Almási professzor írja a Mozgó Világ idézett számában: „Hát ez az. Mérleget vonni, pontosan felsorolni a pluszokat és mínuszokat. És azután udvariasan elküldeni az egész bagázst a búsba. Biztos harmincévesnek kell lenni ahhoz, hogy e szakma »fáradt akadémizmusát« – kiürülését – leírja valaki. Ami nem bók, mert Babarczy ezt olyan műveltséggel és originalitással teszi, mintha koros guru lenne” (106. oldal).
Nem vagyok fáradt akadémista (fürge vagyok, mint a nyúlfütyi), nem vagyok koros guru, sem goros kuru… harmincéves a legkevésbé, mégis, megfigyeltem: valahogy egészen simán elküldök a búsba bárkit! Sőt – egy-két Marx doktor, néhány József Attila kivételével – gyakorlatilag mindenkit. Az az igazság, hogy mennél inkább öregszem, távolodom harmincadik életévemtől (Arannyal szólván: ahogy nő életkorom), úgy növekszik búsbaküldő bátorságom. Igen, elküldöm a harmincéves Babarczyt, a negyvenéves Babarczyt, elküldöm a nyolcvanéves Almásit is, a hatvanéves Esterházyt, a valahány éves P. Szűcs Juliannát… szóval, kedves jómagam kivételével, aktuálisan elküldök mindenkit. A búsba. Mert ez a híres polgári kritika intellektuális főcsapása: „elküldeni az egész bagázst a búsba”. Na most magamat részint azért nem küldöm el, mert meglehetősen rokonszenves vagyok magamnak, részint pedig azért, mert engem ugyebár elküldenek a fórumozók is, a moderátorok is (olykor mindahányan egyszerre), elküldenek (SMS-ben) a Fazikasék, a Streit Gabiék (ők már költőileg)… vagyishogy kell valaki, aki néha lándzsát tör mellettem, s amire szerintem én vagyok a legalkalmasabb.
Tehát Triste megállapítása Almási Babarczy-értékelésénél pontosabb (relatíve):
Triste válasz | 2005.08.19 13:50:49 (650)
… Babarczy javára szól, hogy ő legalább hajlandó morális értelemben disztingválni, míg Ein Gespenst ugyanazt a tüzet okádja mindenkire.
Előzmény: Don Alfonso (647)
Mondom, csak relatíve, ti. tüzet én egyáltalán nem okádok, s ha okádnék is, nem mindenkire ugyanazt okádnám (mert például Döbrentei Kornélra egészen más tüzet okád az ember, mint például Heller Ágnesre), miközben nyilvánvaló: Babarczy Eszter nem disztingvál erkölcsileg, vagyishogy egyáltalán nincsenek morális gátlásai, ha például rökönyítési, eredetieskedési gerjedelme támad a nyilvánosság előtt. Babarczy mindenkit megrökönyít. Almásival szólva: negyvenöt évesnek kell lenni ahhoz, hogy valaki sok jó ismerősének megrökönyödésére turulzászló alatt hadonászva jósolgasson szebb jövőt. Ezért kérdezem (Tristétől): hogyne okádnék már mindenkire (tüzet), ha egyszer senkinek sincs igaza (pl. Babarczyval kapcsolatban), csak nekem?
