Jn 10. fejezetében nem csak egyetértés-megvallás történik Jézusról (az ÚVF itteni szélhámos bibliahamisításai nem érdemelnek szót), hanem azt, hogy ő egylényegű az Atyával. De lássuk csak: Én és az Atya egy vagyunk: Jézus már többször beszélt a zsidóknak arról, hogy ugyanúgy és ugyanazt teszi, mint az Atya (5,17.19-20) hogy egyedül ismeri az Atyát (3,31-32; 5,37) hogy éppúgy önmagától van élete, mint az Atyának (5,26) hogy minden teremtmény előtt ő van (8,58). Most azonban kimondja az isteni élet legmélyebb titkát, hogy bár az Atya és az emberi természetet fölvett Fiú két különböző isteni személy, mégis egy Isten. Mindketten - a Szentlélekkel együtt - ugyanannak az egy isteni természetnek részesei. A zsidók meg is értik Jézus szavait, azért akarják megkövezni, hiszen csak az emberi külsőt látják.

Ezzel a kijelentéssel, hogy "én és az Atya egy vagyunk" Jézus lényegében azt fejezi ki, hogy a hatalmat az ő megtartásukra közösen bírja Atyjával; mert ők egy isteni valóságúak, s azért ugyanegy az akaratuk és cselekvésük is. Az „egy“ által az Úr az egyenlő isteni természetet fejezi ki, a többes „vagyunk“ által pedig az isteni személyek különségét. Hogy ez igékben Jézus magának isteni természetet tulajdonított, a zsidók jól megértették, mint a következők mutatják. Szt. Ágoston hozzáfűzi: „Aki azt mondja, ťegyŤ, megszabadít Áriusztól, aki azt mondja, ťvagyunkŤ, megszabadít Szabelliusztól” (August. Trinit. I.4,4). Ez a vers tehát mind a 2 háromság tagadást elmetszi: azt is amelyik kisebbé teszi a Fiút, és azt is, amelyik személyileg egyenlővé teszi az Atyával.

Ha ez csak puszta szándékegység volna, ezzel még zsidó logikával sem találnánk semmi kivetnivalót. Érdekes módon a Biblia egyéb szereplői sehol sem mondják ki ezeket a szavakat is. Mózes például sose mondta, hogy "én és Jahve egy vagyunk" - holott ha ez csak a szándékegység megnyilvánulása lenne, nyugodtan mondhatta volna, nem? Vagyis nem csak a gondolkodásukban és az egyetértésükben egységesek. Ebben nincs nagy kunszt, minden magát kereszténynak tekintő egyén magát az Isten gondolkodásmódjához kívánja hangulni, és egyet kíván vele érteni mégse mondja, hogy "én és az Atya egy vagyunk", mivel ez nem csak szándékegységet jelöl. Ha csak azt jelentette volna, ugyan mért kívánták volna a zsidók megkövezni istenkáromlásért? Akkor annyit kellett volna mondaniuk, hogy jól teszed, mi is egy vagyunk vele.

 

- - - - -

 

Az "istenek vagytok"-os kijelentés a 82. zsoltárból származik, ez azonban nem "szült istenekről" szól, hanem olyan földi bírákról, akik csak e funkció okán viselték az Isten nevét. Hamisan ítélnek, nem értenek, sötétségben járnak, végül pedig meghalnak. Ezek tehát nem istenek, hanem emberek. S mikor Jézus ezen igehelyre hivatkozott, csak azt állította, hogy embert istennek nevezni nem példa nélküli, tehát őt e jogcímen még megkövezni sem lehet. De nem állította, hogy az ő istensége ugyanaz volna, amint a zsoltárban költőileg megszólított bírák "istensége."

