CCC – 2010. (Courmayeur Champex Chamonix)
2009 végéhez közeledve, ismét eljött a december. Mindenki, aki a terepfutás környezetében mocorog, ilyenkor csak egyetlen dologra koncentrál, ez pedig az Ultra-Trail du Mont-Blanc viadala. Ültem a gép előtt és olvasgattam kik is szánták már el magukat a nevezésre, nagyon nehezen tudtam dönteni. Ez a döntés nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Nem csak a százegynéhány eurós nevezési díjról döntünk ilyenkor, hanem ennek az összes vonzatáról. Utazás, szállás, kicsit drágább ennivaló, esetlegesen hiányos vagy fejlesztésre szoruló felszerelés és minden egyéb nem kötelező élvezeti dolog. Annyi a felvonó a Mont-Blanc környékén, hogy az ember, ha már ott van, nehezen tudná elképzelni nélküle a kikapcsolódást. Kicsit furdalt a lelkiismeret, hogy talán jobb helye is lenne a pénznek, de azt hiszem, van egy arany igazság, amit anno egy nagyon kedves idős néni mondott nekem: „A pénzt nem lehet megenni, magunkkal, pedig csak az élményeket vihetjük.” Így döntöttem, egy kicsit a spórolásról és a megfontoltságról is, célt adtam a következő évnek, „megnyomtam a gombot”. Nehéz meghatározni miért olyan bizsergető ez a döntés, de talán egy ismeretlen ismerős gondolatai a legtalálóbbak ide: „Az ember nem élvezi minden pillanatát, de csak hazatérve érti meg, hogy ott élt igazán.” Befejező gondolatnak lenne csodás igazán, de így is kölcsönvettem… :)
Kicsit későn szántam el magam az igazi felkészülésre, de azt hiszem a végére becsületesnek mondható volt, persze csak az eddigiekhez képest és minden nézőpont kérdése. A verseny előtti két hét, már elég könnyedre sikerült, no nem szándékosan. Előjött mindenféle húzódásos fájdalom a lábaimban. Azt hiszem nem egészen volt valós fájdalom, csak pszichésen gyötört, vándorolt fel, s alá. Végül tartósan megállt a bal lábfejemben. Innen sajnos nem akart távozni… Bevallom rettentően féltem, mert már pontosan tudtam hova megyek, milyen hegyeket kell legyőznöm, vagyis elnyernem tőlük azt a kegyet, hogy felmehetek rájuk. Úgy érzem nagy tisztelettel, alázattal kell lenni a természet teremtményei felé. Sohasem uralkodhatunk felettük, az éppen érzett erő csak pillanatnyi a korukhoz képest. (Egyszer felértem a Múzslára, majd jól megszurkáltam a botommal és azt mondtam: Legyőztelek! Telt-múlt az idő, azóta mindig bocsánatot kérek tőle, amiért lebecsméreltem a tisztét. (Szösszenetnyi kitérő…))
Izgalmasra sikerült a kiutazás, hiszem a vonat mellett döntöttünk. Rengeteg volt az átszállás, sok-sok csomaggal, de már nem cserélném el az élményt. Kicsiket sétálgattunk a hegyek oldalában, felvonózgattunk, strandoltunk, olcsóbban mint idehaza, szóval tényleg hihetetlen nagy élmény volt az utazás és a ráhangolódás a versenyre. Borzasztó nagy hibát követtem el, de szerencsére nem végzeteset. Az okos ember, tanul a hibáiból, a bölcs ember pedig, tanul más hibáiból. Leírom hát büszkén, hogy bárki, aki olvassa, bölcsebb lehessen, mint én voltam. Nem nagyon értettem a magas hegyi mozgáshoz, illetve annak következményeihez. Négy nappal a verseny előtt, 3300 méteres magasság környékén, futkároztam egy kicsit a kilátó lépcsőin. Másnap kegyetlen izomlázra ébredtem, ami elmúlt ugyan a rajtig, de az izmaimnak nem volt elegendő idejük regenerálódni…de erről később.
