Európai Parlamentben”, „meghallgatáson” vesz részt, és – a „megdöbbent” Hankiss szerint – „lejárató kampányt folytat”, „hazudik”, „tagadja, hogy embereket súlyosan bántalmaztak a pesti utcákon 2006. október 23-án”.

Jó, de miért teheti mindezt Heller Ágnes? Miért „rágalmazhatja külföldön a hazát”? Azért, mert Hankiss spájzolt annakidején, tudniillik, ha időben közli az (egyedül általa ismert) lényegi információt, vagyis akkor, amikor a közlésnek elérkezett az ideje (mikor érkezette el?, nos, pontosan abban a pillanatban, amikor a kutató tudomására jutott a dolog), szóval, ha időben közli Hankiss, hogy Heller nem egészen „kóser” morálisan, akkor Hellert nyilván nem hívták volna az Európai Parlamentbe, hogy ott azután „ártson a hazának”.

 

Tény: Hellert „hazaáruláshoz”, a „haza meggyalázásához” a másik „őspatkány”, Hankiss Ágnes segítette hozzá!

 

„Lehangolódva”? Persze, nagyon „szomorúan”, mert Hankiss szerint „a levél és az a jelenet, ahogyan [Heller] néhány hete az MSZP-től átveszi a kitüntetést, lehangoló, bár elég koherens keretbe foglalt öt évtizedet…”.

 

Nos, ebben a „koherens keretben” lényegileg van benne Hankiss Ágnes is. Zsákon a foltja. Foltján a zsákja. Szétválaszthatatlanul, lényegileg megkülönböztethetetlenül.

 

Meggyőződésem: Hankiss „döbbenete”, „szomorúsága”, „lehangoltsága” tettetett melankólia. Míg én valóban lehangolt vagyok, méghozzá Ungvári Tamás miatt, Ungvári ugyanis többre volna hivatott (szerintem, bár személyesen nem ismerem), és épp ezért teszem szóvá a dolgot: Ungvári azt mondta a múltkor a tévében, hogy a „Heller Ágit nem lehet megtörni”. Azt a Heller „Ágit”, aki most így nyilatkozik: „Nem tagadom, hogy írtam egy levelet, szégyellem, hogy írtam, nem ezt a levelet, hanem, hogy bármilyen levelet írtam”, továbbá: „elmentem a Máté passiót meghallgatni, és arra gondoltam, Péter háromszor elárulta urát és rá lehetett építeni az egyházat, akkor nekem is van lehetőségem, hogy egyházat építsenek rám”. Továbbá: „ennek ellenére bűnösnek érzem magam, mert egyáltalán nem szabadott volna nekik levelet írni”, továbbá: „nem akarom magam mentegetni, ezt a levelet spéci nem én írtam”.

 

És ez nem vicc, kérném tisztelettel, ez így hangzott el (a saját fülemmel hallottam)! Hellernek meggyőződése, hogy „egyházat építhetnének rá”, ám ő „ennek ellenére bűnösnek érzi magát”.

„Nem tagadom, hogy írtam egy levelet [bár az aláírását kétségbe vonta az ATV-ben – Gy. úr], szégyellem, hogy írtam, nem ezt a levelet, hanem, hogy bármilyen levelet írtam… nem akarom magam mentegetni, ezt a levelet spéci nem én írtam”.

 

Ki hiszi el? Ungvári? Elhiszem, hogy elhiszi, ám ami a közvéleményre már csak akkor tartozik érdemben, ha Ungvári közli (Heller helyett), mi áll abban a levélben, amelyet Heller írt? Ne legyen félreértés, nem Heller miatt érdekes ez (mert Hellert immáron abszolúte leszarjuk), hanem Ungvári(ék) miatt (volna) érdekes.

 

Ungvári Tamás szerint „Heller Ágit nem lehet megtörni”.

 

Nem lehet. A takony puha, nyúlós, csúszós, ragadós valami, sok minden tehető vele, míg megtörni valóban nem lehet; ez a takony egyik lelki, erkölcsi alapsajátossága.