Megkésve bár: Lavaredo 2010
Mottó
„Templom a természet: élő oszlopai
időnkint szavakat mormolnak összesúgva;
Jelképek erdején át visz az ember útja,
s a vendéget szemük barátként figyeli.
Ahogy a távoli visszhangok egyberingnak
valami titkos és mély egység tengerén,
mely, mint az éjszaka, oly nagy, és mint a fény,
egymásba csendül a szín és a hang s az illat.
Vannak gyermeki húst utánzó friss szagok,
oboa-édesek, zöldek, mint a szavannák,
- s mások, győzelmesek, romlottak, gazdagok,
melyek a végtelen kapuit nyitogatják,
mint az ámbra, mosusz, tömjén és benzoé:
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.”
Csak így, sok héttel a verseny után jövök rá, hogy milyen nehéz feladat egy olyan versenyről beszámolót írni, mint a Lavaredo.
Az a kiüresedés, ami a Dolomitokból való visszatérés után talált meg, teljesen kiölte belőlem az összes motivációt, hogy leírva próbáljam azokat az élményeket visszaadni, amiket a környezet és a verseny adott. Az ott készített képek újbóli végignézése is csak azt az érzést erősíti bennem, hogy felesleges minden szánalmas, gyenge erőlködés az oda kötődő érzések, élmények felidézésére. Azért teszek egy kísérletet…
Emlékszem, mennyi kétséggel, félelemmel indultam neki a feladatnak. A Kisalföld és a Sokoró lankáin edződött, maximum a magyar középhegységekben próbára tett állóképességem vértje mögött nem igazán éreztem biztonságban magam egy olyan komoly és komor környezetben, ahol tudtam, hogy nincs könnyű út, nem lehet csak úgy bliccelgetve túllenni a feladaton. Ráadásul egy éve negyedrangúvá tettem a futást, ráálltam az akkor és azt futok, amihez kedvem van, és amit a mindennemű elfoglaltságom mellett be tudok iktatni. Azaz koncepció nélkül, heti max 35-40 km-t futok. Ez elviekben ugyan nem kifejezetten elég egy ilyen versenyre, de mivel Gerecse 50-en és T100-on is tudtam javulni, ettől annyira nem féltem. De tudni akartam, hogy milyen az a bizonyos komoly menet, a meccs, amelyen tényleg be kell vetnünk mindent, amink van.
Tapasztalatok híján, tekintélyes tériszonnyal felszerelkezve, jókora tartással vártam az éjféli rajtot Auronzo di Cadore gyönyörű tava mellett. A tervezett délutáni alvás persze nem jött össze. Így viszont legalább még egy para játszott: hogyan reagálok terhelés közben egy át nem aludt éjszakára?
A csendes, különösebb felhajtás nélküli rajt pillanatától viszont hirtelen minden görcs elhagyott. A fejlámpák gyönyörű fényárja a kormos éjszakában, a hátizsákok gyertyaként ragyogó fényvisszaverői a faluból kifele menet még egy kicsit gyönyörködtettek is, persze mindamellett, hogy próbáltam figyelni arra, ne az első fél órában fussam ki minden erőmet.
Az útvonal előzetes böngészgetése alapján valami miatt azt gondoltam, az igazán nagy feladat az elején vár majd ránk. Sötétben 2500 méterre felmászni, vagy 1800 méter szintemelkedés leküzdésével ugyanis nem tűnt könnyűnek. Ugyanakkor bár hosszú órák teltek el a kicsit ritkuló levegőben gyalogolva, de utólag úgy rémlik, jó állapotban értem el a menedékházakat a nővérek körül. Itt még kicsit sajnáltam is, hogy talán a legszebb látványt veszítettük az éjszaka miatt, később viszont rájöttem, ez nekem nem már túl szép lett volna.
Az első 20 km kaptatói után jött az egyik legnagyobb esztétikai és futásélményt nyújtó szakasz: Ereszkedés Misurina irányába a bomladozó sötétségben, a felkelő nap egyre erősödő támogatásával. A kezdeti erős, számomra technika és bátorság híján szinte teljesen futhatatlan köves ereszkedések után vörösfenyvesek, lucosok szegélyezte katlanokon, völgyeken keresztül vezetett az út. A korábban a csúcson magunkra pakolt ruharétegekből egyre több minden került át a hátizsákba: szélkabát, kesztyű, majd már a hosszú póló is.