Egész héten nem izgultam túlságosan, ez már-már gyanús volt, hiszen máskor alig tudok aludni, egy számomra fontos verseny miatt, így volt ez tavaly is. A becsekkolásra indulva, kétszer is visszafordultam, hiszen mindig sikerült „otthon” hagynom valami apróságot. Hihetetlen, hogy szinte mindenki a minimális két kilogrammos súlykorlát körül tudja tartani a versenyzsákját, nekem meg öt és hat kiló között mocorog, hozzáteszem két liter folyadékkal. Emlékezetes szerda délután marad, hiszen sikerült az UTMB két illusztris alakjával is, egy-egy fotót készíttetnem. Elsőre Jornet Kilian, majd Dawa Sherpa akadt lencsevégre. Másnap csütörtökön este, mintegy harminc magyart sikerült közös fotóra állítanunk a nemzeti lobogónkkal.
Eljött a nagy reggel, hat órára terveztük az ébresztőt, de a francia szervezők, már fél órával korábban sms-ben felhívást küldtek, de ekkor még nem tudtuk, ennek mekkora jelentősége is lesz. Hatszor kaptam meg, így sokszor elolvastam, így rögzült: Hideg, szél és eső… Annának köszönhetően ismét volt segítőm, így már alapvetően sokrétűen pakoltam, de a végére odadobtam az esti csomaghoz, egy plusz téli felsőt. Majd lassan-lassan elindultunk a buszokhoz, útközben még megkopogtattuk Osziék ajtaját, nehogy sikerüljön lemaradniuk. A legendás hosszú alagút átszelése erejéig, elszakítottak a segítőinktől, de cserébe Fat társaságában utazhattam az olaszországi rajthoz Courmayeur (1220m) városába. Fat korrekt módon, türelmesen várta, amíg megszabadulok a reggeli izgulás melléktermékétől, miközben alkalmas helyet kerestünk, már Anna és Oszi kísérője Ildi, integettek is a buszból. Az ismert, rajtnak helyet adó aszfaltdarabon, ott ült a magyar „harcosok” szinte minden hőse. Athosz minimális, ovis méretű zsákját csodáltuk, készültek a fotók, videók, keresgéltem az optimális cipőbeállítást és közben az idő rohant. Egy gondolat azért érdekes és ez sokat foglalkoztatott, amikor olvasgattam, ki és milyen súlyú motyóval vág neki a versenynek. Jó lehet beleférni a két kiló környékébe, de vajon ha valóban szükségessé válik, véd-e annyit az a néhány dekás kabát, mint az én közel fél kilós „páncélkabátom”!? Elég-e egyetlen liter folyadék, vagy jobban bejöhet az én két literes taktikám!? Valóban érdemes-e lazábban kezelni, hogy mindkét lámpához legyen tartalék elem!? Én inkább a nehezebb és lassabb megoldást választottam. Szinte az utolsó pillanatig derekamon díszelgett városkánk zászlója, amit Polgármesterünk, mini méretben, az én kérésemre készíttetett el. (40cm x 60cm) Néhány perccel a rajt előtt, eljött az az idő, amit főként a francia oldalra jósoltak, esni kezdett… Kisebb-nagyobb intenzitással esett, de mi csak poénosan kezeltük, egymásra néztünk és többször elhangzott: Kemény versenyre jöttünk, kemény versenyt akartunk! Kíváncsi lettem volna, hogy Oli, még mindig szeretne-e egy mogorva UTMB-t!? :) A hatásvadász zenék és a három ország himnusza után, eljött a visszaszámlálás és ha nem is a tavalyi napsütéses hangulatban, de a hátakon futkosó hideg, eső és borzongás közepette, elkezdett kígyózni az embertömeg.
