Előzmények
Átlagos terepfutó vagyok.
Valójában ez a meghatározás is kicsit idealizált, ugyanis az eredményeim többször térnek el az átlagos értéktől a „lassabb” irányban. Ezt azért fontos tisztázni, hogy mindenki a helyén tudja kezelni az esetleges „begyorsultam”, száguldottam, stb. kifejezéseket.

 

Az UTMB-ről az egyik fórumon hallottam először, talán Larzen beszámolója kapcsán. Azonnal „beleszerettem” de ez még csak a rácsodálkozás szintjéig jutott el, konkrét teljesítési terveim nem voltak. Aztán teltek az évek, és egyre többen megcsinálták (persze mindig az átlagosnál gyorsabb lábú csoportba tartozók). Közben itthon én is teljesítettem olyan túrákat (Sámson, Via Dolorosa), amik már szintben és távban egy reális viszonyítási alapot adtak az UTMB-hez. Ekkor kezdett érlelődni bennem a meggyőződés, hogy lehet keresnivalóm és nem csak a legjobbjaink képesek a teljesítésre. (Végül is 4 km/h-ás átlag tökéletesen elég)

Ez az „UTMB dolog” hasonló a csillagok gravitációs vonzásához. Először még olyan kicsi, hogy észre sem veszed a létezését. Aztán, ahogy közelebb kerülsz, egyre nagyobb hatást gyakorol rád, míg végül elérkezik egy pont, amin átlépve már nem szabadulsz, bármit teszel. Nekem ez a döntési pont az Olipapa által szervezett 2008 késő őszi UTMB élménybeszámoló volt. Döntöttem. Vettem egy nagy levegőt és regisztráltam.

 

Bátorságomtól kicsit megszeppenve kezdtem meg a felkészülést, és titokban kicsit reménykedtem, hogy nem sorsolnak ki. Kisorsoltak. Komolyra fordult a dolog. Folytattam az edzésmunkát (ahányszor csak elindultam, azonnal megszólalt a fülemben az 1492 és arra futottam), azonban egy Februári, féltávnál feladott varázskör rádöbbentett, hogy valamit nagyon nem jól csinálok. Innen hasonló utat jártam be, mint sokan közülünk: Olipapa, heti edzésterv, pulzuskontroll, heti jelentés.

 

A család (pici gyerek) és a munkám miatt csak este tudtam teljesíteni az előírt távokat. Kilenc körül elindultam, futottam az éppen előírt 1 és 2,5 óra közötti intervallumot és kb. éjfélre ágyba kerültem. Másnap 4.30-kor kelés, utazás, munka, utazás, házi munka, 9-kor ismét futás és így tovább heti hat alkalommal. A hétvégi hosszú futásoknál is 4.30-kor kellett kelnem, különben semmi idő nem maradt volna a családra. Ez a napi rutin az első két hétben még hősiesnek tűnt, aztán átváltozott egyszerű kemény fizikai munkává.

 

Más változás is történt. Carlos legyőzte Vangelist. Mióta láttam Carlos honlapján az UTMB 2008 videót a „nem hivatalos” zenével, azóta nekem ez a zene jelenti az UTMB-t. A felkészülés alatt minden nap megnéztem (többször is) és mindig erőt öntött belém/tartotta bennem a lelket. A vége felé már igen nehéz volt számolni a napokat, de egyszer csak eljött az indulás ideje is.

 

A helyszínen
Repülővel mentem Genfig (meglepően olcsó volt), majd a reptéren éjszakázás után másnap délelőtt minibusszal a szállásra Argentiere-be. A buszra várakozás közben észrevettem Olivért és Csabát, akik a reggeli repülőjárattal jöttek. Alig mertem odamenni hozzájuk, szinte szégyelltem, hogy itt vagyok, hiszen terepfutás terén messze nem tartozunk egy kategóriába. Választásom azonban szerencsére nem volt, mert Ők intézték a szállást. Kiderült, hogy nem ugyanaz a szállítócég visz minket, de az odatalálás nem okozott gondot, mert a kapuban tettek le. (Az egész minibusz bérlést neten bonyolítottam)

 

Ismét én érkeztem előbb, de kiderült, hogy a szállást csak késő délután lehet elfoglalni. Kicsit tébláboltam, majd befutott Csaba és Olivér is és a hátralévő időt a klub helységben töltöttük pihenéssel. A szállás szuper hely. Egy láncolat részeként fiatalokat oktatnak hegymászásra, sziklamászásra, terepfutásra. Irigykedve néztem, ahogy a csoportok kötelekkel, felszereléssel megpakolva, profi vezető irányítása mellett indulnak teljesíteni a napi penzumot. Mások a csomókötést gyakorolták egy erre kialakított beugróban, vagy térképet olvasni tanultak.

