Üdv mindenkinek! Mi is hazaértünk tegnap éjjel (Flóra, Spero, Kerekes Csabi és én).

Mindenkinek szeretnék gratulálni a hétvégi teljesítéshez, akármilyen távon, résztávon is indult. Az előzményekkel, és az utána következő eseményekkel most keveset kívánok foglalkozni. Igyekszem a versenyről írni.

A rajtban komoly magyar csapat gyűlt össze, alig öt méterre a rajtkapu mögött. Hasonlóan az előző napi közös fotózáshoz, átéreztem, hogy milyen nagyszerű emberek küözött lehetek, és a megtiszteltetés érzése töltött el. A rajt előtt talán tíz perccel lejátszották a hivatalos zenét, amit a filmről olyan jól ismertem már. Bevallom, ekkor a könnycsepp ott volt a szemem csücskében, belül pedig valami remegés fogtott el: november óta erre készültünk, ezt terveztük, hát most az álmokból valóság lett - felfogtam, hogy valóban itt lehetek, és most a közel tíz hónap munkája, lemondásai, gyűjtögetései, fáradalmai összesűrűsödnek a következő egy napba, hogy megmutassam, nem volt hiába.

Aztán esni kezdett. Solkima fordított: a CCC történetében először fogunk esőben rajtolni. Nagyszerű, már nincs idő esőkabátot elővenni, a tülekedés megkezdődött, a rajtszámom is leszakadt, valaki gyorsan visszarakta. Hátratoltak minket vagy öt métert, aztán himnuszok, zene, számlálás, ováció, és nekieredtünk, Spero előttem volt, de hamar elcikázott a tömegben. Amint ritkult, gyorsan előzgetni kezdtem, két virágládát (nem mondták, hogy lesz keresztben is az úton) leküzdöttem, és igyekeztem a botokat is elkerülni. Gyors tempóra váltottam, a pulzusban volt bőven tartalék, ki akartam használni, amíg nincs emelkedő. Fridman szólt utánam, hogy "Finoman, Kabóca!". Intettem, hogy értem, és toltam tovább. Az eső szakadt, a talpakat gyorsan bevizeztem a városi pocsolyákban, más kerülte, de így megint csak szabadon előzhettem. Elkezdtünk lassan emelkedni, még együtt volt a mezőny, és utolértem Sperot. Egy darabig együtt mentünk, majd ahogy kiértünk az erdőből, kiálltam kabátot venni. Muszáj volt, a szél vágott, és féltem, ha síkra érünk, fázni fogok.

Hamar elértem a Bertone házat, gyorsan felrántottam a hosszúnadrágot is a rövid tetejére. Nem érdekelt, hogy húznak el, itt már a szigorúan előírt biztonsági szabályt alkalmaztam: igyekeztem figyelni, hogy előttem mindig legyen valaki. Később utolért Zenyik Robi, integettünk a helikopternek, ekkor felcsillant a remény, hogy javul az idő, ha már repülnek... A táj szép volt, csak néha szemerkélt, a szél fújt, csodaszép felhőfoszlányok, tarajok, alakzatok, az út jó volt, futók voltak bőven, és az új napszemüvegen keresztül messziről ordított a jelzés pirosa. Ez rendben lesz.

A Tronch-ról az ereszkedés kemény volt. Esélyem nem volt követni bárkit is. Mindenki kamikaze akcióban vetette magát a mélybe, törtek a botok, estek a futók, szanaszét hevertek később a törött botmaradványok. Én óvatosan ereszkedtem, közben igyekeztem nem feltartani senkit sem. A kőtenger is viszonylag jól futható volt, hagytam, menjen, akinek gyorsabb.

A Bonatti ház előtt már meglepett a nagy sár, hívtam is Ebolát, mire készüljön. Jól esett hallani a hangját. Itt gyors kóla, gyerünk tovább. Ragyogott a nap, csodaszép volt a táj, és igen, tudtam benne gyönyörködni. Arnuvába a leereszkedés erősen köves-saras volt, figyelnem kellett, itt már sokszor egyedül mentem, de az út egyértelmű volt, olyan tempót tartottam, amillyel jól láttam. Mikor meghallottam a völgyből a kolompot, és az ovációt, megint összeszorult a torkom, és nem akartam elhinni, hogy ez a valóság, nem a film, nem az álmok. Hívtam Bogárkámat, de nehéz volt átadnom azt, ami ekkor bennem dúlt. A gyerekekkel futás közben pacsiztam, persze vigyázva, óvatosan. Ropi-kóla, és mentem is tovább.