Arra gondoltam, az sem nagy baj, ha az eleje rosszabbul sikerül, mint egy éve, de fő a biztonság. Sosem mentem ekkora megmérettetésen esőben és itt bizony az is ott volt a lehetőségek sorában, hogy végig esni fog. Az aszfaltos részeken, szinte jelentéktelen volt az eső okozta lassulás, de terepen már visszafogta a sort. Ekkor még nem tudtam, hogy jóval többen rajtoltunk el, mint tavaly. Kétezer fölötti volt a rajtlétszám. Már az elején elkezdtem eszegetni, iszogatni, teljesen kordában szerettem volna tartani, a táplálkozás okozta problémákat. Úgy tűnt, nagyon hamar eljött az első kontrollpont. Beöntöttem egy Colát és indultam tovább. Bertone ház (1989m) (12,3km és 797m-28m) 1 óra 59 perc. //-2 perc (2009)// Helyezés: 809
Kicsit változtak az útvonaladatok, jöttem rá, miközben olvasgattam a lelaminált, miniatűr táblázatomat. Reméltem, hogy a zsákomat borító, aljába épített vízlepergető, megfelelően fog működni, a teljes verseny alatt. A ház utáni kemény kaptatónál szembesülhettem vele, hogy a lábaim, izmaim mélyén, még nagyon ott van az a hét elején jött baki, de sebaj, most ez a feladat, esőben és ólomnehéz lábakkal kell mennem. Az ólomkatonát sem lehet megrendíteni, miért pont engem lehetne. Pólóban kissé hideg volt, de szerettem volna későbbre tartogatni a száraz hosszú felsőt és kabátot, nadrággal nem bajlódtam, hosszúban indultam. Téte de la Tronche (2584m) (16,6km és 1410m-46m) 3 óra 6 perc. //-9 perc (2009)// Helyezés: 823
Csoda történt, megszűnt esni és a nap is elkezdte bontogatni sugarait. Lefelé nagyon meredek az első rész, nagyon oda kellett figyelni, de ez sajnos nem mindenkinek sikerült. Egy kanadai fickó, a nagyon meredek rész alján megbotlott és szó szerint, arccal túrta a köves földet. Azt mondta, semmi baj, összeszedi magát.
Levettem a vízhatlan borítást, gondoltam száradjon a zsák, amíg nem esik. Nagy őszpontosítással készültem a lejtők és lazább szakaszok kihasználására, így neki is ugrottam a lejtőnek, de szigorúan finoman. Kabóca telefonja feldobott lefelé, jó, ha valaki gondol az emberre. Szigorúbb sárosabb részre gondoltam az elmondása alapján, de így kellemes csalódás ért. Ezt a kellemes, hullámos, csodás hegyoldalt, sikerült jól kihasználnom. Már a leves is lecsúszott és a cipőürítés ideje is eljött. Bonatti ház (2010m) (21,8km és 1503m-713m) 4 óra 02 perc. //-22 perc (2009)// Helyezés: 881
Többet szándékoztam beszélni Karesszel, de valahogy több energia kellett saját magamra, egyszerűen nem jött össze. A következő pontra igyekezve, le és fel pakolgattam a zsák borítását, hol csepegett, hol nem, próbáltam a legjobb opciót megtalálni. Nem tudom, mekkora esély van rá, de sikerült négyzetcentire ugyanazon a helyen könnyítenem, mint előzőleg. Lefelé a hegyről, már jól látszott a pont, készültem egy jó kis szilárd kajálásra. Néhol szalagokkal volt terelve a meredek oldal, profi és sokkal biztonságosabb, mintha mindenki ömlene le a hegyről toronyiránt. Arnuva. (1769m) (27,1km és 1633m-1084m) 5 óra 3 perc. //-35 perc (2009)// Helyezés: 984 (Ki gondolná, hogy egy könnyítés alatt, több mint száz ember oson el az ösvényen. (Szösszenetnyi kitérő…))