 

A kajáról is szuperlatívuszokban tudok csak beszélni. A reggeli és a vacsora svédasztalos terülj asztalkám, ezenkívül reggelinél csomagolnod kell magadnak ebédet is (hiszen nap közben a hegyen vagy). Hogy mást ne mondjak, olyan francia sonka és sajtcsodák álltak ott hegyekben, amik itthon bőven a megfizethetetlenül drága kategóriába tartoznak.

 

Az utazás sem volt gond, ugyanis bejelentkezéskor kaptunk egy kártyát, amivel ingyen vehettük igénybe a környék tömegközlekedési eszközeit. A szerencse úgy hozta, hogy Csabával, Olivérrel és az időközben kocsival megérkező Procaliberrel kerültem egy szobába. (Később jött még egy srác, az arca előttem van, de a nevét sajnos elfelejtettem, ezenkívül másnap befutott Lupus is.)

 

Csaba javaslatára Pro autójával kimentünk az UTMB tőlünk pár km-re levő utolsó hegyének lábához, ahová Csaba egy kólát depózott magának. A helyszínen Csaba a völgyön felfelé mutatva azt mondja, hogy „Innen fogunk jönni.” Én félreértem a mozdulatát és azt hiszem, hogy a völgy másik felén levő hegyre mutat. Ennek a félreértésnek pedig később számomra nagy-nagy jelentősége lesz. Ezután autóval (Csaba persze futva) vissza a szállásra. Időközben megérkezett Carlos és Gergő is késő este pedig megjön Athos, Csanya, Fridman. (Ismét bocs, ha kihagytam valakit.)

 

A szobában igazi kolesz hangulat van. Megy a hülyéskedés, egymás ugratása. Innen indul néhány, mára már „klasszikussᔠvált fogalom terjedése, mint a hamis gulyás, a gyűrű, vagy dr Milk. Aki ismeri Procalibert az tudja, hogy csendes, magába forduló típus, akinek gyakran egy napig sem lehet szavát hallani. Most is hozza ezt a hallgatag, meditálós formáját. :)))))

A humor mellett sok hasznos dolgot is tanulunk. Csaba például elmondja hogyan fussunk emelkedőn és hogy soha ne üljünk elefánt hátára rövidgatyában. :)))

Másnap Chamonix rajtszám felvétel. Még több magyar. Találkozunk Szilvivel, Szaszával, Summer comforttal. Csuklónkra rárakják a chipet, piros szalag UTMB, zöld CCC, valamint megkapjuk a rajt csomagot is. Ez kicsit olyan, mint amikor a gránátból kihúzzák a biztosító szeget. A vidámságba innentől már némi (és az idő múlásával egyre növekedő) feszültség keveredik.

 

Este a szálláson a 2008-as UTMB filmet vetítik. A népes magyar tábor csatlakozik a filmnézőkhöz és hangos ujjongásban tör ki valahányszor Csaba feltűnik a vásznon. A franciák értetlenkedve néznek minket, nem értik minek örülünk (Az értetlenkedés persze másnap döbbenettel vegyes tiszteletbe csap át, ahogy meglátják Csaba hetes rajtszámát. Errefelé mindenki tudja, hogy ez mit jelent.)

 

A következő reggel a CCC-sek indulnak a rajtjukba, mi elbúcsúztatjuk őket, majd a mi rajtunkig hátralevő időt pihenéssel töltjük. Mikor a mi időnk is eljön, vonatra szállunk és levonatozunk Chamonix-ba. Út közben kiderül, hogy Csaba és Olivér csak Carlos édesapjának ad le depo cuccot, ezért szétválunk és Fridmannal elügetünk a tornaterembe leadni a miénket.

