Bocsi hogy csak most, de jobb későn mint soha:

CCC 2010, avagy „élményfürdő” a Mont Blanc körül

Az egész kb. egy éve kezdődött …
Első teljesítménytúráimat lefutva /Gerecse50, Kinizsi100/ mesélt egy ismerős álmai versenyéről a Transalpine-run-ról. A honlapot és a nevezési díjakat megnézve nálam is az álomkategória maradt! A neten tovább nézelődve akadtam rá az UTMB-re. Olipapával felvettem a kapcsolatot és még mindig előttem van elkerekedő szeme, csodálkozó tekintete ahogy közlöm Vele hogy jövőre bizony én UTMB-t szeretnék futni az ő felkészítése mellett! Aztán felhomályosított néhány „lényegtelen apróságról” mely eddig elkerülte elhomályosult tekintetem, kvalifikációs versenyek kellenek az indulási jog megszerzéséhez és erre már nincs idő /szeptember közepe volt/ , valamint hogy ez még a legjobbaknak is egy napjába telik, az átlag pedig kb. 40 óráig fut, valamint még a sorsolás is van. Kicsit lelombozódtam majd „kiegyeztünk” egy CCC-vel, feltéve ha sikerül kvalifikálnom magam a P85-ön. Más esélyem nem volt, belevágtam. Szerencsére sikerült a teljesítés, megvolt a pont, lehetett nevezni! Közben megismerkedtem Többetekkel, nem kis örömömre, mert nem kívülállóként kezeltetek hanem befogadó közösségbe csöppentem! Kiderült hogy egy utcában lakunk Medvegyu-val, akivel azóta sok kilométert gyűjtöttünk együtt, megmutatott olyan utakat a Kevélyen melyeket csak hírből, vagy még abból sem ismertem!Telt az idő, jött a nevezés majd az értesítés,hogy az indulók között vagyok! Egy új korszak kezdődött, most már „élesben” ment a dolog! Szegény páromra, Flórára egyre több dolog hárult, szervezés, 3 gyermekünk logisztikája, háztartás stb. hogy a hátrányomat mikorra fogom „ledolgozni” fogalmam sincs, valószínűleg soha! Szerencsére a tavaszi-nyári versenyek is jól sikerültek, bár nem voltak hibátlanok, sokat tanultam belőlük ill. a közösségi futásokkor is sikerült ellesni ezt-azt! Közben néztem a videókat, olvastam a beszámolókat és terveztem. Aztán rájöttem hogy felesleges, túl sok az ismeretlen. Újra néztem-újra csak olvastam! Rengeteg információt sikerült elraktározni amelyek később hasznosnak bizonyultak. Aztán eljött az idő és ott álltunk a kocsinál, indulni kellett! Kabóca és Kerekes Csabi jött velünk, a szállást is így foglaltuk már a sorsolás után. Én vezettem végig, kevés megállással, gyakorlatilag csak tankolni álltunk meg, én bírtam, Ők aludtak, minek húzzuk az időt! Gyorsan kiértünk, bár a végén már mégis sokszor megálltunk fotózni a csodás hegyeket, völgyeket! A szállásunk Servoz-ban volt, Chamonix-tól 10km-re egy csodás apartmanban ahol a tulaj már finishelt az UTMB-n, a TDS-en, a CCC-n, most pedig a PTL-re készült! El is döntöttük hogy kimegyünk a rajtba és a magyarok mellett nekik is drukkolunk majd! Fantasztikus élmény volt látni az átszellemült arcokat a rajtban, a tomboló tömeget amint megszólal a zene és elrajtolnak. Jó volt részese lenni így kívülről is! Aztán belegondoltam hogy pár nap és én is ott állok majd a kapu alatt és nekem is tapsol majd ez a tömeg! Hátborzongató volt és egyben csodás! Szerdára volt tervezve egy közösségi futás, amolyan bemelegítés a versenyre, stresszoldó kocogás. Jól