Nem akartam sokat tökölni a ponton, narancs, banán és szilárd kaja. Úgy nyeltem a kenyeret, a sonkát, sajtot, mint kacsa a nokedlit. Féltem nehogy visszaköszönjön később, de szerencsére a gyomrom nagyon jó ilyen helyzetekben. Még mindig nem töltöttem a tartályt, hiszen nem volt túl meleg és emlékeim szerint, ez negyvennél is ráért egy éve. Sajtokat pakoltam a szemétnek szánt tasakba, majd elindultam felfelé, a sárga sátrakkal tarkított hágóba…Feret. Felfelé mindig jobb vagyok, mint le, de ez, ezen a megmérettetésen megfordult, felfelé vánszorgok, szenvedek, alig tol a lábam, lefelé pedig szárnyalok. Mentálisan jól bírom a látványt, ahogy cikáznak felfelé az emberek és egyszer csak felértem. Még mindig jól bírja rajtam az MVTE póló, de itt marha hideg, főleg, hogy ismét szitálgat az eső. Grand Col Ferret (2537m) (31,4km és 2401m-1084m) 6 óra 28 perc. //-54 perc (2009)// Helyezés: 970
Innen volt az, hogy nem lehetett eldönteni, mikor esik és mikor nem. Borítás le és fel, váltogatva. Betoltam némi nyomelemet (Só,Ca,Mg) és ittam rá egy kortyocskát. Többet is szerettem volna, de a homlokom már behorpadt, de nem jött a csövön semmi, elfogyott. Egy pillanatig sem estem kétségbe, eszembe jutott, lefelé, valahol van egy tanya, csak odáig kell bírnom folyadék nélkül. Mindössze fél órát kellett kocognom víz hiányában, ez még picivel harminc kilométeren túl kibírható. Majd a tankolás után, egy masszív lejtés jött, persze ilyenkor hívja mindenki az embert, az „olcsó” svájci percdíjakról nem is beszélve. Egyszer csak egy Szilvi jött meg hátulról, aki nagyon csodálkozott mit is keresek én itt!? Jöttem, mondtam válaszul, majd egymást előzgetve közelítettünk arra a negyven körüli pontra, ahol vizet szerettem volna vételezni… Szilvinek összekeverték a csukló és a rajtszámchipét, erre próbáltunk némi megoldást és magyarázatot találni. Megérkezve a pontra, egy fickó megoldotta a rejtélyt, már várt és kivágta a rajtszámban lévőt. Ennyi volt a megoldás. :) Nagyon tudtunk örülni, hisz nyolc órán belül nem rossz. :) La Fouly (1598m) (40,1km és 2540m-2162m) 7 óra 58 perc. //-1 óra 23 perc (2009)// Helyezés: 1047
Tempósan indultunk tovább, a gyors tankolás után. Kicsit háborogtak, de elvezetgettem Szilvit a sor mellett, mondván markolunk kettőt és megyünk, nekünk nem fér bele a tökölés. Szerettük volna kihasználni a világosból, amit csak lehet. Egy francia fickó próbált meg szóra bírni, de csak minimálisat tudtunk kommunikálni, hogy mindketten nem először nyomjuk a távot. Álomidőt gondoltam magamnak, szerettem volna tíz óra alatt elérni Champex-Lac-ba, gondolván, a tizenegy sem lesz csalódás, a tavalyi bő tizenkettő után. Csodás élmény ért abban a faluban, ahova szerettem volna világosban visszajönni. :) Egyrészt a világos, másrészt a szerintem, már lefekvésre parancsolt kisfiú, aki pizsamában áll az ágyán, úgy néz ki az ablakon, közben, pedig kaján mosolygással a futókat szemlélgeti. Az öröm az arcán, amikor integettem neki, na ezekért a pillanatokért érdemes eljönni ilyen messzire. Szilvi picit meglépett, én meg az emelkedőn emberes sétába kezdtem, közben szemlélgettem a fatörzseken lévő faragványokat. Hasonlót láttam már a neten, unatkozó favágó címmel. Közelítve a városkához, megjött a bíztatás és lassan-lassan Anna is. :) Champex-Lac (1477m) (55,1km és 3103m-2846m) 10 óra 19 perc. //-1 óra 45 perc (2009)// Helyezés: 987