Tristét kérdezem, Almásit pedig emlékeztetem: szerinte néhány – még ki nem vérzett – „értelmes középosztálybeli” akadémikusprofesszor kivételével bunkó az egész ország. Különösen én vagyok roppant bunkó, s itt – megvallom – a nejem is csatlakozott Almási Miklóshoz, ti. a következő történt operailag, igaz, nem a par excellence Operaházban, hanem a Szegedi Nemzeti Színházban, még pontosabban: a tévékészülék előtt, ám ami a lényegen jottányit sem változtat. Szóval, az történt, hogy Violetta Valéry (amúgy Maria Pakhar) énekelgetett az operában, amolyan obligát formán énekelt, szépen, szolidan, mígnem hirtelen nekihevült (mint Babarczy a szebb jövőnek), s úgyszólván minden átmenet nélkül kezdte el fizikailag is hányni-vetni magát a színpadon, annak szinte minden szegletében. Merthogy akkorra már csókos lázban égett a lelke a szerelemtől (idézet a librettóból), tudniillik Alfredo Germont (Balczó Péter) közvetlen közelről az arcába énekelt szerelmesen, pipiskedve bár kissé, de mégiscsak közelről, s így Violetta lelkében tüzesen fölizzott a csókosan szerelmi láz. Láttam a tévében. Na most, szerelmi lázában Violetta szinte notóriusan vetette magát testileg, hol a kanapéra, hol az ágyra, majd a földre, majd megint a kanapéra, vagyis ahol éppen elérte őt a csókosan szerelmi ária, s mindez pezsgőszínű műselyemből varrt hordóruhával súlyosbítva, a lényeg pedig, hogy minden alkalommal épp a megszeppenten operaimádó közönség felé ülve-fekve tárta szét kaméliás lábait, voltaképpen mindkettőt egyszerre. Konkrétan úgy tárta szét – s itt szándékosan fogalmazok durván, ti. durva volt a művészi látvány –, hogy a művésznő buláján át el lehetett látni egészen a művésznő torkáig. A Szegedi Nemzeti Színházban. Hát akkor ettől álljon föl Almási Miklósnak! Ha más nem, a szőr a hátán. Szóvá is tettem azonmód, s igen, ekkor mondta a nejem először (aznap este), hogy bunkó vagyok, mint taxis a pesti éjszakában.
Nos, lehetséges, bunkó vagyok, csakhogy ez még mind semmi, ugyanis mutatta tévé: Violetta (csókos lázban égve) jelentős mértékben kezdett vonaglani a színpadon, szinte minden pozitúrában vonaglott, csupasz karjait több ízben az égnek lendítette, mialatt persze könyörtelenül énekelt, vagyis láthatta ország-világ: az operadarab hősnőjének borostás a hónalja. Mi több: hónaljráncaiban vonalszerűen és kikaparhatatlanul megült a fekete szőrcsuma, úgy nézett ki a „spiné” (© Almási taxisa), mintha föllépés előtt szenet lapátolt volna a kazánházban, s a szénpor így (vagyis az izzadt bőrredőkbe rohadván) tenné vizuálissá a féktelenül dúló érzelmek szerelmi-csókos hevületét. Ami pedig már a nejemnek sem tetszett túlzottan, a szemem sarkából figyelve láttam, ámde nem szóltam, harminc éve vagyunk házasok, pontosan tudom, ilyenkor az a legjobb, ha meg se mukkan az ember.
Most pedig idézzük föl a La Traviata csúcspontját! Történt ugyanis, hogy miután az ifjú Germont harmadszorra vágta Violetta melléhez ugyanazt a művirágcsokrot (direkte figyeltem: a színháznak egyetlen csokra volt, valami fehéres, bánáti bazsarózsaszerű akármi, azzal hódított Germont az előadás minden fázisában, természetesen több éves időkihagyásokkal, merthogy ilyen a művirág: nem rágja szét az idő vasfoga), szóval a lényeg, hogy a művirágtól Violetta már totál beindult. Itt hadd jegyezzem meg: pontosan tudom, az operaénekes iszonyú tolóerővel dolgozik (ezért olykor terpesztenie is kell keményen), miközben egyik énekes sem Orosz Adél, Sipeki Levente. Ámde akkor is, ha már ott van, legalább félévente átugorhatna a balettintézetbe, egy-egy mozgásórát venni a balerináktól, vagy legalább reggelente tornázhatna öt-hat percet, garantálom: nem volna olyan, mint szegény Violetta néni, aki úgy trappolt a színpadon föl-alá, akár egy akadémikus ökörcsorda. Ha viszont nem, ha lusta az operaénekes (ilyen értelemben), akkor (szerintem) ne trappolgasson a világot jelentő deszkákon, hanem „csak” álljon a színpadon, támassza meg a