Piros85 - 2010

 

Őszi formábahozó periódusom lezárásának szántam. Az útvonal és az előnevezők ismeretében jó kis versenyre volt kilátás.

 

Reggel csípős hidegben neveztünk a HÉV megállóban. A hangulat a szokásos baráti, ezen még dobott a meglepetés zenekar indulója.

A rajt után hamar sikerült megtalálnom a helyem és a ritmust is. Hamar jött Csillaghegy, majd egy kis Kinizsi retro (utoljára 2008. májusában jártam erre) a piroson egészen Kevély-nyeregig. Lefelé menet Spero hihetetlen sebességgel hagyott el, én sem vagyok lassú, de itt valós bemutatót láttam az igazi lejtőzésből. Ugyan szabadkozott Spero, hogy ez neki hazai pálya, meg mindennap errefelé fut, de ez több volt ennél a puszta pályarutinnál.

Csobánka után kiderült, hogy manbo és HBalázs kivételével egészen együtt az élmezőny (200 méter távolságon belül), többre saccoltam lemaradásomat Pap Gabiékhoz képest. A Csikóváraljai ponttól Speróval toltam. (Számos gyalogost itt előztünk, ami a keskeny nyomtáv miatt nem volt egyszerű. Bár a gyalogosok türelmesen félreálltak, nem lehetett kellemes számukra. Remélem ez a türelem a végéig kitartott bennük, én mindenesetre próbáltam mindenkinek megköszönni az együttműködést. Az útvonal egyetlen gyengéje ez: a futók "rácsúsznak" a gyalogosokra egy olyan részen, ahol nehézkes az előzés.)

Bár Tölgyikrekhez egyedül érkeztem és Sperót nem láttam, tudtam, hogy a köves lejtőn megint beelőz. És lőn. Alig kezdtem el ereszkedni, Spero megint bevillant. Pikk-pakk eltűnt. (Majd meghívom egy SSC futásra, tartson már bemutatót.:-))

Bükkipuszta hozta dagonyás énjét, bár így is szép volt. Ahogy Lúdtalp hasasa is az lehetett, sajnos kellően mögöttam jött, így kimaradtam az esés közvetlen vizuális élményéből. (Csak a gatyáján láttam a nyomait, az alapján csuda vicces lehetett élőben.)

A Szőke-forrás völgyében gondoltam, hogy még dobok egy lapáttal a tempóra, de egy bokasérülésem megint bejelzett, sőt idővel komolyan zavarni is kezdett, így fokozatosan lassultam. Előbb a kitámasztás ment el, majd az elrugaszkodás is nehézkessé vált, egyedül felfelé tudtam haladni normálisan. Dömösre már komoly hátránnyal érkeztem a Kopi, Pap Gabi, Oli, Spero ötöshöz képest. Bár utóbbit Dömös után még utolértem, Szakó-nyeregtől tőle is leszakadtam: egyszerűen nem tudtam repülőfázist produkálni, annyira fájt a bokám. Dobogókőnél hezitáltam a kiszálláson, de végül továbbmentem. (Tomator megjegyezte, hogy egy kis fájás még nem a világ. Csak az ilyenekből lesz a nagy, ami aztán nem gyógyúl pihentetéssel, kenegetéssel sem...)

Bár tempóm alaposan lelassult és a következő szakasz elég gyors, mégsem jöttek az üldözők. Márpedig a fájdalom nem szűnt és az emelkedőn is megjelent ez a "csodálatos" érzés. Próbáltam haladni meg reménykedtem, hogy idővel csak elmúlik a dolog. És végül úgy 50 kili környékén megszűnt nagyjából. Hogy mitől, miért, nem tudom. Talán a szervezet egy idő után már nem reagál erre a fajta fájdalomingerre? (ChKaresz majd megmondja:-)) Vagy más oka lehetett? Mindenesetre a női terepfutás egyik ikonja már jobb kedvemben talált rám, csak ettől függetlenül marad a kérdés: vajon érdemes így amortizálni a szervezetet?!

Kopár-csárdánál jó volt ismerősöket látni, Millersnek meg örök hála az extra kóláért. Visszahozta vitaltásomat. Egy keveset adhatott volna a pontőröknek is, mert ilyen fokú passzivitást ritkán láttam: semmi sincs elől, úgy kellett kinyomozni a sót (kérdésemre is egy 50A-s futó mondta, hogy hol a só, nem pedig a pontőr), a poharat kihalászni a zacskóból és a szörp kiöntését is megcsinálni. Szó se róla, megteszem magam is, csak valahogy olyan "nesze neked futó" feelinget éreztem és ez messze nem volt jellemző korábban és utána sem a pontokon. Ezért idegen számomra az a barátságtalan hozzáállás, amit ott tapasztaltam. Főleg annak fényében, hogy korábban - amikor még inkább gyalogosként érkeztem a pontra - sokkal segítőkészebben zajlott ott az élet és a mostani gyalogosok is ezt az érzést tapasztalták a nap későbbi szakaszában. Szóval nekem úgy tűnt, hogy ez dedikáltan nekem, nekünk szólt. De ha tévedek, elnézést.

A csárdától már minden flottul ment: elég jó tempóban érkeztem a Nagy-szénás aljába, de az emelkedő már nem esett jól, már nem harcoltam igazán. Túl sok energia, idő ment el a 15-50 kilik közötti bicegéssel.

Nagykovácsinál Lúdtalp utolért, innentől nagyjából együtt haladtunk. Kezdetben 9.45 körüli időt véltem reálisnak, de a jó tempó (és a Sistergő féle sütemények miatt) ennél optimistább (9.30.) befejezést is elérhetőnek véltem. De ehhez tolni kellett, mint a barom. Toltuk is. Lúdtalp - mikor már nem bírta - trükkösen eldobta a palackját, ezzel levegővételhez jutott. Utána meg gyaloglást, majd óvatos kocogást javasolt a Végvári szikla után. Én meg (a vajszívű) bevártam, míg megkeresi a kulacsát, gyalogoltuk a könnyedén futható utolsó emelkedőt. És mindezt miért?! Hogy a köves lejtőn aztán jól otthagyjon és csak a célban lássam viszont.  Mondjátok, hát ember az ilyen?:-)

 

Összességében elégedett voltam a teljesítményemmel (9.31.), csak az a sérülés ne lenne.

A szervezés nagyon jó, a frissítőasztalokon az volt, amit megígértek. Az más kérdés, hogy én máshogy teríteném a dolgokat és a nevezési díj egy jelentős hányadát sem éremre költeném. (Inkább opcionálisan meg lehessen venni az érmet, jelvényt, kitűzőt annak a teljesítőnek, aki akarja és igényli.)

 

Az eredményeket elnézve gratulálok a futóknak, egyre erősebb és sűrűbb a mezőny, ezáltal kicsit versenyszerűbbek ezek a futások.

Jövőre megint megyek és próbálok 9.30-on belülre kerülni.