Abból, hogy a régi, héber-arámi könyvek eredeti példányában szerepelt a JHVH, egyáltalán nem következik az, hogy ördögfattyak lennének mindazok, akik akár fordításokban, akár prédikációkban később nem alkalmazták azt. Az meg pláne nem, hogy az Újszövetségbe bárhova is JHVH-t kellene írnunk. Szerintem nagyon egyszerű, hogy miért, de most megpróbálom kifejteni. Az Őrtorony az „egyre növekvő világosság” homályos elvére hivatkozva mossa kezeit saját be nem jött végidő számításai, és dogmatikai önellentmondásai ügyében. Ám pont a legkézenfekvőbb dologban nem alkalmazzák ezt az elvet, mégpedig arra, hogy ez a Bibliával önmagával is megtörténhet. Illetve kicsit nem fogalmaztam pontosan, de a lényeg, hogy arra akartam utalni, hogy itt csak az ilyen meg amolyan kéziratokat akarják meglátni, de a mögötte végbemenő teológiai fejlődésről megfeledkeznek.

 

Ugyanis nagyon könnyedén előfordulhat az, hogy míg egy korban még mindenhol szerepelt és használták a JHVH-t, később pedig háttérbe szorul, anélkül, hogy bármelyik gyakorlatot önmagában botrányos tévedés kellene tartanunk, sőt. Kifejezetten az isteni Gondviselés keze munkáját is meg lehet látni, hogyha félreteszed az ezzel kapcsolatos dogmatikai „elfogultságodat”, meg az „ami új, az rossz” ki nem mondott (hamis) elvét. Könnyedén meg lehet, hogy a JHVH Nevet Isten csak egy meghatározott célra (amit mindjárt kifejtek) szánta, és csak addig volt rá szükség, amíg ezt a célt nem töltötte be. Hogy miről van szó?

 

Istennek nem egy héber neve van, hiszen Ő felette áll minden nyelvnek, sőt nincs is szüksége névre, pontosabban nem is lehet egy neve, mert Ő a Minden, az Alfa és az Omega. Akkor miről van itt szó? A héber neveket elsődlegesen nem egy nominális emblémaként használták, hogy valakit megkülönböztessenek mástól, vagy hogy valakit meghatározzanak, identifikáljanak (mint a mai korban, pl. a magyar nyelvben), hanem minden esetben egy bizonyos személyleírást, körülírást fejeztek ki vele az illető lényegéről, tulajdonságáról, stb. (mint pl. az indián nevek esetében: „Sebes Nyíl”, „Felkelő Nap”, „Nagy Medve”). Isten a nevét ilyen értelemben nyilvánította ki, ami minden nyelvben egyformán áll: Az Ő neve JHWH, azaz „Aki van”, „Aki létezik”, „Aki a létezés”. Ő zsidóknak nyilatkoztatta ki magát, így lett JHWH, azonban, ha a görögöknek tette volna ugyanezt, akkor a neve „Ho Esztin” lenne (ha a magyaroknak, akkor meg „Aki Van”).

 

Viszont ha így van, akkor joggal teszed fel a kérdést, hogy akkor Isten miért is mutatkozott be ezen a Néven az izraelitáknak. A felelet igazából roppant egyszerű, csak kicsit utána kell gondolni. Rögvest levezem. Emlékezz vissza a „jelenetre” a Bibliából, amikor Isten megmutatkozik Mózesnek az égő csipkebokorban, és rákérdez a Nevére. Íme ez a párbeszéd:

 

¹³Mondá erre Mózes az Istennek: Íme, én elmegyek Izrael fiaihoz, s azt mondom nékik: Atyáitok Istene küldött engem hozzátok. Ha ők azt mondják nékem: Mi a neve? — mit mondjak nékik? ¹⁴Mondá az Isten Mózesnek: Én vagyok az ŤAki vagyokť. Majd mondá: Ekkép mondd Izrael fiainak: Az ŤAki vanť küldött engem hozzátok. ¹⁵Mondá továbbá az Isten Mózesnek: Ezt mondd Izrael fiainak: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött engem hozzátok. Ez az én nevem mindörökké, s ekkép emlegessenek engem nemzedékről-nemzedékre.”