is esett a futás, kaptam még infót Gergőtől a rajt utáni első kilikről, valamint a hosszú lejtőn való futás titkát is elárulta, ám mire felfoghattam volna miről is beszél kificamítottam a bokám! Heves káromkodás, anyázás, természetesen csak magamban hisz úriemberek között vagyok, majd kis bokatorna, futás tovább. Este vettem csak észre hogy valami nem OK! A bokámhoz ragadt egy pingponglabda! Igaz nem fehér hanem inkább kék-zöld és a bőröm alatt van! Francba-francba, kellett nekem futni! Miért nem tudok a seggemen ülni és kivitetni magam valami üvegburában a rajtba és elindulni épen egészségesen. Kétségbe estem, dühöngtem, csapkodtam majd győzött a józan ész, meg a segítség hogy ezzel nem megyek semmire, viszont a jeges borogatás akár csodát is tehet! Nosza ide nekem a jégszekrényt meg a krémes tubusokat, fásli-kendő, ráolvasás, aztán jöhet a holnap! Az éjszaka lassan telik, nem sokat alszom, hol az ideg, hol a fájdalom nem hagy aludni de azért eljön a reggel és láss csodát járok! Igaz nem valami hetykén de haladok! A terhelést is egész jól viseli de azért a mai program minél több fekvés jegelés–kencézés –ráolvasás kombó, majd este csapatfotó Argentierben. Közben eszembe jut a megoldás és egyetlen esély, Olipapa videói között volt egy amelyik a boka rögzítését volt hivatott bemutatni, lecsapok rá és kész a terv, este megyünk fotózni, Olit megkérem ragasszon! Fogalmam sincs fog-e használni, majd elmondja. Tudatosul bennem még egy probléma, szőrtelenítenem kell a lábszáram ha nem akarom hogy a leukoplaszt tegye meg! Humánus megoldáson töröm a fejem, bezzeg jönnek az ötletek a perzseléstől a gyantáig minden formában de végül marad a borotva! Bevonulok a fürdőbe, röpke fél óra és már kész is, szép zoknim van! Oli szerencsére nem esik kétségbe, pikk-pakk ragaszt, biztat, kész vagyunk! Ja kérem így mindjárt más, pszichésen visszabillenek a helyes útra, stabilan tart a ragacs! Rövid egyeztetés még a reggeli buszokról majd irány az ágy! Még egy utolsó felszerelés ellenőrzés, aztán tényleg alvás! Reggel 5-kor ébresztő, reggeli, kocsikázás a buszhoz, az első busszal akarunk átmenni, nem akarunk rohanni, inkább ott pihizünk majd a rajtzónában! A buszunk szerencsésen eltéved Courmayeurban, egy negyedórás városnézés után kiraknak a Sportcsarnoknál ahol elücsörgünk kb. 10 percet mire rájövünk hogy nem itt kell leadni a csomagokat hanem a rajtnál, itt a rajtszámot lehet fölvenni még ma reggel! Jól indul a nap! Nyargalás át a szemközti domboldalba ahol a rajtkapu van! Még nincsenek sokan, nem késtünk el, marad idő fotózni, sőt még egy kávéra is beugrom egy kávézóba! Gyorsan megérkeznek a többiek is, egy kupacban a sok magyar, jó a hangulat! Megy az ugratás, poénkodás, de érezni a feszültséget melyet a zene csak tovább gerjeszt! Elkezd esni, a kendőmet sapkára cseréli Flóra, Csabitól kérte kölcsön, az esőkabátot nem veszem föl, nincs hideg, nem fázom! Aztán már komolyan kezd esni de akkorra már olyan szorosan állunk hogy ha akarnám sem biztos hogy fel tudnám venni a kabátot! Vetünk még egy-két bátorító pillantást egymásra, mosolygunk, de mindenkin látszik hogy feszült és már menne! Himnuszok, visszaszámlálás, rajt!