"Oh, Mösziő Ferret!" - állt meg az ösvény kezdeténél egy francia, és bólogattam, nekivágtunk. Jó ütemben haladtam felfelé, egy népes brit csapat tartott fel, akik nem igazán voltak hajlandók elengedni senkit. Erőszakos voltam. A mögöttem torlódók is. Meleg volt, a hágóban azonban kemény szél fújt, kabát megint fel. Az ellenőrzés után Fat és MGergő előztek, kicsit dumáltunk, megkezdődött az ereszkedés. Jól nekiiramodtam. A hasizmom kicsit görcsölni kezdett. Ajaj, ezt nem akartam. Erős visszafogás a tempóban, a kezelés, hogy a jól futható szakaszt inkább mégsem használtam ki annyira. Sok van még hátra. Rájöttem, át kell pakoljam az övtatyó tartalmát, Arnuvában rosszul pakoltam vissza a tartalék 8dl-es kulacsot, és kényelmetlen. Ekkor már megritkult a mezőny, sokszor perceken át egyedül futottam. Lehetett. Aszfalt, aztán Szasza hangját hallottam, biztatott, és jelezte, mennyi még La Fouly. Kis boly alakult ki, toltuk neki tovább, már az erdőben. La Fouly-ban kevesen voltak, Kitu bejött hozzám, segíteni, de mindent megtaláltunk, ami kellett, leginkább a kóla, mert a gyomrom nem volt jó. Champex-ig ki kell húzni. Széles dózerút, kis falvak, aszfalt, alagút, ilyen terep volt sokáig. Toltam neki, ez nagyon ment, igyekeztem megint előrébb kerülni.

Egy ír lánnyal beszélgettünk, miután megkerestem a Camelbak csövéről lerántott szopókáját. Kevesebbet lát, mint én. Egyedül, teljesen. Harmadik vagy negyedik indulása, mindig teljesítette. Titok, hogy majdnem vak. Többet nem árulok el róla, kérte, jövőre is akar jönni.

Belehúzok, egy franciával toljuk keményen, megbeszéljük a franciák angol nyelvtudását, használatát, meg hogy milyen jó ez a verseny. Majd otthagyom, rohanok tovább. A falvakban a gyerekek az ablakban, megint esik az eső, onnan kiabálnak, én visszaintek. Rengeteget vagyok egyedül, de minden oké. Oli ki fog nyírni, ha ezt megtudja. Jön a durva emelkedő az erdőben. Visszaveszek, elengedek több gyorslábú társaságot, és megelőzök kényelmesen cammogókat. Csak a síkokat futom már. Hosszabb mint hittem, sose akarok odaérni. Nem bírok nyelni, minden visszakívánkozik. Valamit elszúrtam az izoval, sűrű lett, hígítom vízzel, de nem oké. Kell az energia, meg a folyadék, de így nem lehet pótolni.

Végre megérkezem Champex-ba. Hatalmas tömeg kint is, bent is. Csabi szárnyai alá vesz. A tészta kell, kívánom, de nem tudom lenyelni. Sör! Böfögök kettőt, és már megy a tészta, almalé, abban sok a cukor, meg ropi, sör, tészta - lassan kezdem feltölteni magam. Nagyon lassan. Közben, hivatásosokhoz hasonlóan, Csabi vetkőztet, öltöztet. A tízdekás esőkabátot inkább lecserélem a vastag Carbondale Gore-tex kabátomra. Itt már jó idő nem lesz, és jön az éjszaka is. Fél órát töltök el itt, fél nyolckor indulok. Kifele a pontról egy francia magyaráz valakinek, nekem háttal, megfordul, hirtelen mozdulattal mutat valamit a botjával, az arcomtól pár centire áll meg a hegye. Szólok, vigyázzon, nem értékeli. Innen már nem futok, csak aszfalton, meg a célban, döntöm el. Bőven van elég időm, és BE AKAROK ÉRNI! A biztonság után ez a legfontosabb.

Meglep a Bovine előtti lejtő, meg jó út, hát még gyorsítok egy kicsit. Aztán nekivágok az emelkedőnek. Hamar ráfutok egy hollandra, együtt caplatunk fel, megbeszéljük, hogy nekik annyi hegyük sincs, mint nekünk. Sokadszorra van itt. Hm.

Sötétedik, előveszem a fényágyút. Fejen nem megy, mert csak a köd és az eső vakít vissza. Kézbe veszem, és már csodásan látok mindent. Elhagyom a hollandot, a jelzések kiválóan látszanak, az út, a sziklák is. Aztán utolér egy nagyobb karaván. Nem előznek, diktálom a tempót. Visszanézek egy pillanatra, vagy negyvenen vangyunk, megható, hogy elől mehetek. De nem sokáig, beérünk egy másik csoportot, előzni lehetetlen. Már ömlik a víz a patakokban, aztán az ösvényen is. A szél fáj, az eső tombol. Végre a pont. Levesosztás, de mindenki elrohan, kevesen maradunk. A brit csapat átveszi a levesét, de a kis tető alól nem akarnak kijönni, nem férek oda, két fejjel magasabbról leszól az egyik, hogy ő előbb megissza a levesét. Káromkodok magamban, olyan magyarosat, inkább tovább megyek, nem esik jól az állás. Egyedül vagyok, de minden OK. Oli leharapja az orrom, ha megtudja. Szuperül látok az éjszakában. Megkezdem az ereszkedést. A sár meglep, ez komoly kihívás, mert a cipőm, a Saucony Xodus erre nem igazán alkalmas. Megkezdődik a véget nem érő csúszkálás lefele. Húznak el mellettem, de csak tessék, tessék, engedek mindenkit. Nem merek rohanni, mert sokan buknak előttem, mögöttem, és a többiek csak átugrálják, kikerülik, senki nem áll meg segíteni. Néha egy-egy öregebb sporttárs. Hát itt nem nagyon számíthatok senkire, gondolom. Soha nem akar elfogyni a hegy, lefele hosszabb, mint fel?