(Kivonulás könyve 3:13-15)

 

Figyeld csak! Nem azt mondja, hogy „az én nevem Jahve/Jehova”, hanem arra a kérdésre, hogy mi a neve, azt válaszolta, hogy az ő neve VAGYOK. Ez héberül úgy hangzik, hogy EHJE (אהיה). Tehát tulajdonképpen az Isten által közölt név nem is közvetlenül a JAHVE, hanem az EHJE, és ebből jött áttételesen a Jahve. Istennek ez a neve az ŤAki vanť (a Mózes korabeli) héber nyelvben Jahvénák hangzott. Figyelembe véve azt amit az előbb írtam, hogy az ókori logikával a névvel egy bizonyos személyleírást, körülírást fejeztek ki vele az illető lényegéről, tulajdonságáról, stb., akkor felmerül a kérdés, hogy vajon miért mutatkozott be Isten olyan néven az izraelitáknak úgy, hogy „VAGYOK”, ha egyszer neki nem egy héber neve van, hiszen Ő felette áll minden nyelvnek, sőt nincs is szüksége névre, pontosabban nem is lehet egy neve, mert Ő a Minden, az Alfa és az Omega.

 

A felelet szintén roppant egyszerű, csak bele kell gondolni. Az ókori izraeliták egy politeista, pogány környezetben éltek, és bizonyos szempontból egy meglehetősen fejletlen civilizációval rendelkező nép volt. Egy ilyen környezetben egyrészt a monoteizmus meglehetősen forradalmi gondolat volt, másrészt szükségképp folyamatosan ki voltak téve a folyamatos kísértésnek a pogányság felől. Sőt, mint tudjuk az izraelita kisemberek is nem egyszer tértek a bálványimádás bűnébe. (Ebből is látszik, hogy a kisember semmilyen korban nem volt magas szintű teológus, és hiába várnánk ezt el valaha is.) A „VAGYOK” (Jahve) Név szerepe, értelme, célja, szerepe is csak ebben a környezetben érhető meg. Hogy miért?

 

Egy ókori egyszerű embernek, aki számára az, hogy több isten van, olyan típusú evidenciának számított, mint manapság számunkra a mobiltelefon. Ha Te, mondjuk az egyiptomi fogság idején élő ember lettél volna a Közel-Keleten evidens lett volna számodra, hogy minden népnek megvan a maga istene, neki vannak templomai, papjai. Beszélnek róla az emberek, áldoznak neki állatokat, stb. Senki se kérdőjelezi meg, hogy nem létezik. Az egyes népek nem úgy beszéltek, hogy a mi „isteneink” léteznek, a tiétek pedig a vallási fantázia és a mitológia szüleményei, hanem olyasmiket mondtak, hogy a mi isteneink erősebbek a tieiteknél. Egy ilyen környezetben azt mondta, hogy ezek az úgynevezett istenek nem léteznek meglehetős értetlenséget váltott volna ki. „Mi, már hogyne létezne Ozirisz? Hát hiszen ott van a temploma, rendszeresen áldoz neki a szomszédom is, hogyne létezne?”. Isten pedig a kultúr-környezetben bravúros módot választott arra, hogy közölje választott népével az alapvető vallási igazságot Önmagáról.

 

Mert azzal, hogyha egy zsidó kimondta azt a szót Istenről, hogy JAHVE, akkor ezzel egyúttal megvallotta azt is, hogy egyedül ő az, ŤAki VANť (a többi Ťistenť nincs). A JAHVE név világosan utal arra, hogy Isten az abszolút lét, akinek az az igazi jellemzője és lényege, hogy VAN, létezik: ő az Örökkévaló. Vele szemben a többi istenség semmi, nem létező, ld. És 42,8. Ha Isten a Bibliában erős hangon kimondta többször is, hogy „én vagyok Jahvé”, akkor ezzel lényegében azt mondta, hogy „értsétek már meg, hogy egyedül én vagyok létező Isten, más isten rajtam kívül nem létezik”. Pedagógiai célzata, szerepe volt tehát ennek a Névnek, valahogy úgy, mintha egy kisgyermeknek azt mondod, hogy a konnektornak az „neve”, hogy „NeNyúljBele”. Teljesen egyértelmű, hogy ez a „név” nem olyan értelemben vett név, mint mondjuk az, hogy Béla, hanem azt a célt szolgálja, hogy az illető, amikor felidézi magában ezt a „nevet” rögvest eszébe juttassa a legfontosabbat, amit neki, számára ezzel a dologgal kapcsolatban elsőre gondolnia kell. A Jahve névnek tehát az volt célja, hogy alapvetően politeista környezetben eszébe juttassa a zsidóságnak, hogy az ő Istenük az egyedüli igaz Isten, ők pedig csak őbenne hihetnek, csak őt imádhatják, stb. – a többi nép sok-sok „istene”, pedig valójában nem is létezik.

