Transgrandcanaria 2011

Hogy mi is hajtja az embert látszólag megmagyarázhatatlan már-már őrültnek tetsző cselekedetek végrehajtására?  Nehéz megmondani. Talán a felfedezés örökös vágya, vagy a hétköznapi életből való menekülés modern kori lehetősége?

Úgy gondolom, nem kell mindig választ adnunk és kapnunk cselekedeteinkre. Az igazi kihívások az életben tisztán önmaguktól jönnek, és már akkor elfogadjuk őket, amikor az első gondolatszikrák a tudatunkba pattannak.  És ezzel mi sem voltunk másként a Transgrandcanaria esetében.

Megláttuk és tudtuk, hogy ott a helyünk.  Eljövünk a hideg, havas magyar télből, egy meleg mediterrán vulkanikus szigetre, hogy fussunk 123 kilométert. Ismeretlenül, helyi tapasztalatok nélkül, de a lehetőségeinkhez képes felkészülve és végtelen lelkesedéssel ötvözve.

Az utazás jól telt, bár azért hagyott némi nyomot rajtunk ez a 12 órás procedúra. Másnap a nevezés is gördülékenyen ment, így már csak arra kellett figyelnünk, hogy az aznap éjféli rajt előtt eleget pihenjünk és a lehető legtöbb okosan megválasztott táplálékot vigyük be a szervezetünkbe. Felszerelés összeállítás, evés, alvás, evés, alvás, nagyjából így telnek az órák… Közben persze sok -sok gondolat és egy egyre határozottabb nyomásszerű érzés a gyomor tájékán. Igen, izgulunk és picit félünk is. De ez ilyenkor teljesen természetes dolog, ismerjük és kezeljük a tünetet, talán hiányozna is, ha nem jönne…

Fogynak az órák, buszra szállunk, majd átvisznek a rajtba a sziget túloldalára. Kellemes az idő, 17-18 fokot mutat a hőmérő. A rajt előtt egyre nagyobb tömeg gyülekezik. Versenyzők, kísérők, mindenféle nációk. Méregetjük egymást, ez a szemkontaktusok lélektani időszaka. Közeledik az éjfél, felsorakozunk a rajvonalhoz, amit egy hangulatos, homokos idilli tengerparti strand területén építettek fel. Jó a hangulat, de érezhető mindenkiben az ismeretlentől való félelem jelenléte. Az utolsó percekben persze mindez fokozódik, amit abból veszek észre, hogy ugyanazokat a mozdulatsorokat csinálom egymás után, de nem fogom fel  hogy miért is csinálom…