 

Mire visszaérünk már akkora a tömeg (versenyzők és nézők), hogy nem tudjuk átverekedni magunkat a megbeszélt helyre. Feladjuk az „árral” szembeni küzdelmet és egy mellékutcában csatlakozunk a mezőny végéhez. Itt azonnal összefutunk Szilvivel, Anitával és Tomival és a rajtig hátralévő perceket poénkodással és fényképezkedéssel töltjük.

 

Néhány szó a tervekről. Célom a szintidőn belül történő teljesítés. Kísérőm/depósom nincs, segítséget nem kaphatok és nem is várok senkitől, minden felmerülő problémát nekem kell megoldanom. Ennek megfelelően egyszerűen elhatároztam, hogy NEM ADOM FEL. Ha valami gond történik, addig küzdök, amíg szintidő túllépés miatt le nem parancsolnak a pályáról. (Azt ugyanis már megtapasztaltam, hogy egy 100 km feletti versenyen bőven van idő többször is meghalni és feltámadni. A lényeg az elszántság.)

 

És végre rajt! Kb. 5 percig csak tyúklépésben tudunk haladni annyi az összezsúfolódott versenyző. Elsodródunk egymástól, de pár km után utolérem Tomit (Őt viszonylag könnyű észrevenni, mert mindenkinél legalább egy fejjel magasabb.) és együtt haladunk tovább.

 

Bár tudományosan igazolt módon 3 órával a verseny előtt már nincs szükség evésre, nekem ez az itthoni versenyeken nem jött be. Valahányszor betartottam a szabályt, a pulzusom mindig jóval magasabb volt, mint a megszokott ezért én eszem a 3 órás korláton belül is. Kivéve persze az UTMB-t. Itt sikerült meggyőzni magam, hogy mégis a 3 órás szabály a jó. A szervezetem rögtön jutalmazott is az ilyenkor szokásos magasabb HR-el.

 

Ezen hibán bosszankodok magamban, közben enyhén hullámos terepen érjük el az első etetőpontot, amit az emberek nagy része kihagy. Én viszont megállok és feltöltöm magam leves-kenyér-sajt kombóval. Tamás megint elsodródik, pár km múlva viszont utolérem Szilvit. Ő panaszkodik, hogy fájnak a lábai, de én nem hiszek neki, mert erőnlétileg bőven benne van egy sikeres teljesítés.

Beszélgetve, nem túl erős tempóban folytatjuk a kapaszkodást felfelé és éppen utolérjük Tomit, amikor a versenyben először (és egyben utoljára is) figyelmeztetően felcsipog a polar. Azonnal visszaveszek, lelassítok Tamás tempójára és elbúcsúzom Szilvitől, akit az UTMB-n itt látok utoljára. Ekkor mondom Tamásnak, hogy ha utolérjük Szilvit, akkor abból tudni fogjuk, hogy elfutottuk az elejét.

 

Lassan besötétedik, bekapcsoljuk a lámpákat és így érkezünk meg Saint Gervais-be. Hatalmas szurkoló tömeg. Integetünk, mindenkivel pacsizunk. Szólok is Tamásnak, hogy legközelebb kicsit kisebbet üssön (Látom ugyanis egy kisfiú szenvedését, amit Tamás lelkes pacsija okoz.) Frissítés a kötelező leves-kenyér-sajt, mellé egy kis banán és kóla. Mivel nincs meleg, ezért a sópótlást a leves biztosítja. Természetesen van nálam több fajta sótabletta (Na,K, valamint Ca, Mg) is. A sóegyensúly fenntartása legalább olyan fontos, mint a megfelelő energia bevitel.
A pont után Tamás tempója túl gyors nekem ezért elbúcsúzunk és egyedül folytatom a bevitt tápanyag emésztését. A frissítés jótékony hatást gyakorol a HR-re. Eseménytelenül fogynak a km-ek. (Az esti részeket sokkal jobban szeretem és bírom, mint a nappali meleget. Többször előfordult, hogy este gyorsabb voltam, mint nappal)

 

Les Contamines (31 km). A frissítés ugyanaz (standard). Itt jön a hír, hogy Olmo feladta (Ejha). A ponton ámult értetlenkedéssel nézem, hogy sokan a kikészített székeken ülve lihegnek. 167 km-en az első 30 még csak a bemelegítő szakasz. Itt elfáradni elég durva. Vállat vonok és megyek tovább.

