Húzós hetem volt, ezért csak most.
Békásmegyer – Csobánka – Pilisszentkereszt (a PPU 16. és 14. szakasza – majdnem) avagy a:
Tobacco Road
(Eric Burdon)
2011. március 20.
„We gotta stop smokin', stop, stop,
I mean cigarette smokin'
Or else I cough myself to death.”
(Jimi Hendrix: Midnight Lighting)
OFF
Soha nem dicsekedtem ezen a fórumon (sem) azzal a ténnyel, hogy viszonylag erős dohányos vagyok. Azt hiszem, a fórumon forgolódók közül csak jzp2107 és szucsati ismerte szörnyű titkomat. Túra közben általában nem gyújtok rá, legfeljebb a pecsételőhelyeken, ha többedmagammal túrázok, ott sem. Aztán egyre inkább zavarni kezdett a dohányzás. Zavar, mert úgy tűnik, apai ágon a génjeimbe vésődött a szív- és érrendszeri megbetegedések lehetőségének nem csekély tárháza. Zavar, mert hány palack jó bort tudnék vásárolni, vagy hány túrát tudnék nyélbe ütni a cigire költött pénzből. Ha feleségem hidegfejű racionalitásával gondolkodom (tuti, hogy vannak sváb felmenői – ez most dicséret volt!), rövidtávon nyaralás, középtávon konyhabútor-, hosszútávon autócsere terve mehet füstbe a szó szoros és átvitt értelmében. Zavar, mert bizonyos intelligenciaszint fölött megütközést keltek az emberekben, ha megtudják, hogy dohányzom. És zavar, mert rab vagyok. Egy hatalmas páviánhím ül a vállamon, egyik mellső mancsával a cigit adogatja, a másikkal a láncaimat szorítja. A szabadságra még csak esélyt sem láttam. Kollégám, barátom, akinek lenyűgöző mind a szakmai felkészültsége, mind az európai műveltsége, paradox módon hasonló cipőben lépked. A hosszú hetet követő szerda (03. 16.) reggelén derült égből csapott le a villám. Kollégám bejelentette: péntek este óta nem gyújtott rá.
Szerda reggel óta aztán én sem.
„A füstös kocsmáknak mind más a nevük.
Helyünkön furcsa népek ülnek.
Nem érdekli őket a szabadság,
Nem tudják, minek nem örülnek,
S hogy az álmok mibe kerülnek.”
(HBB: Balladás barátaim)
ON
A kissé hosszúra sikeredett bevezetés után térjünk a lényegre. Vasárnap reggel a munkahelyemen kezdtem, de 10.15 magasságában már a Stadionok megállónál öles bakugrásokkal próbáltam megcsípni a metrót – sikerrel. A Batthyány téren a HÉV-et is sikerült elérnem, és 11 óra előtt néhány perccel már bűbájosan vigyorogva arra kértem a jegypénztárban ülő hölgyet, hogy az igazolófüzetemet és a túrajelentésemet lássa el valamilyen „BÉKÁSMEGYER” feliratú pecséttel. S lőn! Átvágtam az aluljárón, majd a békásmegyeri panelrengetegen, és a Víziorgona utcán át értem Békásmegyer-Ófaluba. A mai napig megőrizte a falusias jellegét ez a településrész. A P+ jelzés a 143. autóbusz fordulójától indul, elég emberes emelkedéssel. Ófalu határánál az ingatlanok egy része szerintem hétvégi házként kapott építési engedélyt, de nem feltétlenül úgy funkcionál.
A P sáv jelzésre térve először az ürömi országutat kereszteztem, majd egy rancsot (az udvarán pedig egy rendesen gőzölgő trágyadombot) mellőzve kezdtem el a kapaszkodást. Tettem egy kis kitérőt az Ezüst-hegyi kőfejtőhöz, szülők kisgyerekekkel fedezték fel a felhagyott bánya udvara nyújtotta vadregényes látnivalókat. Innen kikapaszkodva felszaladtam az Ezüst-Hegy 415 m magas tetejére. A felszaladás kifejezést tessék, kérem, komolyan venni. Síkvidéken valószínűleg korlátlan ideig tudnék menetelni, de ha jön a szintemelkedés, lelassulok, elfáradok, jön a hyperventilláció, a hypoxia és a látványos szenvedés. Nos, ez a mai napon elmaradt. Nem zárhatom ki annak a lehetőségét, hogy egyelőre csak pszichésen működött a dolog, hiszen a tüdő kapacitásának javulásához idő kell, de akkor is felemelő érzés volt.
„ … kik cigarettára gyújtottak a marhavagonokban, a marhavagonokban, a marhavagonokban zötyögve a havon át a nagyapa éjszakában a magányos farmok felé … „
(Allen Ginsberg: Üvöltés)
Rövid kitérőt tettem a TTE (Reuma) kunyhóhoz. Az ajtaja sajnos ismét felfeszítve, bár a helyiségben nincs káosz. Egy ilyen remek környezetben fekvő, nagyon szolid „komfortot” nyújtó bivakhely a főváros közvetlen közelében egy, nálunk történelmileg szerencsésebb helyzetben lévő országban (pl. Burundi) sokkal nagyobb védelmet kapna. Nálunk? Néhány természetszerető lelkes idealista időnként kipofozza, aztán jóemberek ismét szétverik. Ez van.