A Misurina tava előtti zsombékos-mocsaras rét emlékezetes marad. Még a verseny elején kiderült, hogy Csanyával nagyjából közös tempót futunk. Nekem minden bizonnyal a társ építő ereje, az egyedüllét elkerülésének szándéka adott késztetést arra, hogy igyekezzek vele lépést tartani. Aki próbált már hosszú távon közösen futni versenyen valakivel, az tudja, ez nem könnyű feladat. Még olyan futóknál sem, akik közösen készülnek fel egy versenyre (mi gyakorlatilag először találkoztunk), hiszen már akár pár óra elteltével komoly egyéni különbségek adódhatnak, melyek szétzilálják a párost. Azt nem tudom, Csanyát vezérelte-e valami, vagy egyszerűen így hozta a sors, de az biztos, hogy számomra komoly mankót jelentett, hogy nem vagyok egyedül. Ezen túl Csanya vidámsága, beszédessége, pozitívsága, a vele folytatott diskurzusok számos olyan holtponton lendítettek relatíve gyorsan túl, amelyek saját gondjaimba merülve biztosan komoly mentális megzuhanásokkal jártak volna.
Szóval Misurina előtt egy kisebb nyomtévesztést követően a reggeli nap rövid félrevonulásra késztetett. Mivel Csanyával kimondott egyezségünk nem volt az összetartásra, csak szomorúan konstatáltam, hogy ő bizony továbbállt, és hacsak nagyon össze nem szedem magam, innen magamra maradok. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább összeszedem magam. Úgy harminc perc - egy óra megfeszített tempó után már meglehetősen biztos voltam benne, hogy nem Csanya volt az, aki ellépett előre… Lassítottam, és bíztam a szerencsében.
A Hotel Cristallonál, a 42. km-nél található frissítő-ellenőrző ponthoz kimondottan jó állapotban, kb. 7 óra versenyidővel érkeztem, kb. 140. versenyzőként. Meglepetésre a padokon igen sok nem túl jó bőrben lévő futótárs pihegett, és jól láthatóan nem igyekezett elkapkodni az ösvényre való visszatérést. Itt ért újra utol Csanya, akiről messziről sugárzott a morcosság. Rövid beszélgetést követően aztán kiderült, egyikünknek sem esett jól a félreértés. Ki gondolná, hogy az ultrafutáson is ennyit számít a jó kommunikáció?:-)
Mivel előzetes számításaim szerint a Lavaredo egy brutálisan nehéz verseny kellett, hogy legyen, kezdett gyanús lenni, hogy a verseny közel felét megtéve nem véletlen az, hogy nem vagyok kimondottan lestrapálva. Az addig abszolvált szintemelkedést látva elkezdtük gyanítani, hogy a fekete leves még hátra van. De azt akkor még nem tudtam, hogy ez mit is jelent…
A Nagy Lecke négy felvonásának első taktusa Val di San Vito lábánál kezdődött. Az leső pár km igazi gyakorlati botanika órának is beillett. Csak magamban mosolyogtam, hogy most, szakmámtól fényévekre kerülve látom testközelből a vagy tizenöt éve tanultakat. Nyolc km résztáv, bő 1000 m szintemelkedés és egy mogorva hegy több oldalát bejárva kiváló képet kaptunk a toronymagas vörösfenyvesek, gyönyörű lucosok, erős, majd egyre satnyuló bükkösök, és a már csak a földön fekvő törpefenyő alkotta állományok magasság és kitettség befolyásolta változásairól. Mindehhez persze színpompás kísérő volt a több tucat fajta virágzó lágyszárú. Évelő holdviola, farkasölő sisakvirág, hagymás fogasír és társaik…
A hosszú emelkedő sajnos megmutatta, azért nem nyomtalanul múlt el a verseny első nyolc órája. Csanya mögött egyre nehezebben tartottam a lépést, és egy brutális kőgörgeteges emelkedőnél le is maradtam. Csanya kurjongatva bíztat, és bármilyen gyatrán is vagyok, ez ad némi erőt. Kezd eléggé meleg lenni, körülöttünk semmi árnyék, csak a rengeteg vakító szikla. Lábaimat egyre gépiesebben rakom csak egymás után és minden bukkanó mögött a hegy tetejét remélem, de csak újabb és újabb emelkedő szakaszokat kapok. Egy valahogy a nyár elől megbúvó havas szakasz után nem sokkal aztán felérünk. A kilátás gyönyörű, tudom, ide vissza kell jönni.