 

Jó nagy különbség van az úgynevezett istenek istensége és az Atya, Fiú és Szentlélek közös természete között, és én csakugyan nem vagyok hajlandó ez embert istenné tenni az utóbbi értelemben. Vannak olyan igehelyek, ahol istennek vagy isteneknek nevezi az embert az Írás: "Istenévé teszlek a fáraónak és Áron lesz a prófétád," "Istenek vagytok," "Jahve ítél az istenek közt." E helyeken semmiképpen nem ugyanannak a természetnek a birtoklásáról van szó, hanem valamiféle viselt méltóságról. Ez meg is látszik abban, ahogy másutt Jahve az idegen isteneket magához képest semmiknek állítja: ők nem teremtették a világot, nem kősziklák, és így tovább. Ugyanígy az általa megítélt "isteneket" is halandónak mondja és megfeddi a zsoltárban. Az énáltalam itt alapul vett istenségfogalom szükségképpen magában foglalja az imádhatóságot is, csakúgy, mint a teremtőséget. Ebben az értelemben viszont az ember nem Isten (és sosem lesz az), míg a Fiú az (és mindig is az volt).

 

Vagyis attól, hogy a bírákat egy helyen egyfajta sajátos értelemben „isteneknek” nevezte, még nem szorítkozik Jézus is ilyen tisztségbeli istenségre, mert rögtön a Jn 10,36-ban ezeknek a jogánál nagyobb jogot formál magának az istenségre. Amazokhoz ugyanis csupán az Isten szava szólt, míg őt az Atya szentelte meg és küldte a világba.

 

A héber elohim jelentése csak akkor "istenek", ha utána az ige is többes számban van (pár kivétellel pogány istenek), de ha az ige egyes számban áll, akkor a jelentése "az Istenség" (ui. a héber a főnév többes számú alakjával képez elvont főnevet).

Zsolt 82:1,6 Isten a bírákon gúnyolódik, akik "istenek" (hatalmasak) voltak, de mivel hűtlenné váltak, közemberként halnak meg. Jn 10:34-36 Jézus a Zsolt 82-re utal vissza: ha a bírákat Isten gúnyból "istennek" nevezte, mennyivel igazabb Őrá (aki ténylegesen az).

 

- - - - -

 

Jézus az "Isten Fia"... Gondolom ezzel a JT-s játékkal akarsz most heccelni, hogy "nem Isten, hanem Isten Fia". Hehe. Te nem vagy ember, hanem ember fia. Mellesleg Jézusnak az egyik címe az ún. "Emberfia" ebből érdekes módon sose következetett senki arra, hogy Jézus nem ember.

A gond az, hogy bár biblikus nyelvezetet használsz, de nem biblikus gondolatokat kívánsz levezetni belőle. Abból a kifejezésből,hogy 'Isten Fia' azt kívánod levezetni, hogy a Fiú nem Isten, noha ez nem azt jelenti.  Csak érteni kéne azt a kifejezést, hogy "Isten Fia". Az a kifejezés, hogyha Jézusra mondjuk, hogy 'Isten Fia' arra adja meg a választ, hogy ő ki, az pedig, hogy ő 'Isten' arra adja a megválaszt, hogy ő mi. Teljesen egyértelmű, hogy egy olyan személynek, akiknek atyja Isten, az ő maga Isten lesz. Mint ahogy ember fia ember, a ló kölyke pedig ló.

 

Háromféle értelemben lehet valaki „Isten fia”. Legtágabb értelemben minden ember Isten gyermeke, vagyis, Isten teremtői gondviselésének szülöttje. Szorosabb értelemben az isten­fiúság annyi, mint a természetfölötti kegyelemnek, az Istenben való természetfölötti újjászüle­tésnek birtokosa, amely akkor áll be, amikor Isten már nem szolgáinak, hanem fogadott fiainak tekint minket. A legszorosabb értelemben pedig „Isten Fia”: a második isteni személy, aki valamely számunkra közelebbről megfoghatatlan módon öröktől fogva az Atyától „szüle­tik”, ered, származik, kiömlik; de úgy, hogy egy dolog, egy lényeg, egy Isten marad vele. Hogy Jézus ebben az utóbbi értelemben volt Isten Fia, kimutattuk a fentiekben. Ezt az isten­fiúságot a Szentírás úgy fejezi ki hogy „egyszülött Fiúról” beszél, míg mi emberek Istennek csak fogadott fiai, átvitt értelemben vett gyermekei lehetünk. Maga Jézus egészen más viszonyban érzi magát az Atyával, mint mi; sohasem mondja pl. így: „a mi Atyánk”, hanem így: „az én Atyám és a ti Atyátok”. Ő az „egyszülött Fiú”, aki „az Atya kebelében van”. (Ján. 1, 18.)