 

A Szent Tetragrammaton egyrészt kinyilatkoztatás, másrészt elutasítása a Névnek. Isten lényege, léte lényegileg különböző e világtól, így Istent nem tudjuk „lényegileg” megismerni - azt tudjuk csak mondani, "mi nem Ő".

 

Ebből pedig az következik, hogy a JAHVE Név akkor és azzal töltötte be a szerepét, amikor még a monoteizmus meglehetősen gyenge lábakon állt - még a zsidók körében is! - , amikor az izraelita nép vallási fejlettsége még nem volt magas. Isten tehát ebben a kérdésben is fokozatosan vitte előre a kinyilatkoztatást hordozó népet a magasabb vallási álláspontra. Ő nem elővételezte Deus ex machina-ként a rendes szellemi fejlődést, hanem annak egyes fázisaiba kapcsolta bele kinyilatkoztatásait. Isten Jahvénak neveztetése pedig tehát a monoteizmus fejlődésének egy korai fokozata, lépcsőfoka.

 

Ebből pedig világosan következik az, hogy később, amikor a monoteizmus már erős volt, a zsidóság számára nagyrészt evidenciává vált az Isten egy-volta, akkor többé nem volt szüksége erre a „mankóra” ahhoz Istennek. Mint ahogy a kerékpárra is csak addig kell az oldalsó két segédkerék, amíg a gyermek még kicsi gyermek ahhoz, hogy két keréken tudjon egyensúlyozni, utána pedig többé nem lesz rá szüksége. Az oldalkerekek leszerelését ekkor nem fogjuk valamiféle negatívumként vagy hiányként felfogni, sőt. Itt is pontosan erről volt szó.

 

Ezt igazolja azt is, hogy a Jahve Név közhasználatból való kiszorulása mely korra volt tehető. Ugye azt mindnyájan tudjuk, hogy Isten a babiloni fogságba hurcoltatással büntette meg a zsidó népet. Nos, ami azt illeti ez a büntetés felettébb hatásos volt, hiszen mind tudjuk, hogy Ezdrás milyen hatékony vallási reformot hajtott végre a földjére visszatért izraeliták körében. Alapvető tette a Tóra rendszeres tanulását, így az átlag nép „teológiai” tudása is sokat emelkedett. Többé nem volt kérdéses immár a monoteizmus, más jellegű „veszélyek” (pl. azok, amiket később Jézus a szőrszálhasogató, farizeusi Tóra-értelmezések között később kárhoztatott) fenyegettek természetesen fenyegettek, de ez már egy másik történet.

 

A monoteizmus fenntartására nem volt többé szükség a Jahve névre, így Isten amikor Gondviselésszerűen egy újabb lépcsőfokra vezette a népét, ott már nem csak, hogy nem volt szükség többé semmiféle nominátorra, sőt kifejezetten akadálya volt ennek – mint ahogy a gyermekkerékpár tanuláshoz használatos oldalsó segédkereke is később akadályozó tényezőként funkcionálhat. Isten Gondviselése áll tehát végső soron a Névnek a közhasználatból való kiszorulása mögött.

 

És ha már idáig eljutottunk, akkor rögtön vissza is verek két ezzel kapcsolatos felmerülhető ellenvetést, amely egyébként szerintem rokon egymással:

 

