Jobban megnézve a kiemelt Szentírás-részleteket, pontosan arról van szó, amit az előbbi hozzászólásban leírtam, hogy tudniillik nem hermeneutikai úton akarsz a Bibliához nyúlni, hanem mint egy katekizmushoz. Azonban a Biblia nem teológiakönyv és nem is káté, hanem olyan, mint az élő, beszélt nyelv.
A teológiában ,,Isten'' (Theosz, Deus) szót az Atya, a Fiú és a Szentlélek közös isteni természetének megjelölésére használjuk. A Szentírás azonban és az egész óegyház, valamint az egyetemes Egyház liturgiája, másképpen használja ezt a szót: az ,,Isten'' szó itt, majdnem kivétel nélkül, az Atyaisten személyét jelenti. Egészen világos ez az újszövetségi Szentírás számtalan szövegében, ahol a szerzôk ,,a mi Urunk Jézus Krisztusnak Istenérôl és Atyjáról'' beszélnek; ahol Jézust ,,Isten Fiának'' hívják; ahol az ,,Isten'',
,,Úr Jézus'' és ,,Szentlélek'' szavakat egymás mellé sorolják (pl. 2Kor 13,13); ahol minket Krisztus testvéreinek és az Isten fiainak hívnak. Ha ezeket a szövegeket, melyekben az Isten, Theosz szó kétségkívül az Atyát jelenti, összevetjük a Szentírás egyéb szövegeivel, világos, hogy -- eltekintve csupán hét verstôl, amelyekben a Theosz szó Jézus Krisztusra van alkalmazva -- valamennyi Theosz szöveg az Atyaisten konkrét személyét jelenti. Az Atyaisten az, akit a zsidók az ószövetségi kinyilatkoztatás révén ismertek, és aki az idôk teljességében elküldte közénk Fiát: ,,Miután többféleképpen és különbözô módon szólt hajdan Isten a próféták útján az atyákhoz, e végsô korszakban Fia által szólt hozzánk.'' (Zsid 1,1--2)
Ez a Szentírás szóhasználata, és mint mondtam, ez egy tulajdonítás, appropriatio. Ez egyszerűen megfogalmazva azt jelenti, hogy a Szentírás általában attribútumokat használ az egy-egy isteni személlyel kapcsolatban, hogy megkülönböztesse az egy Istenségben a három személyt. De ezek az ismertető jegyek mind a három személyre egyaránt vonatkoznak. Vagyis a Szentírás az Atyát, a Szentháromság első személyét leggyakrabb ho Theosz-nak nevezi („az Isten”), a Fiút, a második személyt ho Küriosz-nak („az Úr”), míg a harmadik Személyt to pneuma to hagion-nak („Szentlélek”). Viszont ezek a nevek többször is felcserélődnek, azaz pl. a Fiút is nevezi ho Theosz-nak (Jn 20,28; Róm 9,5; Zsid 1,8; vö. még Tit 2,13; 1Jn 5,20; 2Pét 1,1.); a Szentlelket is nevezi ho Küriosz-nak (pl.2Kor 3,16-18; Zsid 10,15-16), és az Atyát is nevezi ho Küriosznak (Jak 3,9).
Tehát ezekben az igékben semmi más nem történik, mint hogy „saját nevén” nevezi az Atyát, viszont ez nem jelenti azt, hogy kizárólagos értelemben kellene érteni.
Abból a szóhasználatból tehát, hogy mondjuk "az Isten és a Fia" nem lehet arra következtetni, hogy a Fiú nem lehet Isten (isteni lényegű), hanem csak arra, hogy nem ugyanaz a személy, mint akinek ő a Fia. Amikor pedig azt mondjuk, hogy Jézus Isten, akkor itt az "Isten" szót nem személyes értelemben értjük, és nem mondjuk ezzel, hogy egyazon személy lenne az Ő Atyjával. Így írja ezt egy ortodox bibliakommentár, amit kiemelek:
“The Word is not God in the sense that he is the same person as the theos mentioned in 1:1a; he is not God the Father (God absolutely as in common NT usage) or the Trinity. The point being made is that the Logos is of the same uncreated nature or essence as God the Father, with whom he eternally exists. This verse is echoed in the Nicene Creed: 'God (qualitative or derivative) from God (personal, the Father), Light from Light, True God from True God… homoousion with the Father.'”