Szilvit beértem, egy tányérra összegyűjtöttem egy rakás kaját, egy másikra, pedig egy adag ehetetlen tésztát. Az igazat megvallva, ez már egy éve se volt „túl finom”, de tészta és az jól jön. Betelepedtem a szivacsos sátorba, a hősugárzó elé. Pólócsere, majd rá egy téli felsőt. A nadrág és zokni cseréje előtt Anna bekenegette a lábaimat, ami hihetetlen nagy gondoskodás ilyenkor. Még a hősugárzó előtt is rázott a hideg, ritkán fáztam ennyire. Cipőt nem cseréltem, alig volt nedves nagyon bejött a választás. Maximum fél órára terveztem a megállást, de olyan szinten kezdett kopogni az eső a sátron, hogy nem volt erőm kimenni, megtoldottam húsz perccel a nagy megállást. Felkészültem a lámpás menetre, gélek feltöltve, egy száraz felső és zokni, pedig még mindig figyelt a zsákban. Innen, már nem terveztem futni, sokat kivett belőlem a szél és az eső.
Elindultam, nem láttam már Szilvit és azt gondoltam, nem is fogom, hiszen húsz perc előnnyel indult tovább. A cipőm rögtön be is vizesedett teljesen, az egyre mélyülő pocsolyákban. Egyre kevesebb előzés lett, mindenki fáradt. Hosszúnak tűnt a finoman lejtő útszakasz, rövidebbre emlékeztem. Az egyre durvuló időben, a szurkolók is el-elmaradoztak. A nagyon zord köves szakasz, pedig sokkal durvábbnak hatott, mint ahogy gondolataimban élt. Lassabban ment, a rengeteg ömlő, nem éppen meleg víz, veszélyessé és kimondottan kellemetlenné tette az emelkedést. A hegytető kifejezetten gigantikus hosszúnak hatott. Az új svéd gyártmányú, UTMB pohár elnyerte a tetszésemet, minden ponton hajtogathattam ki és be. Cola és leves gondolatával értem a pontra, amit nem hagytam ki, ezek voltak a legfőbb eledelek. Bovine. (1987m) (64,7km és 3828m-3061m) 13 óra 43 perc. //-1 óra 44 perc (2009)// Helyezés: 1030
(Sokkal lassabbnak gondoltam magam, mint egy éve, de szinte percre hasonló időt mentem. Érdekesség, hogy ötven perces megállással, csak 43 helyet vesztettem, míg egy könnyítés az elején, több mint száz helyet jelentett, azaz hasonló lehet ebben a mezőnyrészben az átlag megállás Champex-Lac-ban.) Lefelé, ha nem is futottam, de tempósan tudtam menni, nem zavart a sár. Kissé becsapódtam a pont előtti kis településen, nem emlékeztem, hogy onnan még ilyen sokat kell menni, csak a meredek ereszkedés emléke maradt meg. Viszont itt, az eső ellenére, rengetegen drukkoltak nekünk. Néha le kellett vennem a kapucnit és inkább ázni, nagyon befülledtem volna másképp. Belekocogtam és már a sátorban állhattam, igaz befolyt a víz rendesen, néhol a nyakunkba. Trient (1300m) (71,1km és 3908m-3828m) 15 óra és 20 perc. //-1 óra 58 perc (2009)// Helyezés: 1020 (Lefelé jelentőset hoztam, segített az összpontosítás, hogy a lejtőket jól kihasználni és a sarkam is jó volt, ami egy éve kegyetlenül fájt.)
