Support szempontból: :)

Pár éve kezdett el biciklizni párom egyre komolyabb szinten.
Régen azt hittem ez egy viszonylag lassú, unalmas és fárasztó helyváltoztatási mód.
Mára tudom, hogy az outi az egyik legjobb, de legveszélyesebb ága ennek a sportágnak.
A biciklizés és társai iránti szeretete és lelkesedése mostanra már megfertőzött engem is, ha nem is tudok annyit mint ő (sokkal lustább lévén).
Tavasszal a V10-en megismertem társait, és életem legtöbb km-ét mentem.
Ezután kérdeztem, hogy a Csillebérci montis 24 órás versenyre idén is kimegyünk-e, ahol egy ugyanilyen jó és fanatikus csapattal voltunk.
Ekkor meggyónta, hogy idén inkább a Saratice-i 24 órás versenyre menne szólóban.
Tudtam, hogy nem teljesen normális, de ez kicsit még tőle is meglepő volt. 24 órán át egyedül? - de ha szeretné menjünk, rajtam ne múljon.
Sokat biciklizett és készült erre a versenyre.
Nekem már csak a közvetlen előkészületekben kellett segítenem kicsit.
Egy hét gondolkozás, készülés, pakolás után eljött a nap, mikor szakadó esőben megérkezett hozzám Zoli és mentünk tovább még az utazás előtti utolsó dolgokat
megvenni, majd Kicsivel és feleségével mentünk ki Saratice-be. Örök hála nekik, így nem tévedtünk el, és verseny után haza tudtunk jutni, mert Zoli nem volt
vezetőképes állapotban.
Mire kiértünk a társaság fele már ott volt. Mindenki felállította sátrát berendezkedett, végigmentek a fiúk a pályán, majd megízleltük a cseh sört.
Este a jelentkezés után Zsuzsi jóvoltából (aki mindenre gondolt) tésztát főztünk, feltétet melegítettünk, és a finom vacsora után a tábortűznél beszélgettünk sokáig.
Másnap korán keltünk, mindenki nézegetett az égre, de a beígért eső szerencsére elkerült minket.
Délelőtt mindenki felkészült lélekben és előkészítette a szükséges dolgokat.
Zoli mindent egy kupacba készített, hogy ne kelljen keresgélnem a táskájában a cuccait.
A cseh nyelvű megnyitó után 11-kor elrajtoltak a fiúk.
Mi lányok (a support) a csapatban versenyzőkkel kitelepedtünk a céltól nem messze az út szélére, hogy mindenben a srácok segítségére legyünk.
Azt hittem nem nagy dolog adogatni a kért dolgokat, de gyorsan rájöttem, hogy állandó koncentrálást és rohangálást igényel hogy minden mindig ott legyen.
Le a kalappal Zsuzsi előtt aki már 6 éve segíti férjét, és most már fiát is.
A kezdeti fennakadások után kezdtünk belejönni. mindig néztük az időt, számoltuk, hogy mikor kell megérkezniük vártuk őket az út mellet és adogattuk amit éppen kértek, aztán előkészítettük a dolgokat a következő körhöz.
Délutánra a fél sátor kinnt volt a pokrócon, hogy Zoli bármit kérjen oda tudjam adni neki, persze úgyis olyan kellett ami a sátorban maradt.:D
Nekem korán volt az első holtpont, este 8 és 9 között. Azt sem tudtam kontrollálni milyen hülyeségeket beszélek, már akkor nagyon fáradtnak éreztem magam. Vánszorogtak a percek.
Aki elhaladt előttünk mindig bíztattuk: hajrá, kitartás, meg tudod csinálni....
Éjszaka egyre többeknek kellett kiállniuk hosszabb-rövidebb időre pihenni, mert eléheztek vagy rosszul lettek.
De Zoli előtte is mondta, hogy nem nagyon szeretne megállni. 7körül tartott egy 5 perces szünetet, amíg az éjszakai szerlését felvette és már ment is tovább.
Hajnalban mindenki kókadtan ült már Diaz és Tomi sokat volt velünk, segítettek ahol tudtak, mivel ők csapatban többet tudtak pihenni.
Mindent úgy időzítettünk, hogy ott legyünk lehetőleg amikor beérneka fiúk.
Egyre jobban beszűkült a tudatom, már csak az órát tudtam figyelni, és hogy Zolinak mikor kéne jönnie, a sötétben nem láttuk ki jön, mindig másoknak is nyújtogattam a csokit, müzliszeletet...
Minden egyes alkalommal amikor nehezebben tudtak megtenni egy kört, és késtek a számításunkhoz képest összeszoruló torokkal figyeltük, hogy jönnek-e már,
vagy valami baj történt velük?, de szerencsére senkinek semmi baja nem történt útközben.
Éjszaka valamikor az eső is esett, ez nagyon sokat rontott mindenki kedvén, lelkesedésén, aztán szerencsére elmentek a viharfelhők fölülünk.
Hajnal 5 körül volt a következő holtpontom, amikor pár percre el is bóbiskoltam, de mindenki csak perceket pihent, mindig nézve az órát, várva az emberét.
Aztán elkezdett világosodni az ég, hihetetlen milyen jó hatással van ez az emberekre.
Mindenki megelevenedett, a versenyzők előkerültek.
Délelőtt már se ülni se állni nem tudtam. Háton feküdtem vagy guggoltam inkább, ami meg még megterhelőbb volt.
Aztán eljött a vége. Zoli 11 előtt nemsokkal ért be, 47 kör és 630 km után. Megnézte hogy áll, és a legközelebbi zöld felületen elterült.
Nagyon kifáradt, alig tudott mozdulni, de hihetetlen amint teljesített és így a 2. helyen végzett.
Már az ünnepélyes ceremónia előtt elkezdtünk pakolni, mindent bedobáltunk a táskákba, éppen csak arra ügyelve, hogy mindent eltegyünk és hogy azért ne törjön össze semmi.
A díjátadó ceremónián mindkét csapatunk kapott emléklapot, és minden egyénileg indult ember is.Aztán kihívták Zolit és felállt a lépcső második fokára.
Hihetetlen volt látni. Nagyon büszke vagyok rá. Nagy teljesítmény volt tőle. Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól végez.
Aztán átmentünk éjszakai szállásunka Hodoninba, ahol már szívesebben használta a lépcső helyett a rámpát.:)
A vacsora a Svihák nevű sörözőben volt, ahol 10 perccel a tányérunkon lévő húsok eltüntetése után farkas éhesen kértük a következő adagot.
Majd kihagyva a sörözést a többiekkel, pihe-puha ágyaink felé vettük az irányt, habár Zoli nagypapás jármódja miatt nem sokkal előbb értünk vissza mint ők.
Hétfő reggel éhesen mentünk le a hotel éttermébe, és hála a svédasztalos megoldásnak megint nagyon jóllaktunk.
Ezek után Kicsiékkel jöttünk haza, és itthon megint esett az eső, ha kis időre is.

Köszönöm Kicsiéknek, hogy lehetővé tették a kintlétünket, és segítségüket.

Ha Zoliról és biciklizésről van szó semmin sem lepődöm meg, de ez nagyon átgondolt, összeszedett, kemény munka volt. Gratulálok Kedvesem!
És gratulálok minden supportosnak, mi is megtettünk mindent a fiúk eredményeiért.