Hát elindultunk végre, egy hosszú napra, de erre készültem közel egy éven át és a célom az volt hogy minden pillanatát kiélvezzem és úgy érjek célba hogy nem bántam meg az indulást! Konkrét tervem nem volt, bár nyomtattam időterveket de csak azért hogy Flóra tudjon számolni azok alapján hogy mikor hol lehetek, mikor érek a pontokra, hogy készüljön. Nekem 20 órás teljesítés volt a minimum célkitűzés, reális a 18 óra, ha minden nagyon klappol esetleg a 16-17 óra! Olipapa kicsit meglepett a fórumon írt Sperót szemmel tartani írással mert ez még jobb időt feltételezett! Elhatároztam hogy nem érdekel az idő, csak a pulzus és a jó hangulat, aztán lesz ami lesz, ha 20 óra akkor 20 óra, ha 16 akkor 16! /Persze majd álmodban haver, 16 óra Fridinek reális nem neked! –gondoltam-/
Szóval elindultunk, lassú kocogás, majd bujkálás a botok erdejében, csak nehogy valaki elessen, abból bizony nagy gáz lehet itt! Gergő megelőz, hogy-hogy került mögém rejtély, két sorral előrébb állt a rajtnál mint én, biztat hogy csak előre-előre! Szerencsésen túlélem az első kiliket, húz a mezőny ezerrel de nem szabad menni a pulzusom már így is a megengedett felett! Annyira azért terveztem előre hogy itt egy kicsit csalok a pulzuson felfelé, aztán a Ferretre felfelé majd pihenek, az egy hírhedten nehéz szakasz, nem fogok rajta úgy sem felrohanni! Még a aszfaltos szakaszon ér be Kabóca, tolja rendesen, aztán lassít és együtt megyünk egy darabig, át a hídon, nyomja rendesen a hideget a gleccser víz, bár szakad az eső nem fázom. Körülöttem mindenkin esőkabát, lehet hogy tudnak valamit? Mindegy megyünk tovább, fotós pont , majd Kabóca kiáll öltözni én megyek tovább, még nincs hideg! Az első komolyabb emelkedőn írok egy SMS-t ChKaresznek a T100 feelingről, majd lassan felérünk a tetőre ahol már jönnek szembe, a legjobbak meg már valahol a fejünk felett darálják az emelkedőt! Becsurgok a pontra, kipróbálva a leragasztott bokámat az első lejtőn, hm, nem is rossz, bár érzem hogy van, nem zavar túlságosan de tudom, elég egy rossz mozdulat és vége! A ponton meglepetésként ér a forró tea, nem akartam megállni de ezt kár volna kihagyni! A mászás jól megy fölfelé a Tronche-ra, előttem a gerincen a pára ellenére jól látni az embereket ahogy hangyák módjára mennek egymás után. A csúcsról lefelé már nem esik, viszont komolyan beindul a szél, öltözöm is nyomban, lefelé hideg van, más a sebesség! Nem megyek valami nagy tempót, próbálgatom a bokámat hogy meddig mehetek el a nyüstölésében hogy kitartson a célig, de így is sorra gyűjtöm be a csókákat, még az előző nap Flóra által főzött húslevesem is megeszem hogy ne rohanjak ezerrel! Ezt ugyan csak a Bonattihoz felfelé terveztem elfogyasztani de hát ez van. Lassan a nap is kisüt, ami nem baj mert a széllel együtt gyorsabban szárítja a talajt ami valljuk be messze van az ideálistól, időnként dagonyás kicsit, a rézsün már kitaposva a talaj, csúszik mint a fene, mi lesz itt a mezőny végének?! Közben helikopter közeledik, filmez egy kicsit, majd a Bonatti-ház fölött elrepülve célba veszi az élmezőnyt. A háznál van leves, ez jó, gyorsan bekortyolom, majd kiskulacs megtölt, uzsgyi tovább. Arnuváig eseménytelen az út, kicsit csúszik, kicsit saras, főleg a ponthoz levezető utolsó szerpentin, dobok is egy hátast gyorsan. Szerencsére nincs gáz, bár páran a nemrég előzöttek közül megkérdik hogy minden rendben-e, majd egyikőjük szinte ugyan azon a kövön szintén csúszik egy látványosat! A ponton a tömeg tapsol, kolompol, kiabál és teljes a kiszolgálás. Amíg én felmérem a választékot és eszem pár