A sátorban, az első szembetűnő jelenség Szilvi volt, nem hittem volna, hogy látom még a verseny alatt. Látszott rajta, ő se öt perce van úton. Kérdezte jövök-e, bevertem egy villámfrissítést és elindultunk ismét felfelé. Sosem hallottam tőle hasonlót, főleg, mert ő sokkal jobb nálam, de szólt: Kérlek, ne hagyj itt! Olyan kis gyámoltalannak tűnt, én se voltam túl erőtől duzzadó, így nagyon lassan mentünk felfelé. Hiába a lassú tempó, egy idő után annál is lassabb lett. Lelkiismeret ide vagy oda, egy minimális tempót tartanom kellett, egyre hidegebb lett, egyre jobban kezdtem fázni. Mondtam neki, hogy csak egy dologra figyeljen, inkább ne nézzen fel, persze én néha felkacsintgattam. A tetőre érve egyre nagyobb lett a szél és a hideg. Hasonlóan az előzőhöz, itt is nagyon hosszú volt a felérés és a pont elérése közötti idő. Catogne (2027m) (75,9km és 4657m-3850m) 17 óra 21 perc. //-1 óra 45 perc (2009)// Helyezés: 943
Egy meleg Colás tea után, szinte azonnal indultam is tovább. Valamit szeretett volna mondani a lány a ponton, csak azt értettem, hogy kemény zord az időjárás, de ebben nem is vitáztam vele. :) Viszonylag eseménytelenül közelítettem Vallorcine felé, nézegettem a táblákat, hogyan fogy a táv. Lefelé jól belehúztam, de nagyon fáradt voltam, sokkal erősebb, mint tavaly, de egyben sokkal fáradtabb. Átvizesedett teljesen a felsőm, arra gondoltam ráfér a csere és a száraz is azért jött velem eddig. Annyira fáradt voltam, hogy tudtam, életem legnehezebb hegye jön a végére. Azt se bántam már magamban, ha éppen csak szintidőbe beesek. Az álmom, huszonkét óra körül kószált, de persze nem is ilyen időről ábrándoztam. Féltem hogyan tudom majd leküzdeni a szomszéd hegy tetejét, hiszen olyan részek vannak ott, ahol még világos nappal is keresgéltem az utat, a sok egyforma bazi nagy kő között. Persze elvileg ismét világos lett volna, de a rossz idő miatt, ki tudja, mi lesz ott fent. A sátor előtti utolsó lejtőn, mindhárom előttem menő emberke fenékre esett, de én megúsztam. Vallorcine (1260m) (80,8km és 4663m-4623m) 18 óra 48 perc. //-1 óra 50 perc (2009)// Helyezés: 955
Betoppantam a sátorba, ahol egy fiatal lány magyarázott, én meg mondom magamba, kicsomagolom a rajtszámot, ha az a bajod, hogy a kabát eltakarja. Meg is mutattam, majd maga előtt a kezét keresztbe téve, közölte franciás angolsággal: VERSENY VÉGE!!! Mondom, dehogy állok meg, megyek tovább, nincs problémám semmi, öltözöm egyet, iszom, eszem és itt se vagyok. Majd szépen, de igazán lassan kezdett derengeni, hogy ezt a dolgot itt lefújták. A biztonság kedvéért felhívtam Annát és odaadtam a telefont, tárgyalják le, jól értettem-e a lényeget, de gyorsan, a térerő még „olcsó” svájci, ötszáz percenként. Hihetetlenül megkönnyebbültem, hiszen egyetlen porcikám sem kívánta már az esőt, de egyben gigászi űr támadt bennem…mintha meghalt volna valaki, akit soha többet nem láthatok már. Hívtam még Kabócát, hogy most akkor mi is van, aki azt mondta, mellényt azért kapunk. Valamelyest ez volt a fő lényeg, de, hogy is mondjam, kétségbeestem, hogy nem futhatok be Chamonix-ba, elvették tőlem a végét, azt a végét, amiért idejöttem. Próbáltam