Megpillantom Csanyát, kicsit gyorsítok, utol is érem. Van vagy száz méter, míg együtt megyünk, mert hirtelen mintha elfogyna a hegy… Ez a Nagy Lecke második felvonása. Egy olyan meredek ereszkedő tetején állunk, ahonnan egy könnyedén meghajított kő szerintem 500 métert zuhanna… Ez a típusú terep a leggyengébb pontom. Csigalassan, lépésről-lépésre próbálok a tériszonyommal küzdeni, és közben mindenkit visszaengedni, akit a hegyen leelőztem. Vánszorgok, ahogy a percek is, de nagy kínkeservesen leérek a San Marco menedékházhoz.
Meg vagyok törve, de nem sokat időzöm, a tömlő megtöltése után nekivágok a Galassi menedékház felé vezető 4km-es szakasznak. Bár az emelkedés nem vészes, nem futok. Próbálom összeszedni magam, erőt gyűjteni a verseny utolsó harmadára. A kilátás káprázatos. 1800 méter magasan kopár, meredek, kőgörgeteges hegyoldalban visz a végtelenbe a keskeny ösvény. Nem igen próbálok szájtátani, inkább csak a lábam nézem, az kevésbé szédítő. Ezt a szakaszt egy kemény emelkedő zárja, majd megkezdődik a várva várt hosszú ereszkedés az utolsó nagy hegymenet előtt.
Sajnos már az ereszkedés kezdetén gyanús, hogy ez a 6-7 km mégsem a pihenésé. Az ösvény felülete leginkább egy osztályozatlan murvabányára emlékeztet, ahol minden lépés egy kihívás. Kicsúszik, nem csúszik? Kifordul, nem fordul? Végül egy közepesnek mondható eséssel megúszom (a csuklóm azóta is fáj…), de a cipőmön belül irreverzibilis folyamatok kezdődnek. A folyamatos bokacsavargatás, melyet a szabálytalan talajfelszín okoz lassan, de szisztematikusan kezdi a sarkamon darálni a bőrt, a talpi bőnyét pedig fájdalmas pogácsává dagasztja. Kb. 10-15 perces ezrekkel haladok lefele. A frissítőpontot elérve már nagyon odavagyok, kicsit el is éheztem. De rendesen eszem-iszom, mert tudom, hogy hátravan a nagy meredek.
A nagy meredek, azaz a harmadik felvonás az utolsó komoly, a Chiggiato menedékházig vezető 3km-es hegymenet, közel 30% emelkedő (800m szint). Ezt a szakaszt már a verseny elején figyelmünkbe ajánlotta a szervezőség. Ez egy komoly vízválasztó, melyben könnyű elfogyni, nem mindegy hát, milyen állapotban találja az embert. Végül, ha nem is egy erőltetett menetben jutottunk fel, de felértünk. Érdekes mód itthonról félelmetesebbnek tűnik. 800 métert emelkedni 10%-os emelkedőn autóval is fárasztó, nem hogy gyalog…
A Chiggiato, majd a következő Baion menedékháznál is azzal bíztatnak, hogy itt a vége, már csak lefele vezet az út. Ez erőt ad egy rövid időre. Egészen addig, amikor elkezd emelkedni az út. És csak emelkedik és emelkedik. A távolban már lelátni Auronzóba, de az út csak a falutól távolodik. És még mindig felfele megyünk. Itt lelkileg Csanya is, én is megtörünk. De csak megyünk. Szótlanul, magunk elé bámulva. Aztán a sífelvonó alatt ereszkedve hallani lehet, itt a vége. Itt már legszívesebben jajgatnék, annyira fáj a talpam, és már a combjaim sem bírják a meredek ereszkedést. Lassan, kínok között, de leérünk a faluba. A pataknál megállok, megvárom Csanyát, aki kicsit lemaradt. Futásra bíztatom, hiszen erre tökéletes a partmenti út, és már csak 1-1,5 km a cél. Ő erre már nem kapható. Bocsánatot kérek tőle, de elkezdek futni. Tény, hogy minimális volt a futott km-ek száma az elmúlt közel 18 órában, de ekkor mégis megnyomom, mert hajt a 17-tel kezdődő célidő. A célegyenes előtt nem sokkal még három embert megelőzők, így 109. befutó vagyok, aki alig futott valamit azon a napon...
A verseny nehéz volt, nagyon-nagyon nehéz, de fájt elmenni Auronzóból, mert eddigi életem egy meghatározó élményét kaptam itt.
Azóta, augusztus végén persze újra meglátogattam a nővéreket, tét nélkül, csak úgy barátkozni:-)