Trient. Éhesen, de nem eléhezetten érkezem, ez jó jel. Fázok, mint a vadászkutya, még egy réteg ruha felkerül, zoknit már nem cserélek, minek. Sült oldalasból készült zsíros kenyér! Ez kell most, Csabi tolja belém. Még egy energiaital, akksi rendben, majd a következő ponton cserélünk. Kifut a pontról Judit, később én is elindulok. Sokkal emberbarátibb a Catogne-ra a feljutás. Jobban megy, itt nincs akkora tömeg, jól haladunk páran együtt. Lehetne előzni, de nincs kedvem, már kezdem érezni a combomat, kell még az erő, van még egy nagyon nagy hegy. Aztán a gerincen megint hideg, szél, már kiabálok néha kínomban, alig várom az erdő védelmét. Megkezdem megint az ereszkedést, és megint nem akar véget érni, olyan saras-csúszós-pocsolyás. Solkima előz, háromszor csúszik meg, igyekszem tartani, ne essen el. Továbbfut, én maradok a kocogásnál, éppen jó az út. Ez is ritka. Kriszti hív, hogy lefújták az UTMB-t. Hűha, ez kemény.

Vallorcine. Csabi vár, tömeg. Hosszabb kényszerpihenő bejelentve. Eszem a zsíroskenyeremet, iszom az almalevet, izot, Csabi a jövő évet is rám adja, ne hűljek ki. Rengeteg ruhát gyömöszölt a 40 literes depós táskába. Aztán bejelentik, hogy vége. A tömegben vegyes érzelmek, van, ki örül, van, ki nem. Én nem tudom. Egy porcikám se kívánja a következő gerincet, de ezért jöttem, menni kéne. De hát ez a helyzet...
A célban pont befut Pepe. Remeg a hangja! "Majdnem otthagytam a fogam...!" És ebből minden kiérződött...

Chamonix-ban a mellényt nem vettem át, mert nagy. Hiba volt, nagy. Mert utána Flóra igen erőteljes kiabálása, közös cirkuszolásunk kellett, hogy végül vasárnap begyűjthessek egy M-es TDS-es mellényt. Ha valakinek van cserébe egy CCC-s mellénye, akkor szívesen cserélek.

Nem vagyok csalódott. Egyáltalán. Tudom, hogy mindent elkövettem, és nem rajtam múlott, hogy nem mehettem végig. Az elmondottakból, leírtakból tudom, hogy így volt a legjobb. A legfontosabb a biztonság volt, a második is a biztonság, a harmadik is a biztonság. Nem tehettem meg a magyar csapattal, hogy gond legyen velem. Ameddig eljutottam, azt küzdelemmel, de nem az utolsó erőmmel tettem. Oli belém vetett bizalma fontos volt, ennek a bizalomnak meg kellett feleljek. Hálás vagyok, hogy elengedett, és hogy felkészített.

Ennek az álomnak a megvalósulásához nagyon sok mindenkinek tartozom köszönettel. Az anyagi támogatók nevét Csanya hozzászólásaiban olvashatjátok, bocsánat, de még egyszer nem sorolom fel. További köszönettel tartozom a Multinavigátornak és a Spuri futóboltnak. A legtöbbet mégis Kriszti tette, aki tavaly óta szinte mindent feláldozott, hogy ott lehessek a rajtnál, és hogy ott lehessek a célban is. És akik a P85 óta együtt futottak velem versenyeken, vagy edzéseken, egy vagy több alkalommal, szintén nagyon sokat mozdítottak elő a felkészülésemben, akiknek ezért külön köszönetet akarok mondani, mindenféle sorrend nélkül, és remélem nem hagyok ki senkit.
Olivér, Manbo, Pepe, Solkima, Nedus, Ndurance, Zenyik Robi, Kerekes Csabi, Yoyo, Rushboy, Szasza, Ákibácsi, Lúdtalp, Kitu, Spero, Medvegyu, Csiga, Tomator, Gebregab, MGergő, Csanya, Summer Comfort, Nada(M), Zsotyek, Anita, Berzso, W.Ildi, Jucus, Fendrik Laci, Walkingman, Femina és Laci, Olgi...
Ha valakit kifelejtettem, bocsánatot kérek...

Mindenkinek sok sikert kívánok az őszi szezonra!

Kabóca