Részünkről abszolút szándékos hagyománytisztelet volt. Ugyanaz az eset, mint a Szentivánéji álom és A Guttenberg-albumba problematikája. (Kifejezetten emlékszem az utánajárásokra is, szóval nem pusztán átsiklottunk felette; ha nem tartottuk volna fontosnak a rögzítését, magát a példát se vettük volna fel.)

„miért kellene külön energiákat fordítani egy-egy helyesírás-történeti jellegzetesség konzerválására nagy erőkkel kortárs szövegben”
A helyesírás mindig konzervál. Nem tud mást tenni. Ide még a szerzői jog is bekeveredik bizonyos mértékben. Az 1950-es éveknek és a 2000-es éveknek a népszerű szövegkiadásait ha összevetjük, a maiak sokkal konzervatívabbak, sokkal inkább próbálják közelíteni az eredetit. És azt hiszem, ez egyáltalán nem baj. Tudom, az ötvenes években az volt a jelszó, hogy még a kritikai kiadást is az átlagos csepeli vasmunkás műveltségi szintjére lőjék be, de hát ahogy a filológus – többnyire – nem tud készségszinten vasesztergálni, az ellenirányú kompatibilitás is balgaságnak bizonyult.

A végére: nem érzem tisztemnek, hogy különbséget tegyek Kosztolányi és Kiszel-stróman között (nyilván: az egyiket olvasom, a másikkal nem kínzom magamat), hiszen nem csak végpontok vannak, hanem nagyon sokféle átmeneti eset. Ha lehet aránylag egyértelmű szabályt megfogalmazni, márpedig itt lehet, akkor érdemes is. Címet mindig eredeti helyesírással (persze, cz → c, ds → dzs, ’s → zs, ’ DEL, címzáró pont DEL – talán még van néhány efféle trivialitás).