Egyszer csak elérkezek egy, a videóról ismerős részre, ahol az élmezőny egy sziklafal tövében fut felfelé fáklyákat tartó nézők között. Mire én ideértem, a nézők száma már erősen megcsappant és a fáklyák nagy része is leégett, de a videóról átjött hangulat bennem van. Mégsem vánszoroghatok pont ezen a részen. Poénból igen lassú kocogásra váltok és közben fél szemmel folyamatosan figyelem a HR-t, hogy a legkisebb intő jelre leálljak az emberkedéssel.

 

Legnagyobb döbbenetemre azonban a HR nem megy túl a beállított limiten, sőt még egy igen megnyugtató biztonsági tartalékot is hagy. Érzésre sem tűnik megerőltetőbbnek, mint a gyaloglás. Olyan, mintha egy plusz hajtómű (aminek a létezéséről eddig nem volt tudomásom) bekapcsolt volna. Enyhén eufórikus állapotban kerülgetem az izzadó, lihegő embereket, persze félpercenként ellenőrzöm a HR-t annyira hihetetlen a dolog.

Zavar ez a könnyedség amivel haladok. Ellenőrzöm az órát, a mellhevedert, a jeladót. Minden rendben. Ezek szerint van egy – csak az UTMB-n aktivizálódó - hajtómotorom.

 

La Balme (39 km). A frissítés a szokásos, némi plusszal. Mindig csodáltam/irigyeltem azokat, akik az írták, hogy „betoltam a fejembe egy gélt”. Nekem ez sosem ment. A powergél olyan édes (8 fajta ízt kipróbáltam), hogy egy idő után elég csak rágondolnom és már émelyegni kezdek. Az én receptem, hogy feloldok 2 db gélt kólában és úgy iszom meg. (Igen kettőt. Nálam ennyi ad le megfelelő energiát.) Szóval pluszban kólásgél és folytatom az emelkedést.

 

A tempóm nem lassul. Az emelkedő és az időközben leereszkedő (mi emelkedünk fel) köd miatt az emberek összeverődnek 5-10 fős csoportokba. Mikor utolérek egy csoportot, egyszerűen átugrom egy másik nyomba és egyben előzöm meg őket. Szuper érzés. A csúcs után sem lassulok. A lefeléket sokkal jobban szeretem (Lefelé a sz*r is gurul alapon). Előzgetek-előzgetek, egyszer csak a lámpám hatot villan, ezzel jelzi, hogy le fog merülni és azonnal visszaáll egy mínusz fényerejű tartalék üzemmódba. Itt tanultam meg, hogy még neves gyártó elemét sem szabad akciósan venni. A tartalék lámpa után kotorászok, közben belelépek egy vízátfolyásba. Welcome.

 

Ezen a lejtőn érem utol Tamást. Mivel lendületben vagyok, ezért nem állok meg, hanem csak odakiáltok neki egy Hajrá-t meg egy Kurázskurázs-t. Magyarul válaszol, ezért tévesen azt feltételezem, hogy felismert (Beszámolójából kiderült, hogy nem.). A sötétben lefelé kígyózó lámpafüzér a 2008-as videón is szerepelt, de nem adja vissza az „igazi kép” hangulatát. Nem is ecsetelem. Mindenkinek meg kell tapasztalnia.

 

Les Chapieux (50 km). A ponton meglepetésemre a Petzl csere-elemeket ad. Itt egy csomó időt elszúrok, mert azt hiszem, hogy az elemosztó ember ért a Petzl RXP-hez (Persze nem.) A jó a rosszban, hogy annyi elemet ad, hogy még azóta is azokat használom. A már standard összetételű frissítés, zokni csere és tovább (Induláskor – az UTMB-n utolsó alkalommal összefutok az érkező Tamással).

 

Erőltetett tempójú gyaloglás fel a következő pontig (Col de la Seigne). Lefelé menet hajnalodik és mire Lac Combal-hoz (65 km) érek, a legmagasabb csúcsokat már megvilágítja a Nap. Itt legalább 4 levest megeszem, elpakolom a lámpát és egy kicsit fényképezgetek. Az Aréte Mont Favre állomás felé haladva hallom meg először a helikoptert. Messze felettem, illetve mögöttem filmez (Pech. Nem leszek filmsztár). Közben folyamatosan melegedik az idő, leveszek egy ruharéteget és kocogok tovább a következő pont felé.