Irány a Nagy-Kevély! És vitt a szívem, és vitt a tüdőm és vitt azért a lábam is. Idősebb rutinosabb hölgyek csoportját értem utol az első kilátópont előtt, buzdítottuk egymást rendesen. Beburkoltam két szendvicset, ittam némi vizet, és bámultam a Nagy-Kevélyről nyíló, megunhatatlan panorámát. Délről, délkeletről szinte még az arcomba lóg Békásmegyer betondzsungele, de mégis benn járok a Pilisben. Csodálatos fekvésű és adottságú város Budapest! Persze, más tulajdonságához már nem ragasztanám a csodálatos jelzőt.
Ereszkedni kezdtem a Nagy-Kevélyről, a Kevély-nyeregnél a megunhatatlan OKT fémbélyegzővel nyomtam egyet a túrajelentésembe, majd a P jelzéshez ragaszkodva tovább ereszkedtem. A P+-re térve megcéloztam Csobánkát. A falu központjában lévő kocsmába tértem, kávét, üdítőt, csokit (a Nagy-Kevélyen kimaradt a csúcscsoki) és bélyegzőt kértem. A szimpatikus ifjú hölgy mindezt a rendelkezésemre bocsájtotta, sőt, mint megtudtam, a cég kizárólagosan a turistáknak készíttetett egy bélyegzőt. Jó taktika, talán egyre több helyen rájönnek arra, hogy a betérő természetjáró az esetek nagy részében fogyaszt is. Szerda reggel óta az első kávém volt, aminek élveztem az ízét, és nem akartam mellé rágyújtani.
Éppen csak, hogy tíz elmúltam,
Cigaretta füstjét fújtam,
Már a szoknyák alá nyúltam.
(Deák „Bill” Gyula: Rossz vér)
Elköszöntem és a Z sáv jelzésen kigyalogoltam Csobánkáról. Ismét rácsodálkoztam arra, hogy milyen döbbenetesen kétarcú település, a falu Pomáz felé eső részén az egyre kevésbé élhető fővárosból kimenekülő jómódú polgárság, a falu Pilisszentkereszt felé eső részén a romatelep. A falu iskolájának a sorsa is jól jelzi ezt a kettősséget. Amíg az elmúlt két évtizedben kiköltözők beviszik a fővárosba iskoláztatni a gyerekeiket, a Csobánkai Általános Iskola országos szinten a sereghajtók között kullog a továbbtanulási arányt tekintve. Mind a magyarság, mind a cigányság figyelmébe ajánlom – és nem csak Csobánkán – 1990 márciusának híres marosvásárhelyi mondatát: "Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!". Meg kellene tanulnunk együtt élni. Nehéz lesz, és az elmúlt 20 esztendő eseményei sem könnyítették meg a helyzetet.
A Z sávról az OKT-ra térve, eseménymentes, de szép erdei úton értem el a Szurdokig. A hidak és az ösvény járhatóak, a tavalyi árvizek pusztítását szépen rendbe hozta a Pilisi Parkerdő és az önkéntesek, köszönet nekik. A Szurdokban jártam már néhányszor, de számomra most volt a legszebb. Robogó-zubogó patak, hatalmas sziklák, kevés ember. Békésen, nézelődve sétáltam keresztül rajta, néhány patakátkelésnél a bakancsom vízhatlansága töltött el nem kis örömmel.
Pilisszentkeresztre érve éppen egy túrázó párost értem utol, amikor óriási hangorkánnal egy kb. 20 éves Suzuki kezdett előzésbe mögöttem. Engem csak kb. fél méterre közelített meg, de a páros hölgytagjától alig 5 centire (sem) húzott el („Ne rohanj úgy, Dönci, olyan szép a táj, tudják a gyerekek, te vagy a király.”). Esküszöm, mind gyalogosként, mind sofőrként az a véleményem, hogy lakott területen a lepusztult, erősen nagykorú autók pilótái életveszélyesebbek, mint a 3 literes motorú vadállatoké. Talán az a magyarázata, hogy az erősen nagykorú autó vezetője gyakran alig nagykorú. Mindenesetre a sofőr kvalitásait dicsérve léptünk be a kéktúrázó párossal a Felső Kocsmába, ahonnan a bélyegző ismét eltűnt. Kértem egy sört, a számlát a PPU füzetbe, a buszjegyet a túrajelentésbe ragasztom majd, gondoltam. A lány és a fiú is sört kértek, asszem, erdőmesterrel, esetleg unimukkal megtámogatva. Leültünk egy asztalhoz, ők pedig rágyújtottak. Istenem, éveken át erre vártam, egy sör és egy cigi mellett OKT bélyegzőhelyen kéktúrázókkal dumálni, sosem jött össze, most meg éppen nem dohányzok (nem merem leírni, hogy leszoktam).
A Dobogókő-Pomáz járat vagy öt perccel korábban állt be a megállóba, én pedig adtam magamnak egy esélyt a beérésére, és a Felső Kocsmából lerohanva sikeresen abszolváltam is a feladatot. A buszon ülve pedig
„… féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett …”
(Radnóti Miklós: Hetedik ecloga)