falatot megtöltik a tartályomat és indulok is tovább! Na akkor most semmi sietség, arról volt szó hogy a Ferretre fel kiveszek egy kis pulzus pihit és nem használom ki az engedélyezett maximumot. Olyan gyorsan fölérek hogy észre sem veszem, csak azt tűnik fel hogy itt vannak a sárga „oxigén” sátrak és már döngetek is lefelé!Igaz közben elintéztem néhány telefont, Medvegyu, Flóra, ChKaresz, stb. Hát ez a vártnál sokkal könnyebben ment, nem is értem! Gondolkodni nincs idő, most vigyázni kell lefelé, nem rohanni, csak türelmesen leosonni! Kaja elő, táplálkozás megint a tempócsökkentés miatt! De rossz így futni, nyugodtan döngethetnék le, de nem lehet mert az Okosok azt mondták és kész! Mondjuk nem is volt gond a combommal se le, se fölfelé, lehet hogy Ők is tudnak valamit?! Pulzusom OK, én irányítom a dolgokat, mindig az adott tempónak megfelelő! Bekocogtam La Foulyba, ahol egy kis kóla és sajt elfogyasztása után továbbállok, a leveskockából készült levest nem volt türelmem kivárni, kavargatni! Jó tempóban telt az aszfaltos rész, csak nem szabad itt sem rohanni lefelé hanem csak futni, kímélni a bokát, még szükség lesz rá! Fájdalomcsillapítót nem szedtem be, Carlos beszámolójában olvastam hogy ilyenkor egyetlen kontroll a fájdalom, ha ez nincs nagyobb a rásérülés veszélye! Különben is, nem is fáj most! Majd ha beértem! Addig szó sem lehet róla! Ha egyszer hazaérek, komolyan, többször felmegyek a Kevélyre csak azért hogy saját tempóba lerohanhassak! Champex-Lac előtt van még egy emelkedő amire Olipapa mondta hogy lesz, meg hogy meredek is, de hogy ilyen hosszú, arról nem volt szó! Kérem én be lettem csapva! Az egy brutál rész ha nem készül rá az ember gyermeke! Na én nem készültem, meg is szenvedtem rendesen! Már fönn vagyok, öö mégsem, majd a kanyar után, na de melyik után … . Aztán csak eltelt ez is és megérkeztem Champex-be. Gyors depózás, végre hozzájutok a második adag „napközis teámhoz”, / nem sok izót iszom útközben, inkább teát/ de azért most belecsúszik egy kis Isostar por is a tartályba! Flóra, Csabi tüsténkedik körülöttem, közlik hogy az otthoni infók szerint 44. vagyok! Mi van? Eddig nem igazán érdekelt a helyezés, de erre azért felkapom a fejem! Én az első ötvenben?? Igazság szerint az időm jobb mint amit a terven láttam, legjobb esetet számolva is 8 órát gondoltam erre a szakaszra, most meg még csak 7 óra telt el a rajt óta, ez túl szép! A legriasztóbb mégis az hogy nem vagyok fáradt, vagy legalább is nem érzem magam annak! Itt nagy borulás lesz előbb-utóbb! Túl gyors vagyok! Ráadásul kinyögik hogy Gergő „csak” fél órája ment el! Na el kell induljak, csak semmi gondolkodás, csak tenni tovább a dolgot ahogy eddig, akkor nem lehet gond, helyezés, idő nem számít! A célhoz az ÚTON kell végig menni és nem azon agyalni hogy el kell érni a célt! Az oda vezető út sokkal fontosabb! Ha az ÚT rendben van és azt sikerül végigcsinálni amit megtanultunk, elterveztünk akkor beérünk a Célba! Szóval spuri tovább. Rövid kocogás a tó mellett, hűl az idő, érzem a karomon, nem kértem el a karmelegítőt! Na most már vissza nem megyek az biztos, majd öltözöm ha fázom! A Bovine-ra felfelé megint elered az eső, egész pontosan szakad. Patakokban ömlik az úton, nehéz menni, csúszik minden! Hát igen, elég nagy fellépések vannak, ezt többen mesélték hogy gyilkos szakasz. Salomon Speedcrossban futok, ill. most inkább csak cammogok csak felfelé annyi a víz, csúszik a cipőm a köveken! Tapasztaltam már ezt itthon, de Fridmannal megvitattuk ezt a kérdést és neki nem csúszott eddig, úgy látszik csak a Kevély-kövek