 

Az ereszkedés Courmayeur-ba brutális. Örülök, hogy nem felfelé megyünk ezen az úton. A város előtt egy kisebb aszfaltos úton jót mosolygok azon (délelőtt 10 körül jár az idő), hogy Csaba figyelmeztetett minket egy sötétben észrevehetetlen vályúra az aszfaltban. A ponton meleg kaja (leves, spagetti), depócucc felvétele és nagygenerál. Lábkrémezés, zoknicsere, cipőcsere, nadrágcsere, powerbar készletek feltöltése. A meleg miatt rövidnadrág mellett döntök. Ennek eredményeképp a cipelendő súly innentől nagyobb lesz mint a rajttól, ugyanis bent van még egy plusz hosszúnadrág, valamint plusz két garnitúra ajándék elem. Kb. 1 óra pihenés után indulok tovább a Bertone ház felé.

Az emelkedőkön csak gyalogolok, mégis sokkal gyorsabb vagyok, mint a többiek, a Bertone-ig sok embert megelőzök. A ponton standard frissítés, majd ellenállhatatlanul hív a természet szava. A dolog eltart egy darabig, és már éppen húznám le a WC-t mikor észreveszem, a papírnak kikészített kosarat. (Papírbányászat közben nagy hasznát veszem a kisfiam pelenkacseréi közben szerzett tapasztalatnak.) Itt sok időt veszítek. Újra meg kell előznöm mindenkit, akit a Courmayeur –tól tartó emelkedőn megelőztem.

Ez a szakasz is szimpatikus, Arnuva-ig végig megfutom. Arnuva előtt egy nagyobb csapatot érek utol, de nem tudom megelőzni őket, mert az út csak egy nyomtávos (Két oldalt bokrok), ezért úgy döntök, hogy a ponton csak rövidet frissítek, ezzel megelőzöm őket és majd a következő ponton (Ami közel van, megkérdeztem) bepótolom.

 

Hát ez nem jött be. A következő pontokon nincs frissítés. A Grand Col Ferret-re felvánszorgok (persze magamban tombolok a dühtől), majd a másik oldalon lefelé tovább. Itt még egy hibát elkövetek. A dühtől hajtva nem cserélek zoknit, a talpaim túlmelegszenek, nagyon megdagadnak és a szorossá vált cipőben történő ütődésektől elkezdenek fájni. Ez persze nem javítja a kedélyállapotomat. Lent a völgyben egyszer csak észreveszek két fehér jurtaszerű építményt, mellette svájci zászlóval, körülötte egy csomó autóval. Fellelkesedek. Ez csakis a pont lehet. Egy kisebb bolyt utolérve nagy lendülettel megérkezem, de egy idősebb úriember teli szájból nevetve közli velünk, hogy ez nem a pont. Láthatóan kiválóan szórakozik. Belső képernyőmön elkezd peregni a Texasi láncfűrészes mészárlás kezdőjelenete, de szó nélkül tovább megyek.

 

Vég nélküli magányos ereszkedés. Egyszer csak meghallok egy valóságos kolomp kavalkádot. Magamban teljesen meghatódom, hogy mégis csak rendesek ezek a svájciak, míg meg nem látom a „szurkolás” forrását, egy tehéncsordát. Fájó talppal, eléhezve, gyilkos hangulatban érkezem meg La Fouly-ba (108 km).

Itt közel egy órát töltök talphűtéssel, átöltözéssel, zokni cserével, evéssel. Magamba erőltetek egy kólásgélt, de annyira émelygek, hogy erre az élményre is rá kell pihennem. A következő pontig szándékosan nagyon lassan megyek. Idő kell a regenerálódásra és arra is, hogy a kólásgél kifejtse a hatását. Beesteledik. Lámpakapcsolás ismét.

 

Champex Lac (123 km) Meleg kaja, (leves, tészta). Egy hatalmas sátor volt kettéosztva, az egyik felében a versenyzők, a másikban a helyiek mulattak. Nem maradok sokáig, mert a hőmérséklet folyamatosan csökken és az idő előrehaladtával egyre kellemetlenebb lesz kijönni a meleg sátorból.