levegőt szakszerűen, stabilan, ha kell, akár terpeszben állva (s nem ülve), és énekeljen! Ahogy a torkán kifér. Minimum olyan hangosan, hogy a taxik egymásnak rohanjanak az Andrássy úton. Violetta viszont irgalmatlanul strabancolt, föl a lépcsőn, le a lépcsőn, mint megannyi kultúr-rinocérosz, a zeneileg is begerjedt Germont pedig, uzsgyi, utána, vágtatott ő is föltartóztathatatlanul, és erősen énekelve és művirággal a kezében. Megmondom úgy, ahogy van: az ágynál érte utol a művésznőt. Ahol ismételten mellbe vágta a csokorral, na, ettől aztán a spiné még elszántabban énekelt, vagyishogy az iméntinél is izzóbb, csókos szerelmi lázra hevült a csókéhes férfiszerelem láttán. Majd bekövetkezett, amitől mindvégig tartottam: Violetta, egy málhás dromedár kecsességével, hopp, az ágyra vetette magát, ahol aztán tovább vonaglott csókos lázban égve egészen addig, míg Germont rá szusszant tehetős férfiakarattal, úgyszólván teljes fizikai mivoltában illetvén a hősnőt a nyoszolyán, de ekkor már mindketten énekeltek. Fülledt erotikában fulladozva hömbörögtek az ágyon (vö. Antonioni: Zabriskie point), és csak énekeltek és hömbörögtek, ahogyan kell (mármint a rendezői instrukciónak megfelelően)… megvallom, azt hittem sose lesz vége. És bár így lett volna! Mert, sajnos, másként alakult a helyzet, ugyanis Germont, nyilván, hogy Violetta ne énekeljen már tovább széttárt lábakkal az ágyon hengergőzve a szerelmi láztól, egy keresetlen mozdulattal expressis verbis szájba dugta a művésznőt. De nem ám csak úgy, szokványmód, hogy előtte lehúzom a sliccemen a cipzárt, meg ilyesmi, hanem egészen másként: originálisan művészi megformálással, igen, lehetett látni a tévében: valami elképzelhetetlenül nagydarab szőlőszemmel dugta szájba az amúgy is kétesen nagyvilági hölgyet (én ekkora szőlőt csak Görögországban láttam), ráadásul az történt (művészileg), hogy a szőlőszem nagyobbik fele visszatüremkedett Violetta izzó ajkai között a szájüregéből, úgy nézett ki Maria Pakhar, mintha egy négynapos hulla püffedten zöldes nyelvét szopogatná csókos szerelmi lázban égve a színpadon. Juronics Tamás operarendező legyek életem végéig, ha nem igaz! Mindegy, a lényeg, hogy e művészileg fölfokozott operalátványt már Germont sem bírta hidegvérrel (hát hiszen nem vagyunk fából!!!), maga is abbahagyta az éneklést, s szintén csókos szerelmi lázban égve, elkezdte gondosan kicuppantani a permanensen vonagló Violetta szájából a művészien opálos szőlő-hullanyelvet (a’ la Káma Szútra). Én pedig ekkor mondtam a gyereknek, hogy ne nézze tovább a tévét, menjen át a szobájába, kapcsolja be a számítógépet, tegyen föl valami jó kis dzsíájdzsósan szadista játékprogramot, vagy olvasson szennyirodalmat, de operaelőadást ne nagyon élvezzen, ott egye meg a fene az egész „értelmes középosztályt”, merthogy én még unokákat szeretnék egyszer valaha az életben. – Hogy jön ez most ide? – kérdezte a nejem alig leplezett ingerültséggel. – Úgy, kérlek szépen – válaszoltam magabiztos hangon –, hogy ha ezt itt tovább nézi a gyerek (közbevetőleg: hol van ilyenkor Szalai Annamária?!), akkor bizony őt illetik majd az interneten az alábbi szavakkal, nem pedig engem:
babarczyeszter válasz | 2009.03.20 11:57:43 (13353)
… fogadd mély együttérzésemet, hogy neked már nem áll fel...
Előzmény: (13350)
Márpedig anélkül nemigen megy a szakszerű unokagyártás!
Ám én talán – tettem hozzá ideillő sztoicizmussal – még nézném egy kicsit az operaközvetítést, ti. nékem, akár föláll időnként, akár nem, ilyen értelemben nagyjából mindegy. Feleségem persze ismét megrovón pillantott felém, de azért odaszólt a gyereknek: „a kutya egész nap a lakásban lustálkodott, el kéne vinni, hadd futkározzon egy kicsit”. Ami pedig azt jelenti, hogy nekem itthon – általában – semmiben sincs igazam, míg efféle modus vivendiket el tudok érni, és ami nem csekélység, ezt büszkén vállalom, legalább oly büszkén, mint Babarczy Eszter Rorty mester liberális etnocentrizmusát!