sikamlósak, meg ezek itt! Flóránál van a másik cipőm esetleg Trientben cserélek! Felérve a laposra iszonyúan fúj a szél, fel is veszem a széldzsekit! A ponton iszom egy meleg kávét és indul a „rohanás” Trientbe! Még bőven világosban érek oda, jól esik a meleg tea valamint a leves, ezeket leöblítve még egy kávé is lecsúszik sok cukorral! Még mindig nem érzékelek magamon kimerültségre utaló jeleket, vidáman trécselek Flórával, közben csipegetek és már indulok is! A Catogne-re felfelé hárman beelőznek, haha, majd lefelé találkozunk csak győzzetek kitérni! Két lámpával indulok lefelé, még ugyan csak szürkül de fő a biztonság, féltem a bokám, látni akarom hová lépek! Ez a csúszós, füves rét sem hiányzott! Mondjuk az előtte levő rész sem volt leányálom! Kanyargós, saras, vizes, csúszós szerpentinen kellett leegyensúlyozni, mind ez kövekkel, gyökerekkel megspékelve hm. fincsi, viszont nem igazán üldözősdire kitalált terep! Sajna csak kettőt sikerül levadászni egy eltűnik a sátorban mire én beérek a menedékbe! Igaz a cipőm csúszik a köveken viszont nem tartja meg a talpa a sarat, így legalább könnyű és egész jól kapaszkodik a dagonyában! A ponton Flóra és Szilvi/Fridmanné/ fogad az átöltözés gondolatával. Kisebb vita során én győzök, nem öltözöm át, sőt cipőt sem váltok! Végül is elvagyok benne ill. nem szívesen bontanám meg a bokám miatt a lenti rendszert! Eddig vízhólyagnak, dörzsölésnek semmi nyoma, akkor minek háborgatni a felázott csülköket! Igaz jó alaposan bekrémeztem a rajt előtt. A hideg borogatás meg a bokámnak is jót tesz!  Szóval nem öltözöm csak sapkát váltok, azt is minek?! Még mindig rövidgatyóban vagyok, pólóban széldzsekiben. Szilvivel még dumálunk kicsit az utolsó szakasz időbeni hosszáról, majd egy kis banánnal és naranccsal a kezemben nekivágok az éjszakának! A fatörzsekben égő tűz különös hangulatot ad az éjszakának a pontról kifelé menet! Aztán elcsendesedik minden és egy francia sráccal együtt tapossuk az utolsó kilométereket a végső megpróbáltatás előtt! Futni nincs sok kedvünk bár ez az emelkedő nem tűnik vészesnek, sőt egyenesen hívogat hogy gyere csak, fussál csak, nem vagyok én olyan meredek! Ellenállunk mindketten és erős sétatempóban érünk a „lámpasor”alá. Az úton megállítják a forgalmat mikor jövünk, és egyszerre nyögünk fel a látványra, pár lámpa fénye imbolyog felettünk valami hihetetlen meredélyen! A kép csodás, de egyben rémisztő is, oda még föl kell mászni! Aztán nekivágunk, ah nem is olyan vészes ez,úgy érzem jó erőben vagyok még mindig, majd azért egy pár kanyar után alábbhagy a lendületem és spórolósra veszem a figurát! Valahogy érzem hogy lesz ez még nehezebb is! Az eső már nem is esik hanem szakad, mintha dézsából öntenék! Köd ereszkedik ránk, a szél ellenére sokáig megmarad. Sok helyen érzésre, szinte vakon botorkálunk felfelé, gázolva a leömlő, térdig érő vízben! Ahol kapaszkodni kell a könyökünkön jön ki a víz! A cipőm irdatlanul csúszik a köveken, van ahol szégyen-szemre csak négykézláb tudok föl ill. lemenni, vagy „gatyafékkel” haladok! Nézi is szegény francia hogy mit bénázom, nem igazán érti! /A cipőről szerintem Fridman is fog szót ejteni még!