1./ Ezen változás éppen akkor ment végbe, amikor Isten éppen nem adott ki kinyilatkoztatott könyvet. Ebből következtethet valaki arra, hogy nem Isten jóváhagyásával, hanem akár annak ellenében történt ez a változás. Ez a nézet abból táplálkozik, hogy Malakiás és az Újszövetség könyvei között a kánonba nem került be egyetlen egy könyv sem. Ám azt egyikőnk sem gondolja, hogy Isten lényegében közel 500 évig semmit sem csinált volna! Isten a világegyetem abszolút Ura, semmi sem következik be az ő legalábbis hallgatólagos akarása-megengedése nélkül. Isten nyugodtan „végbevihette” ezt a változtatást, anélkül, hogy konkrétan erről leíratott volna egy külön kanonikus könyvet. Jusson eszünkbe az a jelenet a Lukács evangélium elejéről, amikor Isten kinyilatkoztatást közöl Zakariás pappal, Keresztelő János apjával. Ugye egyikőnk sem gondolja, hogy ez csak onnantól és csak azért kinyilatkoztatás, mert ezt Lukács évtizedekkel később egy kanonikus könyvbe ezt az eseményt lejegyezte, lényegében akkor, amikor Zakariás már egészen biztosan rég nem élt. Tehát az, hogy Isten kinyilatkoztatást közölhessen, annak fogalmilag nem feltétele az, hogy erről kanonikus könyv készüljön.

 

2./ Ez a változás a fogság utáni zsidóság vallási elöljárói körében uralkodó Tóra-értelmezés rigorózussá válásával áll közvetlen kapcsolatban, vagyis úgy is mondható, hogy ez a változás egy tévedés útján ment végbe. Ez bizonyos értelemben csakugyan igaz, ám ez nem feltétlenül „baj”. Hogy miért?

a) Egyrészt Isten több módon is példáját adta annak, hogy ő még egy tévedést, egy balesetet, sőt még a rosszat is jóvá tudja fordítani. Több példát is mondhatunk erre:

Eleve az ősszülők bűnbeesése: Isten pedig számára a bűnbeesés nem volt váratlan esemény, a megváltás es üdvözítés isteni tervébe „bele lett kalkulálva”. És De miért nem akadályozta meg Isten az első embert abban, hogy vétkezzék? Amiben az Úr kimondhatatlan kegyelme által részesülünk, az értékesebb annál, amit az ördög irigysége miatt elvesztettünk. Semmi akadálya annak, hogy az emberi természet valami többre legyen teremtve a bűn után: Isten megengedi a rosszat, hogy abból valami jobbat fakasszon. Ezért mondja a Róm 5,20: ’Ahol pedig eláradt a bűn, túláradt a kegyelem’. És ezért mondjuk a húsvéti gyertya megáldásában: ’Ó, boldog bűn, mely ilyen és ily nagy Megváltót érdemelt!’".

Vagy jusson eszünkbe Józsefnek, Jákob fiának története, akit mint tudjuk, eladtak Egyiptomba rabszolgának. Ugye mindnyájan látjuk, hogy ez így önmagában nyilvánvalóan egy helytelen, rossz és bűnös dolog. Azonban az egyébként rendkívül olvasmányos történet tanulságát kell néznünk, hiszen elmélyíti azt tételt, hogy az isteni gondviselés játszik az emberek terveivel, és a rossz tettekből is tud jót kihozni. Nemcsak megmenti Józsefet, hanem testvéreinek bűnét használja fel arra, hogy az egész törzs megmeneküljön és elszaporodjék, s ezáltal teljesüljön az Ábrahámnak adott ígéret. Az 1Móz 50,20 szerint mindez azért történt, hogy Isten életben tartson egy nagy népet.

b) Ugye már Pascal is meglátta, hogy Isten rejtőzködő Isten (Deus absconditus). Miért ne lehetne azt mondani, hogy Isten ilyen módon dolgozik, beavatkozását álcázza, és a való világ ok-okozati rendszerébe helyezi?.

Tehát számunkra úgy tűnt, hogy a változás oka a zsidó rabbik tévedése volt, holott valójában az isteni Gondviselés volt a fő okozója.

 

Ebből pedig az következik, hogy teljesen mindegy, hogy tévedés folytán vélték úgy a zsidók, hogy ki lehet-e, vagy nem lehet kiejteni a Szent Nevet, mivel ezt nem botrányos tévedésként kell beállítani, hanem kegyes tévedésként.

 

Fentebb már utaltam rá (a biciklis példában), hogy egy bizonyos „mankó” egy bizonyos fejlettségi szintnél segítség, az után pedig kifejezetten hátrány. Eddig azt bizonyítottam be, hogy az isteni név közhasználatból való elhagyása miért nem volt negatív. Most pedig arról fogok beszélni, hogy miért volt pozitív, vagyis miért tekinthető fejlődésnek vallási értelemben.

