BÉF 2010 - víííízzzz, az van! szarvasbőőőőőőőőőőőgés, az nincs!!!!!

 

Egy hét köhögés és orrfújás + az időjárás előrejelzés nem épp kedvező előjel, de mit lehet tenni, ha az ember fia pont ezt a versenyt nézte ki őszi célversenynek, pályabejárásokkal, felkészüléssel meg ilyesmi.

Vajonmerrével gyorsan telik lefelé az út, a készülődés közben Csanyától megkapom az Ultra Beltet, a buszon előkerül a botom, megnyugszom, lesz ami lesz, megyek majd amíg bírom, az elején úgy sem tudom megállni, hogy ne nyomjam.

A rajt után kb. 300 méteren együtt futunk páran Manbóval, de gyorsan eltűnik a szemünk elől. Magosfa felé a meredekebb emelkedőket szigorúan gyaloglom, de csak ritkán kell köhögnöm így itt még rendben van minden. A gerincen aztán elkezd fújni a szél, nem is kicsit, majd egy félig eloltott tábortűz mellett haladok el. Félve fut át az agyamon, hogy nehogy a végén a szálló parázsból komoly motiváció váljon. Aztán elkezd szitálni az eső ami még jó is, mert melegem van. A pontot elhagyva aztán kettes fokozatra állítom a lámpát és zúzok lefelé. Egészen a piros elágazásáig, onnan minden lépés után belenyilal a mellkasomba a fájdalom, aztán amikor kicsit javul a helyzet, akkor elkezd görcsölni a hasam. Spero és Koppány olyan tempóban húz el mellettem, hogy ½ perc után már nem is látom őket. Mire leérek Csanyáékhoz kicsit normalizálódik a helyzet, eszem-iszom aztán indulok tovább. Felfelé jobban megy a dolog, legalábbis érzésre, de beletörődöm, hogy ez nem az én napom, de sokat lassulni nem akarok, mert elkezd esni az eső, fázni meg nem szeretek. Várom, hogy valaki utolérjen, de senki nem jön aki mellé társulhatnék, így egyedül érek fel a Csóványosra már totál ködben. Lefelé nem hiszem el, hogy mennyire nem látok semmit, de egyszer csak ott áll előttem Koppány, aki nem találja az ösvényt. Na ja, nem csodálom, innen együtt megyünk tovább, többször topogunk egyhelyben a jelzést keresve, de egyszer csak leérünk a Sparihoz. Fullos kiszolgálást kapunk, aztán indulunk tovább. Egy ideig együtt megyünk, de a szakadó esőben nem is tudom hol szakadunk szét, mindenesetre a Fultán kereszthez vezető dózerúton már egyedül gázolok át a dagonyákon. Ekkor esik a legjobban, és bármennyire ezt a szakaszt ismerem a legjobban, a kék sáv piros x elágazásnál nem találom a kék jelzést, vagy öt percet futok föl-le, mikor az égiek megkegyelmeznek és a szél egy pillanatra arrébb fújja a ködöt és látom, hogy az orrom előtt hol folytatódik tovább az út. Felfelé még elkezdi húzni a görcs a vádlimat, fenn a pontnál nincs semmi, igyekszem is tovább, hátha Hamuháznál lesz. A gyomrom megint kezd görcsölgetni, nem igazán megy jól a futás, lassulok és kezdek fázni. Aztán Hamuháznál bár enni nem tudok, de kapok magnéziumot, ami életmentőnek bizonyult. Elindulok felfelé és bár az elején megy a futás, gyorsan kiderül, hogy a kajálás kihagyása miatt merülő félben vagyok, még jó hogy a lámpa nem. Várom, hogy végre Koppány utolérjen, elképesztő csigatempóban tolom fel magam az utolsó meredek részen, a karomat már nem is érzem annyit botozok. Aztán a homályban feltűnnek a Nagy-Hideg-hegyi turista ház fényei, megörülök, innen már csak lefelé kell menni. Ha eddig kibírtam, most már menni fog. Aztán ahogy elindulok a sípályán majd össze csinálom magam, a jobb térdem jelzi, hogy elég volt a köves lejtőkből. Persze Csanyáék elintézték, hogy ezzel ne legyen gond, mert valahogy megoldották, hogy miután felküzdjük magunkat a Nagy-Hideg-hegyre, minimális ereszkedést követően újra felfelé futhassunk. Jól esik (és nem csak az eső) szó se róla, de ha már megint felfelé megyünk, akkor hogy fogunk lejutni? Aztán megjön a megoldás és egy kis dzsungelharc után ismét futhatunk felfelé, immár a piros x-en. Itt még megmártózhattunk a tavakban, majd az Ultra úgy dönt hogy elege van és helyet akar cserélni a pótlámpával. Kis bénázás,majd egyszer csak ott vagyok újra a piroson. Mmmm, azok a fincsi kövek lefelé, milyen jól estek a végére. Én balga meg ránézek az órámra és látom, hogy még meglehet a hat órán belüli teljesítés, így tolom ahogy tudom. Meglett, de kipurcantam a végére. Meleg víz, masszás, meleg étel és újra élőlénynek érzem magam. Aztán a következő pár órában folyamatosan eszem és iszom, nomeg beszélgetünk. Hazafelé Futóbogárral és Kutyával beszélgetve megint gyorsan eltelik az út, de már igencsak világos van mire elbúcsúzunk.

Jól éreztem magam no, megaztán régen is áztam már bőrig.

 

Profi eltévedő vagyok, sötétben szinte kötelezően elő is adom, de Csanyáék profi munkát végeztek. Ha nincs a köd, akkor gondolkodás nélkül lehet végigjönni az útvonalon. Az az öt perc bolyongás amit előadtam, ilyen körülmények között benne van a pakliban. A frissítőpontok ellátottsága 100%-os volt, a kiszolgálás 200%-os. Ezúton is köszönöm minden közreműködőnek azt az odaadó munkát, amivel segítettek bennünket. A Csanya-Lupus páros rendezésben etalon, köszönöm hogy veszitek a fáradtságot és rendeztek nekünk ilyen versenyt, remélem eljön az az idő, amikor betelik a jelentkezési létszám. Mondjuk a szarvasbőgés ügyében intézkedhettetek volna :)

 

A lámpáról röviden csak annyit hogy k@rva jó.

Azért majd írok róla kicsit bővebben is.