- - - - -
A szentháromsági tulajdonítások (appropriationes).
A szentháromsági tulajdonítás valamely közös isteni kiválóságnak (= tulajdonságnak vagy tettnek) egy személy számára történt kisajátítása. A közös isteni kiválóságoknak ez a kisajátítása, vagyis a szentháromsági tulajdonítás meg van engedve két föltétel alatt: 1) Nem szabad közös kiválóságot úgy tulajdonítani egy személynek, hogy a többit kizárjuk; vagyis tulajdonításnak kell maradnia, és nem szabad tulajdonság jellegét öltenie; mert különben ellentétbe jutna az előző tétellel. 2) Theologiailag megalapozottnak kell lennie; vagyis a személyes tulajdonságokra való tekintettel kell történnie. A tulajdonítás csak úgy helyes, ha rokonságban van a személyes tulajdonságokkal.
Ilyen értelmezésben a hittudósok egyetemes meggyőződése szerint a tulajdonítás nemcsak megengedett, hanem igen üdvös dolog is.
1) Egy-egy isteni szentháromsági személy az ő személyes tulajdonságainak nemcsak birtokosa, hanem képviselője is; ha tehát rokon kiválóságokat tulajdonítunk neki, közvetlenebbé, színesebbé és gazdagabbá tesszük róla való ismeretünket is (pl. ha a Szentléleknek tulajdonítjuk a leleményes, hű, szent ember-szeretést). Sőt «ha az osztatlan Szentháromságról mindig osztatlanul szólnánk, soha nem ismernők meg Háromságnak.» Ennek végső oka elménk kötöttsége, mely csak úgy tud a szentháromsági személyekről valamennyire színes és éles képet kapni, ha mindegyiket külön ráelmélés tárgyává teszi, azon túl is, amit a szentháromság-alkotó ellentétes vonatkozások mondanak. A logikai alap erre adva van egyrészt abban, hogy valamely közös isteni tulajdonság vagy tevékenység a mi véges fontolgatásunk szemében közelebbi rokonságban van az egyik isteni személyi tulajdonsággal, mint a másikkal (pl. a mi fogadott Isten-fiúságunk az örök Ige fiúságával); másrészt pedig abban a tényben, hogy a megtestesülés következtében legalább a Fiúistenről olyan kiválóságokat állítunk, melyek már nem is merő tulajdonítások.
2) Viszont a teremtésben, de kivált a természetfölötti rendben megnyilvánuló isteni tulajdonságok és tevékenységek egészen sajátos szint, hatékonyságot és életet nyernek, ha valamely isteni személlyel hozzuk közvetlen és eleven kapcsolatba. Ezáltal ugyanis egyfelől az illető szentháromsági személy személyes tulajdonságainak ereje és melegsége rájuk is kisugároz. Mennyivel többet mond: Isten Lelke lebegett a vizek fölött (mint a tyúk-anya melengető szárnyaival tojásai fölött), mintha egyszerűen azt olvasnók: Isten volt a vizek fölött. Másfelől a tulajdonítás által a természeti vagy természetfölötti létmozzanatok olyan kölcsönös vonatkozásokba is kerülnek, melyek a szentháromsági vonatkozásokat utánozzák, és a szentháromsági életközösség gazdag termékenységét és harmóniáját rásugározzák a teremtményre. Így pl. szabadság és tekintély, hagyomány és kutatás viszonya egészen új világításba kerül, mihelyt az Igével és Lélekkel hozzuk tulajdonítás kapcsolatába.