Végre rajt. A tengerparton futunk úgy jó öt kilométert. Baloldalon a hullámok nyaldossák a cipőnket, jobb oldalon pedig bokáig érő laza homok. Kettő között egy pár méter széles jól futható vizes homokos terület. Ezen próbál elférni a kb 10-20 fős élboly. Romantikusnak tűnő kilométerek. Tengerzúgás, homokos végeláthatatlan part, és a lépteink ütemes dobogása… Álomszerű, mámorító érzés, úgy érzem így a végtelenségi is elfuthatnánk. Lebegünk a víz és az ég között… De sajnos fél óra elteltével ennek vége szakad. Ráfordulunk egy félig kiszáradt folyómederre és ebben visz tovább az utunk. A közönség pedig két oldalról, a partról és a hidakról szurkol. Modernkori gladiátornak érzem magam.  A meder nagyon köves és néha nagyon vizes. Nem lehet száraz lábbal megúszni, de mindenki próbálkozik becsülettel. Aztán a meder széles úttá szelídül, és rendeződnek a sorok. Körbe ellenőrizzük egymást, az élmezőnyben nincsenek titkok. Mindenki mindenkit figyel. Egy köhintésnek is jelentősége van. Aztán végre úgy 15 kilométer táján szépen lassan emelkedni kezd az út. Elkezdődik végre az igazi verseny. Az élmezőny jobb első pozíciójába helyezkedek, és igyekszem egy egy lépéssel mindig előrébb lépni, mint a többiek. Így próbálom gyorsítani a tempónkat. Eddig 4.55 átlaggal jöttünk, de ezt lassúnak éreztem. Hallgatom a vetélytársaim légzését. Árulkodó jeleket keresek a szabályosságukban. Még öt kilométeren át rángatom, húzgálom az élmezőnyt, mire szép lassan elengednek. Egyedül maradok az élen, csak egy kerékpáros kísérő küzd mellettem. Ráállok a saját tempómra, aminek köszönhetően folyamatosan nő az előnyöm. Egy gyors toalet is belefér már, de ahogy a többiek zuborgó gyomrát hallottam, nekik is lesz hasonló elfoglaltságuk. 30 kilométernél érek az első frissítőhöz. Csak vizet adnak, pár másodperc és már futok is tovább. Két völgyzárógát, és elkezdődik végre az igazi emelkedő. A bringás kísérő elköszön, teljesen egyedül maradok. Technikás, sziklás a terep. Nem túlmeredek, de  a fix sziklák miatt nem lehet akárhová lépni. Keresem a hegy ritmusát, „két apró vagy egy nagy fellépés” örök kérdése foglalkoztat. Közben hátra pillantok és látom az üldözők apró fénypontjait. Most még elég sokat pontocskát látok, de remélem nem lesz így mindig… és ahogy emelkedem lassan, de biztosan elered az eső. Pedig száraz időt jósoltak, és meleget. Viszont ez már nem tud kizökkenteni, a természetben mindig a gyors elfogadás és alkalmazkodás a kifizetődő. Jön az első meredek lejtő. Ledöbbenek olyan technikás. Lapos és lekerekedett élű fixálódott bazalt kövek, amin gömbölyű apró és nagyobb andezites kövek gurguláznak, mindez vizesen és az útszéli füvek ráboruló takarásában. Szinte pattogok lefelé. Néha nyúlok egy egy bokor benyúló ágai felé is, de itt főlek, kaktuszok sorakoznak az út szélén. Velük pedig jobbnak látom mindenféle kontaktust elkerülni… Enyhül a meredekség, majd egyre jobban futható részek jönnek. Beérek egy faluba, és jön egy frissítő állomás is. Halotti a csönd a ponton. Valószínűleg nem engem vártak. Mereven, szótlanul állnak. Folyamatosan kérdeznem kell őket, ha haladni szeretnék. Egy kulacs víz, egy banán és pár szem datolya. Ennyi. A következő pont 20 kilométer múlva. Szakad az eső, de a pálya könnyű. Egy részen egy terepjáróból előttem szalagozzák a pályát. Mókás, de picit bosszantó is. Újabb technikás lejtő következik, amin csak fix gömbölyű kövek vannak. De abból végtelen mennyiségű. Tényszerűen nincs út, csak labda nagyságú mohás zuzmós csúszós kövek. Újabb völgyzáró gát, majd egy beton csatorna tetején kell egyensúlyoznunk. Aki elvéti a kaktuszok között landol két méterrel lejjebb. Egy lazító kis emelkedőn visszanézek. A kis fénypontocskák kitartóan követnek, de már csak hárman vannak. Újabb brutális lejtő következik.  Ez csak annyiban különbözik, hogy vannak benne 2-3 méter magas függőleges leszakadások is. Itt egyszerűen hátra arc és le kell mászni valahogyan. Másik lehetőség hogy lendületből leugrik az ember az aljába és reménykedik a törésmentes landolásban…. Újabb völgyzáró gát, majd egy falu, ahol a kocsikból ki se szálnak a rendezők, csak bentről mutogatják az útirányt. Kezdődik a pálya legnagyobb emelkedője. A lábaim rendben ezért nekidőlök a hegynek. Megfutok minden métert, remek tempóban haladok. Elérem a következő frissítőt, itt is felkészületlenek az érkezésemre. Várnom kell, hogy a chipszőnyeget bekapcsolják, sőt a víz sincs előkészítve. Mérges vagyok rájuk, mert súlyos perceket veszítek. Tovább folytatódik az emelkedő, és az erdő is egyre ritkább. Kiadom a mérgem végigfutom a nehéz részeket is. Aztán felismerem, hogy virrad. Halvány derengés rajzol formákat körülöttem. Hihetetlen gyorsan kivilágosodik. Húsz perc se telik el és már le is kapcsolom a fejlámpám. Helyi idő szerint hét óra múlt, odahaza nyolc óra után vagyunk. Pár percig hazakalandoznak a gondolataim… A táj gyönyörűsége a felkelő nap fényeinél leírhatatlan. Mintha álmodnék és egy idegen bolygón járnék. A növényzet, a fák és a bokrok formája ismeretlen számomra.  De csak a formájuk ismeretlen, ám amin küldenek felém az nem. Megszáll a harmónia megnyugtató érzése. Elfogad a környezetem és tökéletes összhangba kerülünk. Itt négyezer kilométerre az otthonomtól már otthon érzem magam. Futásaim során mindig ezt az átélést keresem, ezekért a pillanatokért csinálom…