hívni Szilvit, de nem vette fel, viszont indulnom kellett, jött a busz, ami vitt „haza”. Nem ettem már és nem is ittam, nem öltöztem át, mindegy volt már. Pillanatok alatt beértünk busszal Chamonix-ba. A buszon, egy izlandi kis csapat bánkódott, de nekik sem hiányzott volna már a vége. Fájt, hogy a zászlót, amit külön nekem készíttettek, nem tudom elvinni a célig. Biztos, ami biztos, rögtön elkocogtam a mellényért, de valahogy nem volt olyan, mint befutva hazavinni. A fotósok csattogtattak, de tudtam, ezt a célfotót nem veszem meg. Tudom, ment volna, az idő kegyetlen tréfája ellenére, célba értem volna. Ennek a mondatnak viszont nincs értelme, mert feltételes módban van. :(
Versenyzői szemmel, kegyetlen döntés született, amikor lefújták a versenyt. Sok-sok pénz „veszett bele”, vagyis nem veszett, csak nem azt kaptuk, amit szerettünk volna, de az élmény így is gigászi. Rengeteg energia felkészülni, utazást szervezni, menetrendet böngészni, mert vonattal jöttünk ugye, szállást találni, segítőt meggyőzni…szóval leírhatatlan nagy veszteség. Másrészt pedig győzelem, hiszen eljutottunk, ameddig csak lehetett, a siker ezen része megvolt, a többi pedig nem rajtunk múlott. Boldogok is lehettünk picit, hiszen így biztonságosabb volt. Ezt a keserűség közepette sem szabad elfelednünk. Mi, pályán maradt CCC „harcosok”, pedig még a legtöbbet kaptuk mindenkihez képest.
Olyan szinten el voltam szigetelve a hegyek csodás világában, hogy egy pillanatig sem tudtam, nem sejtettem, mi is történik máshol. Nem is baj, hiszen így az utolsó pillanatig küzdöttem és nem múlt el az az érzés, amiért meneteltem, hogy célba szeretnék érni.
Magam is sok sportrendezvényt szervezek. Rendezői szemmel sem könnyű a döntés. Hiába írod alá, hogy saját felelősségre veszel részt valahol, egy szervezőnek, bizony ettől függetlenül, sok írott és íratlan felelőssége van. Minden tiszteletem, amiért ezt a döntést meg merték hozni, nem lehetett könnyű. Megértek minden versenyzői reklamációt, főleg aki el sem tudott indulni a pénzéért, de tudom nem könnyű a szervezőnek sem, hiszen mindent megvett és az élelmiszer nem tehető el jövőre. Legalább az kaphatna valamit, aki kötött a szervezőkön keresztül biztosítást a nevezési díjra. Ami mégis nagy hiba volt és gondolom a felháborodások csillapítása miatt tették, az pedig az, hogy kiosztották a „FINISCHER” mellényeket szinte mindenkinek, ráadásul keverve a távokét. Aztán pedig valaki kapott, valaki, pedig nem, teljesen következetlenül. Azt hiszem, ezzel nagyon leírták az értékét és kisebbítették az eddigi teljesítők érdemeit. Jó volt megkapni, hiszen tudom, beértünk volna, de ezen az áron, inkább bér ne kaptam volna én sem. Minden tiszteletem azon embereké, akik lemondtak róla más javára, például Csanyáé.
Büszke vagyok rá, hogy vasárnap, ott lehettünk, amikor első, sikeres magyar PTL csapatunk, végre célba ért. Öt napig küzdöttek a sikerért, megérdemelték
Felhívást kaptunk a természettől, mi csak porszemek vagyunk. Alkothatunk nagyot és maradandót, de csak ha megkapjuk a földi elemek kegyét.
Kimmel Péter
Utána MAM 2*40 12óra 40perc
Remélem nem sok hibát vétettem! :)