A zsidó szokásban a fiú örökölte apja nevét, címét és társadalmi pozícióját. Ha Jézus örökölte az Atya hatalmát, jogait és főleg a nevét, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus maga a mindenható Isten. Jézus ezt meg is erősítette.

 

Jézus mint a Fiú, az Emberfia és az Isten Fia

A Biblia "istenfiaknak" (héber b'né Elohim) nevez angyalokat (Jób 38:7, Zsolt 36:9) és Isten "fiának" nevezi a zsidóságot kollektíve, mint egész népet (Hós 11:1). Ugyanakkor egy zsidó sem nevezhette Istent személyesen az ő saját apjának, mint aki magától Istentől származik, mert ezzel magát is Istenné tette volna (vö. Jn 10:33).

Jézus két sajátos kifejezéssel utalt önmagára: ő az "Isten Fia" és az "Ember Fia". A "… fia" szerkezet más nyelvekhez hasonlóan többnyire a héberben is rokoni viszonyt fejez ki (pl. Jóna fia, Simon), de sajátos héber nyelvtani jelenség is, amely nem rokonít, hanem minősít, például "az engedetlenség fiai" (Ef 2:2) azok, akik engedetlenek, ahogy a "halál fia" pedig halott.

Egyrészt tehát amikor Jézus "az Ember Fiának" vallotta magát (Mt 16:13), ez először is azt jelenti: "aki Ember". Másodszor, ez a kifejezés egy ószövetségi apokaliptikus látomás alakja, aki "a Hatalmas jobbján ül", és aki a földre visszatérve a népek királya lesz (Dán 7:13-14 vö. Mt 26:63-66, 25:31). A reakciókból ítélve Jézus kortársai pontosan értették, hogy az Ember Fia címmel Jézus milyen hatalmat igényel magának.

Másrészt Jézus "az Isten Fiának" is vallotta magát, ami azt jelenti: "aki Isten". Az Atyához való viszonyát tekintve ő Isten egyetlen Fia (Jn 3:16; "egyszülött" = egyetlen), ezért ő a Fiú (1Jn 1:3, 2:22-24, 3:17, 4:9,14, 5:12 stb.), akinek Isten személyesen a saját Atyja (Mt 11:27, Lk 10:22, Jn 10:32-38), aki által az Atya tanít és cselekszik (Jn 14:10-11). Mint mondta: "minden, ami az Atyáé, az enyém" (Jn 16:15), hiszen "én és az Atya egy vagyunk" (Jn 10:30). Jézus önmagáról tett kijelentéseit a zsidók azért értették úgy, hogy "ember létére Istenné teszi magát" (Jn 10:33), mert a szavait ószövetségi és héber füllel nem is lehetett másként érteni.

Megjegyzendő, hogy az Újszövetség szerint a hívők is "Isten fiai" (Gal 3:27), de míg A Fiú eleve, örökké, saját természete szerint Isten, a hívők az ő isteni természetének – jellemben, halhatatlanságban, dicsőségben – csak a részeseivé válnak az Isten kegyelméből (2Pt 1:4, 2Kor 3:18, 1Jn 3:2, 1Kor 15:53-54).