Nem csoda tehát, ha a Szentírás is bőven él tulajdonításokkal. így pl. az angyal a megtestesítést a Szentléleknek tulajdonítja;(Lk 1:35) Szent Pál az Atyának tulajdonítja az Isten, a Fiúnak az Úr nevet.(1Kor 12:4; cf. Rom 11) Az apostoli hitvallás a teremtés művét az Atyának, a megváltást a Fiúnak, a megszentelést a Szentléleknek tulajdonítja, és így az üdvtörténet sarkalatos tényeit belekapcsolja a Szentháromság aranyláncába. A szentatyák is széltében élnek tulajdonításokkal és a nagy középkori hittudósok kiépítik rendszerüket.
A szentháromsági tulajdonítások fő fajtái (Szent Tamás szerint):
1. Az isteni lét szempontjából: Szent Ágoston szerint az Atyában látjuk az örökkévalóságot (mert eredet nélküli elv), a Fiúban a szépséget (az Atyának ragyogó képmása), és a Lélekben az élvezést (az Atya és Fiú szent szeretetének pecsétje). Továbbá: «Az Atyában az egység, a Fiúban az egyenlőség, a Szentlélekben az egységnek és egyenlőségnek összhangja. Az Atyára való tekintettel van mindenben egység, a Fiú miatt egyenlőség, és a Szentlélek miatt kapcsolódása. Itt is nyilvánvaló a személyes tulajdonságokkal való rokonság: A dologról az egységet állítjuk máshoz való vonatkozás nélkül (unum est divisum ab alio), és ezt képviseli az Atya, aki eredet nélküli elv; az egyenlőség legszembetűnőbben tükröződik a Fiúban, aki az Atyának képmása eredete által; a Szentlélek pedig szeretet köteléke Atya és Fiú közt, tehát kiváltképp alkalmas arra, hogy az ellentéteket egybekapcsoló összhangnak legyen képviselője.
2. A képességek szempontjából az Atyának tulajdonítjuk a hatalmat (ő a Szentháromság forrása), a Fiúnak a bölcsességet (az örök Ige, melybe az Atya belemondja a gondolatát), a Szentléleknek a jóságot (Atya és Fiú szeretet-adománya). Rokon tulajdonítás: az Atya Isten (magától való); a Fiú Úr (általa lett minden); a Lélek elevenítő és Vigasztaló.
3. A tevékenység szempontjából: Szent Pál szerint «ő tőle, és ő általa és ő benne (είς αυτόν) vannak mindenek».(Rom 11:36) Itt a dolgok eredése van tulajdonítási viszonyba téve a Szentháromsággal. T. i. az Atya mint a Szentháromság forrása legalkalmasabb arra, hogy a létesítő elvet és okot képviselje. A Fiú mint az Atya önismeretének teljes kifejezése alkalmas arra, hogy a minta-oknak legyen képviselője; továbbá mint (a görög szentháromsági fölfogás és formulák szerint) az isteni szubsztanciát a Szentlélekhez átvezető közvetítő, a kifelé való tevékenységben is úgy tekinthető, mint közvetítő (aki által lett minden, ami lett). A Szentlélek pedig mint a szentháromsági önátadásnak betetőzője s az Atya és Fiú szeretetének megpecsételése alkalmas arra, hogy minden természeti és természetfölötti tevékenység céljának legyen személyes képviselője (είς αυτόν). Ebből érthetők a következő rendkívül gyakori és termékeny tulajdonítások is: az Atya teremtő, a Fiú alakító, a Lélek betetőző; a természetfölötti rendben az Atya teremtő és kegyelem-adó, a Fiú kegyelem-visszaszerző, a Szentlélek az egyéni megszentelés elve; minden isteni tevékenységben az Atyáé a kezdeményezés, a Fiúé a folytatás, és a Léleké a befejezés; illetve az Atya a parancsoló, a Fiú a végrehajtó, a Lélek a befejező. Ezért a Fiú az Atyának karja, a Szentlélek az ujja (a himnusz digitus paternae dexterae-je az egész Szentháromságnak rendkívül gyöngéd kifejezése). Az istentiszteletben minden imádságos és áldozati hódolat szól az Atyának, a Fiú által a Szentlélekben.