 

A következő teljesítendő szakasz a Bovine. Itthon rémtörténeteket meséltek róla, nekem azonban kellemes emlék. Soha nem volt erősségem a felfelé menetel, kivéve az UTMB-t. Azt veszem észre, hogy aki elhagy síkon, azt az emelkedőkön rendre visszaelőzöm. A felfeléken a talpam sem fáj, úgyhogy szép lassan kezdem megkedvelni, sőt várni őket. A Bovine-i pont előtt a hegy tetején egy jó darabon szintben megy az út. Itt igen erős hideg szél fúj. Teljesen átfázok, de lusta vagyok elővenni az esőkabátom. Végtelen ereszkedés a sötétben Trientbe.

 

Trient (138 km) Már annyira fájnak a talpaim, hogy a ponton az orvosi sátorban jelentkezem egy kis kezelésre. Ez hiba volt, mert túl sok időbe kerül a sorbanállás, valamint a személyzet meggyőzése, hogy először ragasszanak, utána krémezzenek, de végül túlesem a procedúrán. Kezdem kívánni a húst is, ezért a standard frissítést kiegészítem kolbásszal is.

 

A következő pont a Catogne lesz, közel 1000 méter szintkülönbségű emelkedővel. Akárhányszor felnézek, mindig látok a magasban lámpákat. Most már a felfeléken is fáj a talpam, így az előzgetés is elveszti a varázsát. Egyszer csak azt veszem észre, hogy a felettem világító lámpák eloszlása nem változik. Soha rosszabb tévedést. Ezek a „lámpák” már a csillagos ég. Felértem végre, most jön egy ugyanilyen magasságkülönbségű ereszkedés. A pont után összeakadok két jó tempójú sporttárssal és velük haladok Vallorcine-ig.

 

Vallorcine (148 km) A ponthoz érve először rossz irányban indulok el és nem találom a sátor bejáratát. Nagy kerülő, bosszankodás és elvesztem az eddigi „nyulaimat”. A ponton standard frissítés különböző kolbászokkal kiegészítve.

Már csak egy hegy van hátra, viszont én azt hiszem, hogy még kettő. Lassan feljön a nap, lámpa most már végleg el. Megkezdem a kapaszkodást a La Téte Aux Vents-re, szép komótosan, abban a (tév)hitben élve, hogy még egy ugyanilyen emelkedő vár rám a másik oldalon.

 

Most iszom meg a levét annak, hogy a verseny előtti depó kihelyezéskor félreértem Csaba mozdulatát és azt hiszem, hogy a mögöttünk levő hegyre mutat, mondván, hogy „Innen jövünk”. A kép beleégett a retinámba. Tudom, hogy mit kell látnom. Két hegy között a völgyben egy magányos kőház, előtte kavicsos parkoló.

A parkoló és a kőház mellett végig is masírozom, de nem tudatosul bennem a dolog, hiszen mindezt egy heggyel arrébbra várom. Az emelkedő trükkös. Egyszerűen nem akar véget érni, hanem egy idő után átváltozik egy hosszan elnyúló szintúttá.

 

Amikor ezt meglátom pánikba esem. A várt völgynek és hegynek semmi nyoma (biztos még jó messze van), ki fogok csúszni a szintidőből. Ilyen hosszú út végén már nem bukhatok el. Előkapom a maradék géljeimet és kóla nélkül, natúr módon benyelem őket. (Tapasztalat: A pánik kiiktatja a hányingert.) Elkezdek futni. A talpaim iszonyúan fájnak, de nem érdekel, most nem finomkodhatok.

A fájdalom egy idő után olyan szintet ér el, hogy „leválik rólam”. Nehéz ezt elmagyarázni olyannak, aki nem élte át. Leginkább arra hasonlít, mintha képes lennék figyelni magamat egy külső szemlélő érzelemmentes nézőpontjából. Látom a fájdalmat, de nem hat rám, mert nem nekem fáj, hanem annak a másiknak.

Ebben az állapotban jutok el egy ellenőrzőpontra, ahol csak vizet iszom és kristálycukrot eszem, az azonnali energiához jutásért kockáztatva a hipoglükémiát.