 

- - - -  -

 

Lássuk a kedvenc ariánus verset a János 14:28-at. Ennek is megvan a maga helyes értelme. A Fiú egyenlő az Atyával istenség szerint: kisebb az Atyánál emberiség szerint. A Fiú emberként valóban „kisebb” volt az Atyánál (Jn 14:28, „az én Atyám nagyobb nálam”), és mint Messiás, mint ember, az őt küldő Istentől való teljes függőségben élt (1Kor 11:3, „a Krisztus feje [vezetője] az Isten”). A János 14:28 az a „parádés" vers, amelyet Jehova Tanúi Jézus teremtettsége mellett felhoznak. De valóban Jézus istensége ellen szól? A szövegösszefüggés világossá teszi, hogy itt az Atya és a Fiú közötti, Szentháromságon belüli cselekvésről van szó: Jézus az Atyától való jöveteléről és a hozzá való visszatéréséről szól. Az Atya nagyobb, hiszen tőle indul ki minden Szentháromságon belüli cselekvés, mert ő az, aki a Fiút és a Szentlelket küldi (vö. Schnackenburg m/1976, 98. o.). Az Atya, Fiú, Szentlélek egységét, továbbá a Fiú és a Szentlélek Atya általi küldését János evangéliumának egész 14. fejezete különösen is hangsúlyozza. Ezért ez a mondat: „Az Atya nagyobb nálam" csak Jézusnak az ugyanebben a fejezetben szereplő kijelentése (9. v.) és más hasonlók alapján helyezhető el megfelelően: „Aki engem lát, látja az Atyát". A Fiú Atyának való alárendelése megüresítése földi létmódjának idejére nem szünteti meg istenségét. „Minőségileg Isten volt, testben kinyilatkoztatva, míg emberként mennyiségileg korlátozott volt" (Martin 1985,119.0.)  

A szövegben arról van szó, hogy az apostoloknak örülniük kell azon, hogy Jézus az Atyához megy, ezt azzal indokolja, hogy az Atya nagyobb nála. Nagyobb, nem az isteni természet szerint, melyben az Atya, Fiú és Szentlélek egy és oszthatatlan, hanem emberi természete szerint. Jézus, emberi természetét tekintve, kisebb az Atyánál. Vagyis emberként csakugyan kisebb nála. Az apostoloknak több okuk van örülni, mint szomorkodni Jézus távozása miatt, mert föltámasztásával az Atya megdicsőíti emberi természetét. A vers értelme, hogy: Én elmenetemről és visszajövetemről szólottam hozzátok. Az első miatt szomorkodtok; de ha az én boldogságomat, mely a tietekkel egybe van kötve, szem előtt tartanátok, örülnétek azon; mert az Atya, kihez én megyek, nagyobb nálamnál, s ő nekem a nagyobbat, a megdicsőülést, az alacsony sorsból a dicsőbb állapotba jutást adja meg, minek rátok nézve is a legörvendetesebb következése lesz. Krisztus itt úgy beszél magáról, mint ember, mert elmenetéről szól. Mint isteni Ige az Atya dicsőségét soha sem hagyta el, s az Igének az Atyához való menetéről szó sem lehet. Azonban e szavak: „az Atya nagyobb nálamnál“ Jézus Krisztus isteni természetével is megegyeztethetők; mert az Atya valóban nagyobb, mint a Fiú, nem természeténél és méltóságánál fogva, hanem a mennyiben a Fiú az Atyától született.

 

