Tanuhegyek

Az eredeti terv az volt hogy nagyobb létszámmal megyünk, de végül Danival indultunk és Fridmant vettük fel Fehérváron. Az út kalandosra sikerült, volt hóátfúvás meg minden, de végül időben megérkeztünk, gyors nevezés után még volt idő bőven szöszmötölni. A rajtra várva sok ismerőssel találkoztam, kicsit furcsálltam hogy csak nálam van bot, de gondoltam ha nem működik a térdem, jó lesz majd mankónak (ez sajnos be is jött). Aztán hó-rukk és elindultunk a Badacssony teteje felé ahol Ebola már várt minket. Próbáltam Pap Gabi tempóját tartani, de csak a Bujdosók lépcsőjénél értem utol ahol együtt mentünk le nagyrészt pókjárásban. Az első feccolás után kicsit megnyugodtam, nem törtem se botom, se karom se lábam, fog ez menni. Szigliget felé még sikerült Gábort kicsit megtévesztenem, de így is sokkal jobb tempóban haladt mint én, megint csak a várból lefelé értem utol. Innen aztán együtt mentünk a Szent György-hegy lábáig, jót dumáltunk, de amint elkezdett emelkedni ő ellépet, nekem sok volt a tempója. Igencsak használtam a botokat mire felszenvedtem magam a hegy tetejére de a látvány kárpótolt, nem mellesleg Csanya kandikált ki a sátorból. Lefelé aztán lehetett csúszkálni rendesen, a Kaán Károly kulcsosháznál még utolértem Gábort, de éreztem hogy valami nincs rendben. Lehet hogy nem egy 2,5 dl-es vizzel kellett volna elindulni??? Vagy lehet hogy inni kellett volna belőle menet közben??? Persze ekkor már ihattam, sikerült dehidratálódnom, lefelé meg fáztam is ahogy fél kézzel a lépcső korlátjába kapaszkodva szerencsétlenkedtem. A Csobáncra átvezető láp aztán betette a kaput, pár hülye mozdulattól elkezdtem érezni a térdem, néha majd kiléptem a cipőmből olyan marasztaló volt a sár és mire kikeveredtem belőle éreztem hogy ennyi volt. Nincs több energia, a lábam meg szar, nem tudom pótolni a folyadékot stb stb. A Csobáncra úgy mentem felfelé, hogy többet dolgoztam karral mint lábbal, aztán rájöttem, hogy a térdvédő elszorítja a lábam és nem százas a vérkeringésem. Térdvédő letol, ettől jobb lett, még futni is tudtam, de kb. két perc múlva térd bemondja az unalmast. Fent nincs víz, nálam sincs, így csalódottan indultam lefelé. Szerencsére gyorsan odaértem András pontjához ahol aztán igazán habzsi-dőzsi volt, bíztatott is rendesen, de ekkor már késő volt. Az elindulás fájt, akárcsak a piroson, de egy kiadós nordic walking után még futásra tudtam váltani. Aztán a Tóti-hegyre felfelé már lépni is alig tudtam, Elnök Úr azzal bíztatott hogy már csak a szemközti Gulácsot kell megmászni, de valahogy ez sem dobott fel. Lefelé botorkálva egy kedves lány visszaadta az út közben elhagyott itineremet (amit addig elő se kellett venni, mert az utat a teljesítménytúrázók előre szépen kitaposták nekünk, ahol meg nem ott meg volt szalag) így felmérhettem mi jön még. Valahogy elszenvedtem magam a Gulács lábáig, de ott minden elhatározásommal ellentétben bevettem egy advil ultrát. Mire felértem nem is éreztem semmit, így innen újra futottam a cél felé. Khmm. Akarom mondani kocogtam, vagy valami ilyesmi, egyszer fel is nevettem hogy milyen látványt nyújthatok. A célban úgy éreztem hogy elég lett volna nekem mára egy félmaraton, de tudom hogy bántam volna ha nem a teljes távon indulok. A jó meleg víz a zuhanyban nagyon jól jött, nomeg az étkezőben a zsíros és lekváros kenyér tenger.
Én még soha nem jártam a Badacsony és a többi hegyen hóban. Nekem a Balaton a nyarat jelenti. Jelentette eddig. Csodálatos volt a látvány, igazi karácsonyi hangulat volt.

Köszönöm a rendezőknek és a pontőröknek a versenyt, szerintem minden jó volt, egyedül az itató pontok között volt túl nagy számomra a távolság (bár ezt tudtuk előre, majd legközelebb okosabb leszek).