Almási Miklós szerint a taxis a bunkó, merthogy az nem nagyon kajálja az operai „spiné sikítozását”. Szerintem viszont inkább az a magasan művelt társaság a bunkó (megengedem: szalonbunkó), amely úgy rendez, úgy ad elő operadarabot, hogy abban van immanens jelenet, melyben a baszás kis híján effektív baszás, ugyanis, ha nem volna ott a szőlőbogyó, a szereplők frankón basznának a színpadon, miközben viszont – kaméliarajzolat legyek esztétaprofesszorok szőrős hátára tetoválva, ha nem igaz! – az öreg Germont hagyományosan exteriőr. Mintegy kifelé hatón, Salamon Bála-szerűen, a közönség felé fordulva kérleli fiát, hogy az legott dzsanázzék haza, ó, fiam, fiam, ó, fiam! Vagyishogy kotyvalék az egész, míg a sok-sok Almási professzor hagyományszerűen tapsikolja meg a közepeske áriát, miközben a művészi rendező Nagy Durrantását, a baszási jelenetet nem tapsikolja meg, merthogy azt ugyebár nem szokás. Csak az áriát szokás. És akkor a taxis a bunkó.
Tényeket sorolok.
Tény, hogy Almási professzor szerint bunkók azok, akik „nem bírják elviselni, hogy valaki tud valamit, ami több mint zéró”. És kik azok, akik többet tudnak a zérónál? Almási professzor szerint a „többszörösen kivéreztetett értelmes középosztály” tagjai, közülük is főként azok, akik az Operaházba járnak hülyén tapsikolni. Noha szintén tény: például (hogy maradjunk az operánál) Bizet zseni volt (mint Mozart, mint Beethoven stb.), és tény, hogy ezt ma már minden Almási professzor elismeri. Ugyanakkor tény, hogy a „művelt nyugat” legértelmesebben értelmes közép- és felsőosztálybeli professzorai kb. úgy viszonyultak Bizet műveihez, különösen a Carmenhoz, méghozzá közel száz esztendőn át, mint a szegedi taxis Juronics Tamás modernista, értsd: egészen émelyítő, sőt helyenként bélcsavaróan undorító bunkóságaihoz (vö. a koitálón kollektív színpadi szőlőzabálással).
Tény: Almási abban látja a bunkóság eszkalálódást, hogy Kádár, Rákosi, Szálasi és Horthy kivéreztették az értelmes középosztályt. Miközben az is tény, hogy például 1937 őszén még nem volt „kivéreztetve” az értelmes középosztály, s melynek egyetlen (ismétlem: egyetlen!) tagja sem ismerte föl, hogy kortársa a világirodalom egyik legnagyobb alakjának. Azok sem, akik szerették, tisztelték, támogatták József Attilát! Sem Lukács, sem Mannheim, sem Hatvany, sem Babits, sem az öreg, sem a fiatal Ignotus, senki! Talán, ha Kosztolányi, de – miként tudjuk – ő is csak Karinthyt ismerte el zseninek. Tény: 1937 őszén a még ki nem véreztetett „értelmes középosztály” tagjai közül a Nagyon fáj című verseskötetet összesen, ha négyen vásárolták meg. Inkább Verdit hallgatták (illetve nézték) az Operában. Bizet-t még nem. Őt majd csak azután, hogy De Gaulle kanonizálta a szerzőt. Tudniillik ez is történelmi tény. Terpesztő nénivel koitáljak operaszínpadon szőlőt szopogatva, ha értem, mire vannak ezek úgy elájulva maguktól.
Mindegy. Két állítás: (1) Almásiék, Juronicsék szerint csak a taxis a bunkó, (2) szerintem pedig ők is bunkók (nyálas bunkók), sőt megkockáztatom: nem minden „taxis” bunkó, aki annak látszik.
Melyik állítás az igaz? Hogyan dönthető el? Egyebek közt úgy, hogy újra elolvassuk a bunkózó Almási professzor kardinális kijelentését: „Biztos harmincévesnek kell lenni ahhoz, hogy e szakma »fáradt akadémizmusát« – kiürülését – leírja valaki. Ami nem bók, mert Babarczy ezt olyan műveltséggel és originalitással teszi, mintha koros guru lenne”.
Na kérem, ez a nagyon nagy bunkóság! Mennyiben? Erről később, mert már így is messze 10 000 karakter fölött járok (szóközök nélkül).