  Felérek egy gerincre és hullámos részhez érkezek. Majd egy bozótoson keresztül szaggatom magam. Újabb frissítő, két banán, kulacs víz pár keksz darab. Emelkedő, ahol visszanézve megpillantom Sebastiant és Zigort. Három-négy perc körüli az előnyöm, de az emelkedőkön jól haladok. Megnyomom és a legmagasabb nyeregbe érve elnézem a ködben az útirányt. Keresgélek, visszafordulok, majd a jó úton felérek a pálya legmagasabb pontjához. Az ellenőrző ember alszik a sátrában. Felkeltem, előkászálódik, bekapcsolja a lábtörlő méretű chipleolvasót így végre mehetek is. Visszafelé szembe találkozok az üldözőimmel. Egymásra nézünk. Próbálunk a másikból kiolvasni valamit. Ők úgy gondolják, hogy végem mivel utolértek, ezért minél hamarabb behozzák a pár száz méteres hátrányukat. Megnyomják. Le akarnak számolni velem, lélektanilag pedig megtörni. No de én sem most kezdtem. Felkészülök a támadásra, minden maradék kaját, magnéziumot, só tablettát megeszek, megiszom az összes vizet, mivel a két belső combizmom közben görcsölni kezdett. Egész közel engedem őket, de mikor már csak száz méter a különbség én is megnyomom. A hullámos pálya kedvez nekem.  Kialakul az „állóháború”. Az emelkedők tetején vissza-visszanézek rájuk, ők pedig rám. Ez az igazi verseny. Megy a taktika. Jön egy meredek, hosszú lejtő. Beérnek, kézfogás elengedem őket. Zigor megy végig elől látszik, hogy ő erősebb Sebnél. Sík rész jön és már hallani a 81 km-es frissítőt. Szinte egyszerre érünk be. Gyors kaja, gondolatok hogy mit kellene enni és vinni az utolsó 40 kilométerre. Persze az előre leadott csomagom percekig nem találják. Mire megkapom a többiek már átöltöztek és készek a folytatásra. Épp hogy kiveszek egy zacskó izóport és már menni is kell tovább. Nincs időm semmimet lecserélni. A tömeg őrjöng, Zigorral egymás mellett futunk, Seb kicsit mögöttünk. Elkezdődnek a nagyobb lejtők. Innen már döntő részben lefelé megyünk. Zigor hamar ellép. Gyönyörűen és magabiztosan fut a legmeredekebb köves részeknél is. Itt nincs esélyem. Sebastian is leelőz. Fáj mindenem, szinte úgy érzem, nem bírom tovább. Ebből az érzésből jön még több mint három óra, ha beletörődök és feladom. De a tapasztalat és az önismeret segít. Rendezem a gondolataimat, felülkerekedek a fájdalmakon és a negatívumokon. Elkezdek működni. Csak az adott pillanattal foglalkozok, nem gondolok előre, teszem a dolgom és futok… Egyre lazábban, már nem romlik a fizikális állapotom. Sőt a stagnálva kicsit javulok is. Seb 2-3 perccel jár előttem. Száz kilométeres frissítőnél csak egy perccel. Zigor meg úgy még 5-6 perccel előttünk. Ráfutunk a legrövidebb távon indulókra. Több száz embert kell kikerülni, de senki nem hátráltat egy pillanatig sem. Egy szó, és szinte leugranak az útról miközben hevesen biztatnak minket. Hát igen, más kultúra, más nép. Az utolsó frissítő előtt van egy kegyetlen szakasz. Két-három kilométer egy kiszáradt folyómederben. Ennél kellemetlenebb és bokaforgatóbb helyen még nem futottam. Itt csak tűrni lehet, és szitkozódni. A pont előtti meredeken meglátom Sebastient. Ráfutok és viccesen a jobb könyökét megpöckölve balról elfutok mellette. Megkérdezem, tudok e segíteni valamit, erre ő mondja, hogy görcsöl a combja. Mondom neki, hogy igyon többet, mert dehidratált, de ezt ő is tudja. Most járunk az órám szerint 116kilométernél. Elköszönök tőle és egyszerűen állva hagyom. Ha tud az ember ilyenkor tempósan futni, akkor az védhetetlen. Még egy frissítő, egy kulacs víz, bele egy fél zacskó izópor és minden fölöslegest eldobok. Hullámzik és kanyarog a pálya, de egyre jobban látszik a Las Palmas-i cél. Jól haladok, de azért hátra-hátra nézek, nehogy Seb meglepjen valamivel. De nem jön. Az utólsó 2-3 kilométer dörgő aszfaltos lejtő. 4.10-4.30-as tempóban ereszkedek. Majd ráfordulok a célkapura. Nagy taps, elégedettség érzése hullámzik át a testemen. A tenger zúg, csakúgy mint 13 és fél órával ezelőtt. Csak közben átkeltem ezen a csodálatos szigeten, szívembe zárva annak minden apró szegletét.

Hogy mi is hajtja az embert látszólag megmagyarázhatatlan már-már őrültnek tetsző cselekedetek végrehajtására?  Nem nehéz megmondani. Átélni önmagunk határhelyzeteit és felülkerekedni azon. Lám milyen egyszerű, csak csinálnunk kell….