 

Az ókori isteneket a nevüknél fogva bármikor meg lehetett idézni. Ennél fogva egy isten nevének ismerete valamilyen értelemben azt a hitet foglalta magában, hogy egy ember birtokolhatja a hatalmát, vagy valamilyen értelemben uralkodhat felette. Ebben az értelemben a Név afféle kimondható varázsigévé vált. Ennek nyoma felfedezhető egyes sémita, arab legendákban, ahol a dzsinnek hatalmának felhasználásához az kell, hogy tudjuk a nevét. Noha a Bibliában a JHVH Névtől az effajta visszaélés mentes, ám mégis – ha egy konkrét „Névhez” kötjük az Istent ez valamilyen értelemben magában hordozza ennek (a még ha nem is tudatosan működő jelenség) kialakulásának veszélyét.

 

Miről van szó? Arról, hogy a Név eldologiasítódik (tárgyiasítás), amelyet mint valami tulajdont gondoznak. Mint a középkori misztikus zsidó rabbik, akik a Tetragrammatont mint valami varázsigét használtak. Ráírták a gólemre, és az életre kelt. Lényegében mágikus automatizmusként és az üdvbiztonság garanciájaként visszaélhetnek vele. Bizony a "Jehova" szó használata, mondogatása senkit nem igazít meg, és semmiféle üdvösségbeli pluszot nem okoz, hiszen a Biblia nem arra irányul, hogy az üdvösségért a Tetragrammatont, egy héber szót buzgón "használjuk", mint afféle mágikus kulcsot, hanem, hogy megismerjük Isten személyét, hogy szeressük őt, és fiaivá legyünk.

 

Az ószövetségi zsidók fokozatosan értették meg, hogy emberi nyelven nem létezik olyan név, szó vagy kifejezés, amellyel le lehetne írni Isten lényegét. „Az isteni megnevezhetetlen – mondja Teológus Szt. Gergely. Nem csak maga az értelem mutatja ezt, de […] a legrégebbi és legbölcsebb zsidók is. Hiszen azok, akik az Istenit úgy tisztelték, hogy különleges jelekkel írták le nevét, és nem tűrték, hogy egy és ugyanazon betűkkel legyen leírva Isten neve és a teremtményeké […] vajon valaha is bátorkodhattak szertefoszló hangon kiejteni az elpusztíthatatlan és egyetlen természet Nevét? Ahogyan soha senki nem tudta magába szippantani az összes levegőt, ugyanúgy az értelem sem fogadhatta tökéletesen magába, és a szavak sem ölelhették fel az Isten lényegét”.

Azzal, hogy nem mondták ki Isten nevét, a régi zsidók megmutatták, hogy Istennel nem annyira szavak és kifejezések, mint inkább az áhítat és az alázatos hallgatás útján lehet kapcsolatba kerülni…

 

Vagyis a valódi indok az, hogy ez misztérium, nem pedig azért mert tabu. Isten lényegvalósága meghaladja a világot. Hozzá képest mi nem is létezünk. A Szent Teragrammaton tisztán nyelvi változatát más semita népek is használták, sőt a zsidók is Mózes előtt. Azonban ebbe a tisztán emberi szóba való beletestesülés Jézusba való beletestesülés előképe volt, ahogy az élő csipkebokor is előképe volt a Thábor hegyi színeváltozásnak. Ha tagadjuk Krisztus megtestesülését, az ilyenformán a Szent Tetragrammaton tagadásához is vezet. A „nevezősök” csak kiejtenek egy általánosan használt semita istenségmegjelölést, ráadásul a latin Szent Hagyomány latinos olvasatában (Jehova => latinul kiolvasva a Szent Tetragrammaton), azaz csak azt csinálják, mintha valaki Jézus emberi természetét méricskélné, amit lehet, hisz valóságosan ember volt. Ám így ők nem jutnak el a Szent Tetragrammaton lényegéig, csak a "ruhájáig", és sohasem, ejtik ki, mint eretnekek, hisz nem "birtokolhatják" a Név tudását, csak gyalázhatják, ahogy Krisztust is keresztre feszítették, mivel tagadták isteni természetét, amely a "szégyentáblájának" arameus föliratában megjelent (Szent Tetragrammaton). Ezzel is igazolt az, hogy a valóságban nem ismerik a Sém-ha Meforást, hisz tagadják a megtestesülést.