CCC beszámoló. De rögtön másfél. 2009-2010.

Vigyázat, hosszú.

 

 

Az egész Norbi miatt kezdődött. Amikor először kint volt, nem is érdekelt igazán. Azt gondoltam, hogy 100 km-t, pláne hegyen csak olyan fut, aki nem százas. De aztán annyit beszélt róla ő is, mások is, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy a gép előtt ülök és épp nevezek a CCC-re, „úgysem húznak ki” jeligére. Pechemre nem volt sorsolás. Mindez 2009 januárjában történt.

 

Aztán készülni nem tudtam, mert megszületett harmadik gyerekünk, a hosszú hétvégi futásokra egyáltalán nem tudtam elmenni. Le is mondtam a részvételről, nem is bántott egyáltalán. Júliusban azonban megszállt a meggondolatlanság, hogy mégis. Abban az évben egyszer voltam hegyen futni.. Januárban. Júliusban elmentem 3 TT-re gyors talpalni, gondoltam ez elég lesz. Tudtam persze valahol, hogy nem, ezért az utolsó pillanatig halogattam az utazást, de végül Oli egyik beírása, miszerint akkor is érdemes kimenni, hacsak a felét csinálja meg az ember – tapasztalatszerzésből – meggyőzött és kiutaztam. De fogalmam sem volt igazán, hogy hova.

 

2009-ben Champex-ig jutottam. 13 óra alatt. Függetlenül attól, hogy esélyem sem lett volna megcsinálni, mert sem fejben, sem fizikailag közelében sem voltam a szükséges felkészültségnek, hitnek, elhatározásnak, azért eléggé bosszantott és bántott a dolog. Mert persze, ha más nem is, de teljesítménykényszer azért zubogott bennem. Másnap tudtam, hogy ide vissza kell jönnöm. A hely annyira magával ragadott, hogy hazajövetel után is még napokig bódulatbab éltem. Ilyen hegyeket előtte nem láttam. SC mondata az enyém is volt: „ilyen hegyek nincsenek, én láttam őket”. Úgy szédelegtem ott, akkor a hágók között, mint egy arra vetődött kavics, ami lepattan a hegyekről, lejtőkről. Kívülálló voltam abban a menetben.

 

Sok dologra azonban jó volt egy fél CCC, fontos tapasztalatotokat szereztem. A pálya addig tartó szakaszának minden métere beégett az agyamba. Szinte miden nap végigmentem Champexig fejben. Egyértelmű lett számomra az is, hogy erre a versenyre nekem kell segítség. Tudom, hogy az igazi vagányok egy fél kockacukron és atlétában csinálják meg, de hát én nem vagyok abban a súlycsoportban. Nekem kell valaki, aki egy-két ponton vár, főleg ruhával, egy pár szóval, egy hajrával. A másik fontos tanulság volt, hogy vissza kell mennem a tett színhelyére. Futni. Ismerkedni a hegyekkel. Biztosra akartam menni. És, úgy, hogy jól essen. A harmadik lecke, hogy segítség kell a felkészülésben is. Magamtól, ezzel a sportmúlttal nem fog menni.

 

Mindhárom összejött. Misi elvállalta a depós szerepét némi győzködés és a TDS-ről való lemondás után, örök hála neki! Ki tudtam menni kétszer is megtapasztalni ezeket a hegyeket. (6000D) És megkerestem Olit, hogy segítsen az edzésekben. És még valami összejött: a sorsolás J. Mehettem.

 

1 évet készültem. Tudtam, hogy nekem 2x annyit kell edzenem, hogy fele olyan eredményt érjek el, mint mások. És nem szeretek szenvedni, ezért tisztában voltam vele, hogy nagyon sokat és keményen kell edzenem, hogy a versenyt könnyen, jóérzésekkel csináljam meg. BÉF, Less Nándor, Piros 85, Vulkán, BHMTCS, Téli Mátra, Zöld 45, VTM, MB, T100, Ötscher, Veitsch, Privát Vulkán, 6000D, Erdőkerülő 50 – ezek voltak a nagyobb állomások. Plusz a bringa és az úszás, mert azokról azért nem akartam lemondani. 400 óra mozgást jegyeztem fel a CCC-ig.

