Beney Zsuzsa

 

Rekviem

 

 

 Harmat a vízen, fényben-homályban

izzó fénybuborék,

ezüstös hártya, tengeri csillag,

homorú hajnali ég.

Sűrű bozótra, rózsaerekre,

sugárzik élete szét,

érzem dobogni, remegni érzem

gyönge kis gyerekszivét.

 

 

 Két puha talpa összetörődött -

megmosnám lábaidat.

Csillagszemében rebben a pára -

őrizném álmaidat.

Kezed vezetném, megvédenélek -

mért is hagytalak el!

Ki szeret úgy majd, mint te szerettél -

mért is dobtalak el!

 

 

 Élet, halál áradása

testből a test kiszakad,

széttöri léttelen burka sötétjét

a sziklapatak.

Reccsen a bánya, beomlik a tárna és

megroppan az ég -

egy szál madárdal csillog az égen -

távoli ég.

 

 

 Valaha fénylett a fény is, a kertek

illata tavaszi szél

meghajló bánat és rebbenő pára

a test, ha él.

Virága hullt rózsa-torzsa, feletted

november keserű füst-köde száll,

nincsen megváltás. Sárba süllyedt szíven

kő a halál.

 

 

 Egyiknek életadó,

másikat elsirató.

Egyiket virágként fölnevelő,

a másiknak gyomverte temető.

Az egyik test fény-meleg, könny-meleg,

a másik jéggé lett emlékezet.

Ha majd átlépek az iszonyú ajtón,

melyik fiam vezet?

 

 Ártatlanságomért az emberek

városaikból kivetettek,

bűnöm fellobbant tüzén semmivé

porlott a testem.

Melyik sors fáj jobban? Egy szívbe zártan

gyilkos és áldozat.

Néha vak remény lobban: nem is éltél -

talán álmodtalak.

 

 

 Arcába temettem

arcodat, mindenemet.

Szikkadt földön, köves égen

hol keresselek?

Téged gyönge álma

soha sem kisért?

A hold párkányain járhat -

nem halt meg. Nem élt.

 

 

 Könnyű kis lélek, a föld küszöbén túl

hová vezettél?

Sem élő, sem halott - a hold jegében

várom, hogy elfeledjél.

Az idő lánca elszakadt a léttől.

Téged vagy gyermeked

vártam, temettem? Szerelmed sirattam

vagy az emlékedet?

 

 

 Lovaink repülnek és mégis állunk,

nem múlik életem.

Kavics vagyok az áramló időben.

Hamu fedi fejem.

Nincs menekvés. Az évszakok futása,

a hajnal lángja nem feltámadás.

Halálod késén - nem nekem hiányzol! -

kicsorbult a világ.

 

 

 A fák, a csöndes fák körémhajolnak -

talán ők értenek.

Néma növények, lelketlen virágok

között néha megérzem lelkedet.

Elérem-e a poklok útjain túl

a tájat, hová árnyad költözött?

Láthatatlanul megfeszül a háló

a két világ között.