/ Meg-megállunk, keressük a jelzéseket, kiabálunk egymásnak, milyen jó hogy együtt jöttünk és nem dúlt bennünk a versenyszellem ilyen körülmények közt, nem szeretnék itt egyedül bolyongani, keresni az utat! Aztán egyszer csak fények jönnek valahonnan fölülről és érdeklődnek minden rendben van-e, bólintunk és megyünk tovább. Pár perc múlva újabb fények, egy sátor, aggódó tekintetek , de mi csak csippantunk és „loholunk” tovább, hűl az idő! Én még mindig nem fázom igazán, bár egy forró fürdő jól esne, szegény srác már csattogtatja a fogsorát rendesen! A szél oldalba kap a lapos részen és végigkísér a lámpafüzéres sátorig, a videókból tudom innen már tényleg nincs messze! Bedöntünk még egy levest, kicsi kóla aztán egy nagy lendülettel ki az éjszakába! Az eső meg a szél úgy gondolja nem könnyíti meg ezt az utolsó szakaszt nekünk, még inkább rázendít! Fújhatod már öreg, mindjárt lent vagyunk a célban! De azért az arrébb van az még, először a sípályán le, majd balra be az erdőbe egy véget nem érő gyökeres, köves szerpentinre! Nem érzem közeledni a fényeket pedig itt vannak alattam a lámpák! Ráadásul rossz az irány is kérem, a lámpák meg Chamonix nem erre van, de jelzések sajna igen! Csörög a telcsi és Flóra aggódó hangját hallom hogy jól vagyok-e és merre járok?! Mondom hogy már elindultam lefelé, de hogy mikor érek le fogalmam sincs, majd a sportcsarnok elől megcsörgetem! Gurulok lefelé lendületesen már a bokám sem izgat annyira és kezdem megélni a pillanatot hogy sikerült! Aztán borulok egy hatalmasat egy gyökérben és ez helyre tesz az utolsó kilikre! Az kell hogy összetörd magad az utolsó métereken?! Hülye vagy? Végigmentél 14 órát koncentrálva és a végén sutba vágod az egészet?! Ésszel! Ezekkel a gondolatokkal érek be az étterem teraszára ami üres! Hogy-hogy? Hisz alig éjfél, jó kicsit esik ez igaz, de mi futunk, Ők is ehetnének! Pincér sehol, ezért lemondok a kávémról és tovább robogok lefelé! Itt már nincs gyökér, kő, van viszont „vízelvezető árok” keresztben a murvás úton! Leküzdöm ezeket is és már benn vagyok az aszfalton Chamonixban. A sportcsarnoknál gyors telefon Flórának hogy jövök és már fordulok is be a sétálóutcába. Mit keres itt ez a sok ember UTMB-s, TDS-es zsákokkal a kezében? De jó még látom a rajtot! Csúcs vagyok! Ezt nem gondoltam volna! Halló, álljunk csak meg egy kicsit, itt valami gáz van! Az UTMB nem 18:30-kor rajtolt el? A TDS meg kb. negyedórája, ráadásul Courmayeurból? Á, szia Flóra! Zászlóval futok be a célba, taps, vakuk aztán csönd! Vége van! Beértem, megcsináltam! Jön a hihetetlen SMS, 14:23 és 33 hely! Boldog vagyok, de közben sajnálom hogy vége! Annyira jó volt futni, itt lenni annyi ember közt és együtt küzdeni az emelkedőkön, csodálni a tájat és szidni az időjárást! Ennek most vége, nincs tovább! Levágják a kezemről a csippet, leszedik a rajtszámról is, kezembe nyomják a 20 eurót, a mellényt és mehetek isten hírével! Ürességet érzek, eddig tartott volna? Ölelgetem a párom és lassan elindulunk a cuccaimért a csarnokba . . .

Számomra ez egy tökéletes verseny volt, és nem az eredmény hanem a teljesítés mikéntje miatt! Ha ugyan ilyen állapotban érek célba, de jóval hosszabb teljesítéssel, akkor is boldog lettem volna! Sikerült azt végrehajtsam amire készültem egy éven át: csak magamra, a futásra koncentrálni a célig!
Kontrolálni a mozgást, a pulzust és nem figyelni az időt, a többieket, csak azt nyújtani amit én tudok, és nem hagyni befolyásolni magamat a külső tényezőkkel! Fizikálisan elfáradtam, de messze nem merültem ki, volt még tartalék, úgy érzem fejben futottam le a versenyt, a lábam csak eszköz volt! Nem tudom össze áll-e valaha még egyszer ez a rendszer bennem, de kívánom mindenkinek hogy legalább egyszer legyen ilyen élményben része! Köszönöm mindenkinek a támogatást, drukkolást, sms-t, e-mailt, igyekszem majd meghálálni egy egész éves kemény munkával.
Ja és igaza van –athosz-nak a „Fizika monnyon le”, ilyen idővel én nem érhettem volna célba!
Speró