Nemot idézem, ezek a hozzászólások nagyon jók:

 

„A kereszt a legkeresztényibb szimbólum az összes közül: azon kívül, amit ez kifejez, Pál nem is akart semmiről tudni, mikor Korinthusba érkezett. Mert ez az, ami nélkül nincs evangélium: Krisztusnak kegyetlen, vérontásos halála, amely számunkra bűnbocsánatot szerez. Hiába éltek vissza sokan e szimbólummal, attól ez mégis a kereszténység legtömörebb jelképe marad - így egy olyan karikatúrán, amely valamit bírálni igyekszik, azonnal megmutatja, kire-mire céloz a szerző.

 

A kereszt mint vallásazonosító szimbólum a keresztény egyházban egyértelműen Jézus kínhalálának eszközéből eredt, nem Tammuz vagy valami más istenség kultuszából. Keressen rá kend az "Alexamenos sebete qeon" szavakra, érdemes. Azok a patrisztikus idézetek, amelyeket e szimbólum keresztény jelentőségének igazolására fel szoktak hozni, emellett csak másodlagosak.

 

A kereszt nem imádat tárgya még a r.k. felekezetben sem (pár szélsőséges skolasztikus megpróbálta azzá tenni, de saját zsinataikat lehetett felhozni ellenük, és le is tettek róla), hát még a protestánsoknál. Emitt egyszerű képi utalás, amit nem kell sehová fölfesteni, sem előtte leborulni, csak éppen tudni kell, mire utal. Egyszerű módja ez a jelbeszédnek, ha már a vallásokat valami olyannal akarjuk jelezni, ami rájuk kimondottan jellemző. Ilyen volt az Ószövetségben a kőtábla, amely tartalmazta Isten beszédét, Áron kivirágzott vesszeje, a rézkígyó, meg hasonlók. Egyik sem volt arra szánva, hogy imádják, netán tiszteljék, de meg kellett őket őrizni emlékül, hogy ne csak a fülnek, hanem a szemnek is hirdessék az Isten nagy tetteit. Az Újszövetségben a keresztség és az úrvacsora mellett pár egyszerű szertartás adatott nekünk ezek mintájára, viszont a Biblia íróinak nyelvezetében elég sok isteni megbízás nélküli, lényegében szóképként használt tárgy is felbukkan rajtuk kívül. Ilyen pl. a bárány, a galamb, a győzelmi koszorú, a pecsét, a pálmaág és még néhány hasonló látható dolog. Soha senki nem parancsolta, hogy Jézust lássuk minden bárányban, a Szentlelket mindig galambként eljövőnek képzeljük, vagy hogy az istentisztelet kellékeiként használjuk ezeket. De azt igenis adottnak feltételezte mind az Úr, mind apostolai, hogy hasonlatként jól jöhetnek ezek a látható dolgok, mert kidomborítják a nekünk szóló isteni üzenet egy-egy oldalát.

 

Nem nehéz ilyen beszédeket gyűjteni az apostoloktól: az egyik a keresztség fogalmát tágítja ki és viszi vissza az Ószövetségbe, mikor azt mondja, hogy a kivonuló zsidók a tengerben Mózesre keresztelkedtek meg; a másik Krisztus felöltözéséről és az óember levetkőzéséről szól, holott ezek annak a kornak pogány szertartásai voltak: így nyerték el a beavatást valamelyik misztériumvallás követői. Aztán a harmadik a kereszttel kapcsolatban nemcsak azt említi meg, hogy arra feszítették meg a mi Urunkat, hanem azt is, hogy a minket terhelő törvénybeli adóslevél is rá lett szegezve, és hogy nekünk is meg kell feszítenünk magunkban ama romlott régi természetet. A keresztnek van botránya is, amelyen egyik hitetlen megbotránkozik, a másik nevet - de a hívőnek Krisztus csak ezzel ad üdvösséget, áldást, életet. Aki kikerüli a keresztet (azaz nem veszi föl és cipeli egész életén át), az az Úrhoz sem méltó. És ugyan ez nem a keresztről mint szimbólumról mondatott, de mikor valaki a keresztről beszél, ezt is szükségképpen hozzá kell, hogy gondolja.