 

Minden egyes futást, az 1 órásokat is, úgy kezdtem, hogy a CCC-re gondoltam, és minden futást úgy fejeztem be, hogy a CCC-re járt a fejemben. Ez volt a CÉL, mindent ennek rendeltem alá. Kicsit már-már rátelepedett az egész életemre. A naptárat csakis a felkészülés vonatkozásában tudtam értelmezni, programjainkat is szinte ehhez igazítottuk. Az ágyam fölé egy kis dombornyomású MB hegység térképet tettem, azt nézegettem sokszor. Nem tudom, hogy a család, legfőképp Moni hogy viselt el.. Sokkal többel, mint köszönettel tartozok érte.

 

Chamonixba az egész család jött, fontos volt,hogy ott legyenek, nekem plusz erőt adott. És szerettem volna, ha ők is látják azt a helyet, ami engem egy évre így elvarázsolt. Moni és Lili a rajthoz is kijöttek Misiékkel, a két pici maradt a szálláson. Úgy terveztem, hogy, ha minden jól megy 9 körül futok be, ami pont azért jó, mert nagyon szerettem volna egy befutót a családdal. Ezerszer elképzeltem már előtte, mint ahogy a beérkezést és az egész utat is, minden méterét.

 

A buszon Judittal mentünk, úgy számítottuk nem lesz komoly különbség kettőnk között, így tudnak együtt frissíteni Norbiék/Misiék/Kituék. Sokat futottunk Judittal előtte együtt,, akár egy közös éjszakai menetelést is el tudtam volna képzel i, ha helyzet úgy hozza, szerintem jól kijöttünk volna. Gyors technika Courmayeurben és utána irány a rajt. Korán ott akartunk lenni, én tavalyról tudtam, hogy az elejéről kell rajtolni, különben állsz a dugóban. Jó volt a sok magyar társ között ücsörögni, nekem csak növelte a biztonságérzetemet. Ment még az ugratás, aztán rajt. Nem tudom, biztos nem PC, de engem tavaly sem hatott meg a rajt egyáltalán. A tömeg, a zene, kicsit olyan, mint amikor kihajtják az állatokat a vágóhídra J. Az már jobban érdekelt, hogy az elejéről indultunk szinte teljesen, de még így is már az utca alján voltak előttünk vagy 400an. Ezt hogy csinálták?

 

No mindegy, megyünk komótosan de nekem a pulzusom már majdnem a kiadott határt nyaldossa. Hmmm.. nem lesz ez így jó. Megállok egy technikaira, amit már jó régóta tartogatok, elmennek sokan. Valahol beérem athoszt és pepét, ajjaj, nekem nem itt a helyem, vissza is veszek. Bertone-hez 1:48-ra érek, Tavaly itt 2:14-re voltam azt hiszem. A Tete de la Tronche jól megy, de a pulzushatárt kitolom, mert szinte végig csipogok. Nem érdekel most, jól érzem magam, menni akarok. Ez a rész a legszebb számomra, csodálatos ez a gerinc. Először érzem, hogy befogadtak a hegyek, már nem vagyok felverődő kavics, ott vagyok szívvel, lélekkel, ésszel, ahol a legjobban szeretnék abban a pillanatban lenni. Az idő is jó lesz, lefele lehet menni, de csak óvatosan tolom, kellenek még azok a combok később. Bonattinál meglepődök olyan kevesen vannak, tavaly itt 10 percet álltam levesért. Eszem most is levest és innentől mindenhol. Ez lesz a fix frissítésem, no meg a gélek. Arnuvaban gyorsan ott vagyunk, nem sokat teketóriázok, megkezdem a Ferret-et. A pulzushatárt újra kitolom, mert megint madarat viszek az órámban, nem akarom zavarni a sporik csendes szuszogását. Nekem 4-6 óra után rendeződik a pulzusom, persze belassulok utána, de mégis jobban esik egy nyugisabb pulzustartomány és arányaiban nem lassulok annyit, amennyivel jobban esik. Felfele utolér Fat, kicsit beszélgetünk, de gyorsabb, hagyom, hadd menjen. A tetőn beérjük Kabócát, nagyon egyben van, egymás bíztatása, aztán irány lefele. La Fouly-ba is rendben érek, örülök, hogy magamhoz képest jó időt megyek. Tudom tavalyról és talán athosztól hallottam, hogy a verseny Champex-nél kezdődik, oda úgy kell érni, mintha nem történt volna semmi gyakorlatilag. Ebben a szellemben próbálok menni. Tartogatni a második felére. La Foulyban várnak Misiék, jól esik a gondoskodás, Misi vérprofi depós, és nagyon jó barát, ezt már IM-en, P85ön, T100on megtapasztaltam. Nekem csak ülnöm kell és enni a finom levest. Próbálok nem sokat időzni, de depóban nem vagyok jó, bő 10 perc lesz ez is. Champexre fel tavaly brutál megfogott az a hupli, most készülök rá, de azért így sem egyszerű, bár közel sem olyan hosszú és nehéz, mint tavaly. Fat megint beér, most többet dumálunk, nekem megvan az első esés a sárban. Felérünk Champexbe. Összidő: 8:42. Tavaly 13 óra volt. Majdnem 4 és fél óra különbség. Huhh. Persze nem lehet összehasonlítani almát körtével, de azért örülök, hogy ilyen idővel érek a feléhez. Ennek örömére vagy negyed órát ülök, öltözöm. Aszáraz ruha jól jön, mert már egy ideje keményen esik. Engem igazából nem zavar, a meleget nagyon nehezen tolerálom, kicsit örülök is neki, hogy ilyen idő van. Már tudom, hogy a T100-nak mi volt az értelme. Meggyőződésem, hogy melegben sosem tudtam volna ilyen időt menni.