Minthogy Jézus Krisztus valóságos Isten és egyben valóságos ember, két sor állítmány jelenthető ki róla: isteni és emberi állítmányok sora. Krisztus tehát mint ember (az az ember, aki egyben Isten) kisebb az Atyánál. De a szentháromsági vonatkozásokban is is lehet helye az Üdvözítő ama kijelentésének. Egyrészt ugyanis a titok közlésében a kinyilatkoztatás az Atyának bizonyos felsőbbséget tulajdonít (per appropriationem), amennyiben általában őt nevezi Istennek. Továbbá: minthogy az Atya nemzetlen elv, a Fiú pedig született (de nem teremtetett!), eredet (nem természet és lényeg) tekintetében fönnáll egy szentháromsági egymásután, és így az emberi fölfogás- és kifejezésmód szerint analógiásan lehet bizonyos értelemben alárendelésről szó. Vagyis a) Jézus Krisztus valóságos ember, tehát mindazt mondhatta és tehette mint ember. b) A szentháromsági eredés címén a Fiú az Atyával szemben fogalmi függésben van, és ez elégséges logikai alapot szolgáltat arra a beszédmódra, hogy a Fiú az Atya után következik, és alája van rendelve, továbbá az Atya a Szentháromság forrása, ezért kiválólag neki lehet tulajdonítani (de nem kisajátítani a Fiúval és a Szentlélekkal szemben) az Isten nevet.

 

Az arianizmustól befolyásolt szekták tévesen magyarázzák ezt a tant, amikor Jézus istenségét a Jn 14:28-cal („…az Atya nagyobb nálam”)  hozzák kapcsolatba, mintha Jézus kisebb lett volna lényegben, mint az Atyaisten; alacsonyabb rangú; vagy akár teremtett létező. Ám a Szentírás azt is tanítja, hogy bizonyos értelemben az Atya is „kap” valamit a Fiútól (pl. Jn 16:15.23)

 

- - - - -

 

Idézed azt a részt Lukácstól, az Márknál is megvan. Ott az ifjú jónak nevezi Jézust, s az Úr látszólag visszautasítja azzal, hogy ez a megszólítás csak az Istent illeti meg, s ezt arra használják fel a kereszténység ellenségei, hogy Krisztust csak embernek tartsák. Az evangélista legrégebbi magyarázója erre vonatkozólag megjegyzi, hogy Jézus gyakran válaszolt azok gondolata szerint, akikkel beszélt. Az ifjú úgy jött Jézushoz, mint emberi tanítóhoz. Jézus az ifjú dicséretét akarta visszautasítani, s rávezetni őt arra, hogy a földi jóság felett van égi jóság is: az Isten, őt illeti meg minden dicséret.

 

Egyedül Isten jó, tudniillik tökéletes értelemben. Jézus az ifjút, ki őt még nem tartotta Istennek, hanem csak emberi értelemben mondta jónak, az Isten tökéletes és végtelen jóságának tudatára akarta ébreszteni.

 

Ha netán visszafogottabban hirdette a maga istenségét, mint az ő nyomdokait követő apostolok, az magyarázható az ő önmegüresítésével, valamint azzal, hogy ő az Atyát jött megismertetni, és saját maga mellett inkább cselekedeteivel és tanításával tanúskodott. De Jézus igenis hirdette a maga istenségét, például ott, ahol azzal vádolták, hogy "ember létére Istenné teszi magát," és ő nem tiltakozott, hanem igazolta eljárását egy ószövetségi hivatkozással, mindeközben hangsúlyozva, hogy az ő Istennek nevezése sokkal magasabbrendű, mint amazoké, akikhez az Ige szólt, és ezért szerepelnek "istenekként." Az idézett igehely tehát éppen Jézus istenségét alátámasztva értelmezendő: figyelmeztette a kérdezőt, hogy őt jónak mondván egyben Istennek is mondta, amit a kérdező bizonyára nem szándékosan tett.

Márk és Lukács változatában Jézus éppen azzal torkolta le a hízelkedőt, hogy ráébresztette, mit is mondott valójában. Csakugyan nagy merészség a tagadó részéről, ha Jézust nem hajlandó jónak (agathosz) mondani, holott az elvont jóságnak ezt a kifejezését az Újszövetség széltében alkalmazza Istenen kívül emberekre és tetteikre is.

 

Az Atya és a Fiú NEM CSAK "szándékban és gondolatban" egyek, hanem az Atyának és a Fiúnak egy és ugyanazon isteni valójuk, természetük van.