 

A kereszt tehát nem bálvány, nem fétis, nem amulett, hanem egy kikerülhetetlen isteni alapelv: hogy élet csak a halálból fakadhat. Még az Úr sem adhatott nekünk életet, ha előbb meg nem halt, és sátánnak nevezte Pétert, mikor őt a kereszt útjától eltanácsolta volna. És mikor egy egyszerű HGY-s azt gondolta volna, hogy mivel Krisztusban feltámadtunk, immár semmi szükség a keresztre, akkor bukkan fel újra, a szenvedések levelében, a második korinthusiban. Ezt mondja az apostol, akit egész életén át kergettek és ütöttek-vertek a Krisztusért: "Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk; Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben." És a galatáknak írva, valószínűleg a neki jutott sok korbácsolásra célozva: "Ennekutána senki nékem bántásomra ne legyen; mert én az Úr Jézusnak bélyegeit hordozom az én testemben." Ez az az elv, amit a keresztnek a puszta neve is felidéz.

 

Aztán kend csudálatos önuralommal kifakad az Alexamenoszt csúfoló, első századinak tartott pogány firka láttán: "Hogy jön egy keresztrefeszített szamárfejű ember imádása a szent tehénhez?" - Ahhoz bizony sehogy; de én ilyen összefüggést nem is állítottam. Csak hogy ama "sztaurosz" vagy "kínkaró" bizony kereszt alakú volt, ugyanúgy, ahogy a hagyományos ábrázolások is mutatják. A szamárfejű isten mint valláscsúfoló szólam a rómaiak részéről rutinszerűen hullott mindenre, ami a zsidóságból származott: Josephusnak az Apión elleni védőiratában már megcáfoltként szerepel az a rágalom, hogy a Szentek szentjében a papok egy szamárfejet imádnak a nagy ünnepeken. Mivel pedig itt a kereszten látjuk a szamárfejű isten alakját, nagyon valószínű, hogy az ősegyház igehirdetésében és a környező pogányság tudatában igenis két gerendából összerótt kereszt szerepelt. Persze nem úgy, mint imádat vagy tisztelet tárgya: a szamár éppen azért maradt ott a csúfolódó pogány tudatában, mert a megfeszített Krisztust nem ábrázolták. De mindenképpen valós tárgyként volt jelen a kereszt  mindkét gerendájával - és eszerint nem a pogány kultuszokból, hanem a történelem színpadáról.

 

Hogy aztán ebből agyonhasznált felekezeti védjegy, harci zászló, sőt elnyomás jele is lett, az nem szünteti meg a kereszt eredeti értelmét. A reformátusok ódzkodnak a templom tetejére vagy sírkövekre tenni, mert őseiket a feszületnek nem csókolásáért verték véresre és hurcolták gályára - de mikor nem ilyen bálványimádó összefüggésben jön elő, ők is tudják, mit jelent a kereszt a Bibliában. Victor János ezt írta az 1Kor 1,17-21-ről: "Az Ő keresztjét és az arról szóló evanéliumot éppen azért adta Istem, hogy az emberi értelem minden meddő erőlködését megszégyenítse és megítélje. A "bölcsesség" nagyratartott és mégis hiábavaló útja helyett adta Ő ezt az egészen más utat, amelyen a világ valósággal eljuthat az Ő ismeretére." (Csendes percek, a vonatkozó kötetben.)