 

Na innentől jön az ismeretlen rész. Végre látom a tavat, mennyit gondoltam rá, vajon eljutok-e világosban ide. Bovine-ig próbálok futni, de kicsit nehézkesen megy. Elkezdődik a mászás és a fekete leves.  Persze tudtam, hogy a Bovine hírhedt-híres sziklái brutálisak, de picit bíztam abban, amit Lupus-tól hallottam tavaly a célban, hogy a Bovine a barátunk és az utolsó hegy az igazi brutál. Ismételgetem a „”Bovine a barátunk-at, de kedves Bovine egyelőre nem akar haverkodni. Ömlik a víz le, térdig érő patak átfolyásokon kell gázolni, valahogy az energetikám elromlik. Champexben csak  túrtam a tésztát, gélt elfelejtettem enni felfele. Először és utoljára érzem a CCC során, hogy jól esne már túllenni ezen a hegyen. Meg azon is morfondírozok, hogy jelen pillanatban nem tudok elképzelni ennél nagyobb szívatást. A szél kezd elég durván erősödni és éppen rám szürkül, majd besötétedik mire felérek a gerincre. A szürkület amúgy sem a kedvencem. A gerincen jó nagy a locs pocs, gázolok a sárban, de örülök, hogy fent vagyok, a harmadik hupli is hamarosan meglesz. A ponton iszom egy jó meleg teát, ihajj, de jól esik, életmentő, felvidító, hazai TT-ket eszembe juttató. Indulok is tovább, pedig sokan a sátorban vacognak.. Lefele menet azonban a szél kifújja a kontaktlencsémet a szememből. Hoppá. Ráadásul a rosszabbik szememből. A kedvemet valahogy mégsem szegi, röhögök magamon és izgulok, mert természetesen a köd is itt ereszkedik le.

Ha itt leérek, egy lencsével, akkor már meglesz az egész. Vigyorgok magamban és közben botladozok. Szerencsére kikapok egy lassabb sporit, aki mögé be tudok állni, mert ráadásul csak a kisebbik lámpával megyek, lusta voltam kivenni a másikat a zsákból. Esek-kelek, de be tudom érni mindig az arcot. (Tudom, hogy közel sem olyan, de így lencse nélkül eszembe jut Kabóca sokszor, és még inkább értékelem a teljesítményét.) Aztán végre valahára leérünk és nekem nagyon jó a kedvem, nem tudom miért. Minden feszültség kimegy belőlem Trientben, olyan, mintha csak egy kellemes kiránduláson lennék. Tükröt kellene szerezni betenni az új kontaktlencsét. Alkalmi megoldásnak Kitu odaadja az övét, aminek a csatja szép tükrös, azt használom. Itt is öltözöm és cipőt is cserélek, mert a Hawk iszonyatosan csúszik, korcsolyának remek lenne, ezt már aT100-on is tapasztaltam. (Speedcrossra cseréltem, nekem nagyon bejött, innentől talán, ha egyszer esem, szerintem nagyon jól kapaszkodik sárban.) A Champex-Trient szakaszon sokat vesztek a lendületből a kontaktlencse miatt, de van tartalék az időben, nem bánom.