 

Egy rövid emelkedőn egy srác jön szembe, és valamit mond lelkesen franciául. Bocs, csak angolul értek. Erre elismétli angolul is: Ez volt az utolsó emelkedő!! Magamban dühöngök. Ez is jóval szórakozik. Utolsó emelkedő, amikor még hátravan egy hegy. Az út lejteni kezd és visszaereszkedünk az erdős szintig. Futás közben megelőzök jópár kényelmesen sétáló embert. Legszívesebben rájuk üvöltenék, hogy futás, vagy túllépik a szintidőt. Nem értem, hogy adhatják fel ilyen közel a célhoz.

 

Az út szintúttá válik, egyre többen jönnek szembe is, szurkolnak, bíztatnak. Összeszorított foggal, leszegett fejjel, vízszintes terepen futok a hegyoldalban, jobbra a már megmászott hegy, balra egy völgy és egyre csökkenő reménnyel várom, hogy végre feltűnjön a kőház és az utolsó nagy emelkedő. Balra közben szép lassan egy település sorjázik be mellém. Gépiesen kipillantok, direktbe rá a Chamonix-i sportcsarnokra.

 

Belül fejreáll a világ, majd azonnal minden a helyére kerül. A kőház, a növények latin nevét tartalmazó táblácskák, a hegyikecske-szerűségek, amikre Csaba azt mondta, hogy csak az utolsó hegyen élnek. Már túl vagyok az utolsó hegyen!! Az órámra pillantok és a pánik átadja a helyét a győzelmi mámornak. Még belül vagyok a 40 órán, innen már négykézláb is megcsinálom. A pánikkal együtt a fájdalom is elmúlik, és változatlan tempóban érek be a Chamonix külső részére. Itt egyre több a tapsoló ember, ezért úgy döntök, hogy megörökítem a célba érésemet. Videóra állítom a gépet és megnyomom a gombot (Majd pár perc után rájövök, hogy még messze vagyok és ki is kapcsolom.).

 

A folyón átkelve ismét bekapcsolom. Már csak pár száz méter. Mindenki éljenez. A rendőrök leállítják a keresztforgalmat, mikor átkelek az úton. Még egy-két kanyar és végre a célegyenes! Fényképezőgépem optikája fogja magát és bezáródik. Mindegy, az utolsó 30 méter kimarad. Átlépem a célvonalat. 40 óra 15 perc több mint 4 óra pihenőidővel (van még bennem tartalék). A kommentátor nem próbálja meg kiolvasni a nevemet, hanem „And another finisher”-nek tituál. Gratulálok magamnak, közben a szervezők megszabadítanak a chiptől, visszaadják a letétet, kapok egy finisher mellényt és már tuszkolnak is tovább, mert kell a hely a következő beérkezőnek.

Az etető ponton iszom valamit és elvégzem a szokásos nyújtó gyakorlatsoromat, megelőzendő a következő napi izomlázat. Jóleső nyugalom és elégedettség uralkodik el rajtam. Pár perce még alig vártam, hogy beérjek, most viszont már sajnálom, hogy véget ért. Azon kapom magam, hogy már a jövő évre való felkészülést tervezem….

 

Itthon, a fénykép és videó anyag letöltésekor kiderül a fényképezőgép kikapcsolásának oka. Amikor a céltól túl távol kezdtem filmezni, majd kikapcsoltam a gépet, nem nyomtam meg eléggé a gombot, és a gép nem kapcsolt ki, hanem filmezett tovább. A hídon átérve (amikor filmezni szerettem volna), viszont jól megnyomtam (és ezzel kikapcsoltam). Az eredmény: Pár percnyi film, amin a túrabotokat tartó kesztyűs kezemet lehet kiválóan tanulmányozni mozgás közben.

 

Köszönetnyilvánítás
Szeretném megköszönni a családomnak a sok lemondást, Olipapának a felkészítést, Csabának a jó tanácsokat (bár az elefántosat még nem próbáltam ki :))   ), a kinti csapatnak a társaságot. Nélkületek nem sikerült volna.
December végén megszületett második kisfiam, így a 2010-es részvétel esélytelenné vált. Szurkolok és irigykedek az idei csapatra, mert hatalmas élmény. Az ember nem élvezi minden pillanatát, de csak hazatérve érti meg, hogy ott élt igazán. Remélem, hogy a jövőben ismételten finisher lehetek.

 

UTMB 2009. 1383 teljesítőből a 619. hely. Ahogy mondtam. Átlagos terepfutó vagyok.