 

A kereszt mint fegyelmező és nevelő isteni elv Luthernél válik központivá: "Azért, ha keresztyének akarunk lenni, akkor arra az egyre bizonnyal számíthatunk, s azt előre meg kell fontolnunk, hogy az ördög az ellenségünk lesz minden angyalaival és a világgal együtt, s ezek ellátnak majd bennünket minden kínnal és gyötrelemmel. Mert ahol az evangélium hirdettetik, befogadást talál, hitet ébreszt, gyümölcsöt terem, ott a drága, szentséges kereszt sem hiányozhatik. Csak ne gondolja senki, hogy nyugta lesz; hanem kockára kerül e földön mindene: vagyona, becsülete, háza, udvara, felesége, gyermeke, teste és élete. Már most a testünknek s az óembernek ez nagyon fáj, mert arról van szó, hogy kitartsunk tántoríthatatlanul, szenvedjünk türelemmel, bármint támadnak is reánk és veszni hagyjunk mindent, amit csak elvesznek tőlünk." (A Nagy káté, az 1930-as soproni fordítás szerint).

 

Ez az, amit szemlátomást sem a HGY, sem a karizmatikus mozgalom nem képes felfogni a maga nagy bírvágyában és az áldások utáni loholásában. De közülünk páran a puritánusoktól vagy hasonlóktól megtanulták, hogy ez csak a felszín. Derek Prince így írt az Önátadás kegyelme c. rövid munkájában, Charles Simpsont idézve: "A kereszt az, ahol a te akaratod és Isten akarata kereszteződik. A te kereszted az a dolog, ahol Neked meg kell halnod. Ez az a hely, ahol Te leteheted az életedet." (A Sonnenstrahlen missziós társaság kiadása, 10. o.)

 

Lehetne erről még sokat írni, de egy tanulság máris leszűrhető: a keresztet csak azok bélyegzik merő bálványnak, elnyomó jelképnek vagy amulettnek, akik nem hajlandók azt a jelentését figyelembe venni, mely szerint az a naponkénti önmegtagadás helye, az egyetlen mód, ahogy bennünk a Krisztus élete felfakadhat. Ez az én véleményem. Úgy gondolom, hogy kend a történelmi felekezetek tanításának és hitfelfogásának ezt a megtörhetetlen igazságmagvát babonás és szűkkeblű ellenkezési érdekből hajítja a szemétre, mikor a keresztet mint szimbólumot elveti, és azokat, akik erről a maguk vallására ismernek, mindenféle rossz hírbe keveri.

 

Fenntartom, hogy a kereszténység legtömörebb szimbóluma a kereszt. Mert éppen ez foglalja össze a legkisebb térben azt a tényt, hogy az Isten Fia emberré lett és a bűneinkért meghalt. Ha valakinek még kedve volna melléje tenni egy üres sírt (miszerint feltámasztatott a mi megigazulásunkra), akkor ebbe a kettőbe már az egész kereszténységet be lehetne foglalni jelképileg, és ugyan ábrázolni nem volna érdemes, mert csakugyan nem abból származik az áldás - de észben tartani mindkettőt szükséges.

 

Az igaz, hogy a keresztet mint látható jelet nem rendelte az Úr szent szertartásul, mint az úrvacsorát, de mindkettő ugyanarra a valós eseményre utal. És az utalásnak éppen abban merül ki a szerepe, hogy felidéz valamit, aztán ő maga eltűnik, otthagyva az embert - jó esetben - az Isten színe előtt. Erre célzott Pál, mikor a galatáknak azt mondta, hogy Krisztust mint a szemük előtt megfeszítettet írta le előttük. No persze nem feszülettel a kezében, hanem elbeszélve a történeti tényeket és azok jelentőségét.

 

A kereszt szimbólumát "továbbfejleszteni" és különféle kultuszformák alá vetni csakugyan nem való (amolyan rézkígyós jellege volna), de ahogy az Úrnak volt keresztje, úgy nekünk is, és noha az övé átkos volt a mi bűnünk miatt, a miénk áldásos az ő áldozata miatt. Nem véletlenül bélyegezte hozzá méltatlannak azt, aki nem veszi fel a keresztjét, azaz nem tagadja meg magát és úgy nem követi őt.”