 

Trientben Misiék mondják, hogy lefújták az UTMB-t. Kicsit megrémülök, hogy a mienk is veszélyben van-e? Bele sem gondolok, de, ha lefújnák, konkrétan hasba szúrnám magam. De tudom, hogy ezt nem fogja elvenni senki.  Sajnos depóban megint elidőzök, újból negyed óra. De azt gondolom, innen négykézláb is bemászok, meglesz.

 

Catogne-ra megkezdem a menetelést, nekem ez a hegy nagyon tetszik. Olyan, amire itthon is fel lehet készülni, szép, nyugis szerpentin, nincs szikla, hosszú, de élvezem nagyon. A ponton fent megint egy tea. Isteni. Aztán lefele is lehet futni, bár az kicsit nehezebb a gyökerek miatt. Vallorcine előtt még esem egyet, de nem izgat. A ponton Misi profi depóztatása alatt kicsit leülök, rákészülök a Tete aux Vents-ra, amitől eléggé tartok az elmondások alapján. A nagy koncentráció miatt megint negyed óra depó. A gyomrom már Trient előtt helyre jött, éhes vagyok és jóízűen iszom a leveseket, eszegetek minden finomságot, sajtot, kolbászt, sütiket. A Catogne szakasz időben megint egész jó, de tudom, hogy innen hosszú lesz még az út. Az eső esik rendesen, az ösvények igen nehezen láthatók és járhatók, de most engem ez nem zavar. A ruhaváltásokkal egyáltalán nem fázom, rendesen fel vagyok öltözve.

 

Nagyon jó erőben és mentális állapotban megyek a Col des Montets felé. Ezt a szakaszt futni kellene, de valahogy nem akaródzik, annyira jól megy a tempós gyaloglás, hogy maradok inkább annál. Úgy érzem repülök. Gyakorlatilag a Bertone háztól folyamatosan lépegetek előre a helyezésben, minden szakaszon 30-40 embert hozva. (Még a Bovine-on is hoztam sokat a helyezésen, nem tudom hogyan, mert ott vagy 20an mentek el mellettem, amíg totyogtam.) De az utolsó szakaszon darálok. Nem tudom mi van velem, de miden összeáll még inkább, mint addig. A hegyre fel letolom az embereket. J Mászok négykézláb, húzok egy vagy 30 fős sort, majd ellépek. Az ítéletidőben azon gondolkodom, hogy ez bizony méltó befejezése az egész napnak, ez tényleg egy különleges hegy. De most fel vagyok rá vértezve. Térdig érő patakokban gázolunk, gyakorlatilag az egész hegy egy nagy vízesés. A jelzéseket a ködtől alig látom, egyiktől mászok, vagy rohanok a másikig, az utat egyáltalán nem látni. A gerincen, ha lehet, még durvább, még veszélyesebb mert még a szél is nehezíti a haladást. A sétor egész hamar eljön, de a Flegere-ig tartó részt nagyon hosszúnak érzem. Egy helyen egy kisebb csoportosulást érek be, 4en állnak körül egy fekvő srácot, aki iszonyatosan remeg, ketten telefonálni próbálnak, de ők is vacognak rendesen. Kicsit besegítek, de aztán indulok, mert én sem akarok kihűlni. 5 perccel később már két hegyi mentő rohan felfele, kérdezik  mennyire van a sérült. Ezen a szakaszon leginkább az elcsúszástól tartok. A kő és sziklatenger rohadtul csúszik, nagyon óvatosan lépkedek, bele-belefutok. Flegere sosem akar eljönni úgy érzem. Aztán mégis. A ponton rajtam kívül mindenki izofóliában van. Na én innen gyorsan megyek,mert a végén még engem is betekernek. Madarat lehet fogatni velem. A ponttól lefele felhívom Misiéket, hogy kb. még 6 kili, de elfelejtem mondani, hogy az még biztos egy óra lesz. 20 órán belüli teljesítés?? Ez nekem álomidő, sosem hittem volna el, ha előtte mondják. Lefele már leginkább a köd zavaró, a sípályán, amin tavasszal felfele joggoltam a francia síelők nagy megrökönyödésére majdnem elvétem az irányt a balos leágazásnál. Méter közelségből sem látom már az utat szinte. A szerpentint lefele ismerem, csak itt felfele jöttem tavasszal. Kanyartól kanyarig haladok, épp csak előtte veszem észre, hogy fordulni kellene, többször majdnem tovább megyek. Két spori beáll mögém, sokáig jönnek mögöttem. Szólok, hogy nyugodtan menjenek, de nekik jó így- mondja. Akkor most te jössz, fordulok hátra, de nem akarja meghallani, nem áll előre a ködben. Megállok egy sárgára, dolgozzanak maguknak J. A virágos ház elhagyatott, szép lehet itt befutni mondjuk délután napos időben, de nekünk rendületlenül esik. A városba beérve jó tempóban futok, páran tapsolnak. Boldog vagyok, de valahogy elmarad a várva várt elérzékenyülés. Hányszor készültem már erre is, végigfutni a főutcán, a kis kört beletenni.. de valamiért nem tudom, nem jön az ihlet. Kicsit olyan, mintha csak most indultam volna, nem vagyok egyáltalán fáradt, kimerült, nem volt holtpontom. Pedig kemény volt ez az év, megdolgoztam érte rendesen, megérdemelnék egy pár bogarat a szemembe. De most az egész valahogy természetesnek és magától értetődőnek tűnik.

