A Királyság sorközi fordítás "J"-forrásai
Az isteni név témaköre már több tanulmányt is szült a magyar (!) kritikusok tollából. Az érvelés alapjai nem stabilak. A Társulat érvelése (ahogyan arra nemrégiben egy tanulmány rámutatott) néhány feltételezésen alapul. Ezeket a feltételezéseket azonban könnyen észre lehet venni. Egy párat szeretnénk kiemelni.
Az egyik feltételezés, hogy a keresztények által idézett Septuaginta (LXX) fordítás használta az isteni nevet. Erre nincs elegendő bizonyíték. A függelék tartalmaz 12 töredéket, de ezek azt bizonyítják: voltak olyan LXX változatok, melyek az isteni nevet magukban foglalták. Azonban sok más LXX töredék nem használja. Amikor az újszövetségi írók idézik a LXX–t, többféle változatot is használtak, nemcsak egyfélét. De az eredeti Írásokban valóban benne van a JHVH név, így e mellett a feltételezés mellett még el lehet menni.
A fő kérdés, hogy Jézus tanítványai használták–e a Nevet?
Egyetlen korai másolat sem tartalmazza a Nevet, ez kemény tény. Vajon miért nem? Egyetlen keresztény író, egyetlen korai keresztény csoport fennmaradt írásai sem tartalmazzák a Nevet. Miért?
A függelék szerint egyesek meghamisították az újszövetségi írásokat. Ez azonban csak elmélet, ahogyan a 413. oldalon a Társulat el is ismeri (bár egy elméletet történelmi tényként nem lehet kezelni...). George Howard alkotta meg az elméletet, de ő maga sem merte tényként kijelenteni. Miért nem? Mert nincs mellette bizonyíték. Egy ilyen jelentős lépéshez (az evangéliumok átszerkesztése) közös határozat, közös összeesküvés kellett volna. Ennek nyomai maradtak volna, a zsidó vallási vezetők egyből támadtak volna. De semmi hasonló.
Kevés Jehova Tanúja tud utánanézni a felhasznált görög alapszövegnek, pedig a Társulat 1985–ben kiadta. Még abban sincs benne az isteni név!!! Úgynevezett 'J forrásokra' hivatkozik az Őrtorony Társulat. A gond az, hogy a 'J források' mind késői (1385–1979) fordítások, nem pedig görög szövegről készített másolatok.
Sok Tanú örömmel olvasgatja az új fordításban a bibliaverseket, mert az eddig használtakban nem lehetett eligazodni, hogy az Isten kifejezés hol utal Jézusra, hol pedig Jehovára. Az ÚVF az Isten szót kicsi i betuvel írja, ha Jézusra vonatkozik. Példa erre a János 1:1 (magyar változatban nagyon jól van fordítva, szakítottak az angol új világ ford. szokásával) vagy a János 1:18 (de ezt nem tették meg a János 20:28-ban). A kérdés az, hogy korrekt dolog-e a Jézusra utaló Isten szó legtöbbjét kis i betuvel írni?
Erre a megkülönböztetésre azért volt szükség, mert a görög szövegben az elobb megjelölt helyeken is a Theosz szó áll, ami Istent jelent. A kis i betut mégis azért nehéz elfogadni, mert az elso században nem használt a koiné nyelv kis betuket, csak nagyokat (példa erre a függelékben szereplo görög szövegrol készített felvételek)! A Westcott - Hort féle alapszöveg amely alapján az ÚVF készült, az már használ kis és nagybetuket. Minden Theosz szót nagy kezdobetuvel írt! A görög szövegben és a Westcott-Hort féle szövegben is, még az 1Korinthus 8:5-ben is nagy T (pontosabban théta) betu van az úgynevezett Istenek elott! Ugyanez van a János 10:34 és 35-ben is.
Mik azok az úgynevezett J-források? Több szervezeten belüli Tanú olvasónk kérdezte tolünk. Részben a mi hibánk volt ez, mert egy olyan megjelölést használtunk, amit a Tanúk nem ismernek. E miatt tartozunk egy magyarázattal. Egy fordítás elkészítéséhez kellenek olyan szövegek, melyekre támaszkodva elkészítjük egy adott nyelvre a fordítást. Ezek azok a források, amiket felhasználunk. A Tanúk egyik kiadványa a Teljes Írás könyv a 316. oldalán is megmagyarázza ezt. Az Újszövetségrol több ezer kézirat áll a rendelkezésre. Ezeket a szövegeket meg kellett egymástól különböztetni. Ezért egy betü és egy szám kombinációjával egy egyéni kódot kapott mindegyik ilyen forrásnak felhasználható anyag. Az idoben a legkorábbi anyag például a P52, amely isz. 125-ben készült. A papirusz kéziratok mindegyike P jelet kapott. A könyv a 319. oldalon említi meg a héberre fordított újszövetségeket. Ezekre a 25. bekezdés szerint J betuvel utal, az Ortorony Társulat (de mások nem!).
Mi ebben a J-vel jelölt forrásokban a hiba? A P betuvel jelzett források isz. 100 és 300 között keletkeztek (ezek az eredeti írásokról készült másolatok másolatai illetve azok másolatai, stb.). A héber alef betuvel jelölt Codex Sinaiticus szintén isz. a IV. századból való. Az A-val jelölt Codex Alexandrinus isz. V. századból, stb. A Teljes Írás könyv a 314. oldalon részben ismerteti ezeket. A J források vajon milyen szövegek? A 319. old. 25. bekezdése megmondja: héberre fordított Újszövetség. Vagyis nem másolatok, hanem fordítások, ami nagy különbség. A fordítások ugyanis kevésbé pontosabban (torzabbak), mint a másolatok. Általában egy fordítási eljárást nem szakszeru egy másik fordítással megindokolni, amikor a másolatoktól való eltérésrol van szó! Olyan ez, mint valakinek a hibás eljárásával igazolom az én hibás cselekedetemet.
A másik nagy hiba, hogy a P, a héber alef, az A, a B, a C és a D jelu másolatok elég koraiak. Köztük és az eredeti Írások között idoben a távolság 25 és néhány száz év. Az olvasó talán mosolyog a néhány száz éven. De vajon tudja, hogy a J betuvel jelzett fordítások és az eredeti Írások között hány év a távolság? A Társulat 27 ilyen fordítást sorol ide. A legkorábbi fordítás 1385-bol való (távolság 1287 év), a legkésobbi 1981-bol származik (a távolság 1883 év); azaz a néhány száz év tényleg csekélység ehhez képest.
De miért fontos ez? Azért, mert a J források a legalapvetobbek az ÚVF szempontjából. Ugyanis csak ezek használják az isteni nevet. Egyetlen egy másolat sem, csak ezek a fordítások! Azt hisszük értheto, hogy mennyire nagy ennek a jelentosége. Az angol New World Translation referencia változata a 9. és 10. oldalon fel is sorolja tételesen ezeket a fordításokat.