 A befutó is kicsit ügyetlen,kb. mintha egy félmaratonon futnék be, kattan egy pár kép, de zene nincs, bágyadtan esik az eső.

 

Vár a csapat a célban, kijött Moni is, alig aludt az éjjel, nézte a híreket. A gyerekek még javában alszanak, reggel negyed 6 múlt. Ott van Misi, akinek rengeteget köszönhetek, Norbi vár egy sörrel, konkrétan kitalálta a gondolatomat, hogy csinálta?? és ott van Kitu és Gabi is. Kérdezem Judit merre jár, mondják, hogy utánam másfél órára Vallorcine-ban lefújták a versenyt. Ajjjjajaj, szorul össze gyomrom.

Fotózgatunk, beszélgetünk még, ázunk kicsit tovább. Megiszom a sört, majdnem elfelejtem a mellényt, amiért jöttem. Szinte a legfontosabb. J  Aztán Monival hazasétálunk, boldog vagyok. Fürdés, eredmények csekkolása, SMS-ekre válasz, aztán egész jól tudok aludni.

 

Jó volt ez az év! Közhely, de most is igaz: az útban van a szépség, azon kell végig menni, a cél csak egy kapu, ami után nem tudjuk mi vár. Volt futás, ami rosszul ment, szenvedősen, de ezek kellettek, hogy nagyképűség nélkül könnyen teljesítsem a tavaly még majdnem elképzelhetetlent. A futások, túrák között persze többségben voltak azok, amelyek miatt jó ilyen közösségben, erdőben, hegyen-terepen futni. Bennem nincs sajnos versenyszellem, eleget versenyzek a hétköznapokon, a futás számomra a pihenés része. Ezért sokkal fontosabb a társaság, a hangulat, a környezet. Ezért is szeretném itt kiemelni a családon, Monin kívül azokat, akikkel sokat együtt futottam, akikkel együtt készültünk, akik segítettek, Misi, Judit, Norbi, Kitu, SC, Miki, Robi, Pepe, Ricsi, Andi, Oli.

 

Hazaérve vagy három napig egy majdnem depresszióba torkolló vákuumba kerülök, de szerencsére eltűnik nyomtalanulJ. A negyedik nap már a jövőt tervezgetem. Tudom, hogy vissza kell még mennem ide, a könnyű teljesítés vad gondolatokra sarkallt, de elhessegettem. A CCC-re most még nem vágyom vissza, nekem túl jól sikerült, ilyet nem tudnék újra. De azért van arrafele más hárombetűs verseny is…