Lavaredo 2010

Érdekes, hogy míg más versenyekre már hetekkel, hónapokkal előre megvan az utazás módja, a szállás és minden más, ebben az esetben még egy héttel a Lavaredo Ultra Trail előtt is teljes volt a bizonytalanság. Ami biztos volt, hogy négyen Bobek, Fridman, Szazsa és én együtt megyünk. Végül a lakóautó bérlés mellett döntöttünk. Szazsa ment el csütörtök reggel az autóért és előbb minket vett fel aztán Fridmanért mentünk. Az útvonal Bp- Bécs- Graz- Klagenfurt- Willach – Auronzo volt. Az autópályán eseménytelenül teltek az órák, mondjuk a táj egyre jobban tetszett ahogy haladtunk a hegyek felé. Végül csak letértünk a pályáról és kanyargós Olasz utakon haladtunk tovább. Auronzo határában leparkoltunk és fotóztunk párat a duzzasztógátról, a hegyekről. Meglepetésként ért minket, hogy a városkában tilos parkolni lakóautóval. Mindenhol tiltó táblák tömkelege. Végül Auronzo északi végében a bob pálya alsó végénél találtunk parkolót. Ez viszont direkt a lakóautóknak fenntartott parkoló volt. Két hibája volt. 1: 8 euro per nap volt a parkolás díja. 2: gyalog fél órára volt a rajt-cél helytől. Viszont csendes helyen volt, szép kilátással. A városban rögtön találkoztunk Olival, Carlossal, Virággal,Marcival, Futóapukával, Vérgergővel. Ajánlottak egy pizzériát amit rögtön ki is próbáltunk, mondhatom telitalálat volt. A pizza hihetetlen finom volt, nem volt drága a hely és kedves volt a kiszolgálás. Oli mondta, hogy ők ott is reggeliznek de nekik benne van a szállásdíjban a reggeli ára. Megkérdeztem a tulaj nőt és persze rögtön mondta, hogy reggelizzünk mi is ott. 3 eurót kér a reggeliért. Nem tudom neki ez mekkora üzlet volt mert én a következő reggel degeszre kajáltam magam lekvárral, nuttelával, vajjal, zsemlével…-) Elfoglaltuk a parkolóhelyünket és álomba szenderült a társaság. Reggel Bobek és én elsétáltunk kajálni majd csatlakoztunk Carloshoz, Virághoz és Marcihoz és felautóztunk a Három Nővérhez. Az út annyira meredek volt, hogy egyesben kellett menni. Az elkövetkező pár órát fényképezéssel töltöttük. Na nem a hegyeket fényképeztük hanem Carlossék babakocsiját ezer szögből minden fényviszonyban. Lehet, hogy más már megörült volna de Bobek és én kimondottan élveztük a dolgot. Jó volt látni milyen is Carlos a pályán kívül. Aurozo felé félúton megálltunk a Misurina tónál és betoltunk egy pizzát. Kiürítettem a kavicsokat a cipőmből és döbbenten vettem észre, hogy nincs benne talpbetét. Bajban voltam. Délután négy óra volt és én cipő nélkül álltam életem legkeményebb versenye elé. Auronzoba visszatérve aztán betértem a helyi túra boltba ahol hegyekben álltak a Salomon cipők. Kértem egy 46-os XT Wings2-őt mire a tulaj azt kérdezte, hogy piros vagy zöld színben parancsolom…Gyakorlatilag a teljes Salomon trail választék kapható volt nála és minden típus minden gyártott színben ott volt. 108 euró volt a cipő. Szerencsére volt már pár ilyen méretű XT Wing-em igaz nem a kettes verzió de bíztam benne, hogy nem szedi szét a lábam. Időközben Szaszáék átálltak a jégpályához a kocsival, szerencsénkre, mivel kiderült, hogy felszerelés ellenőrzés is van a rajtszám átvételnél. Összekapkodtam az eszcájgot és bementem átvenni a cuccot. Döbbentem vettem észre, hogy nem fehér technikai TNF pólót kaptam hanem egy piros pamut pólót. Próbáltam kicseréltetni de azt mondták, hogy a később nevezőknek csak ilyen jut. Nem voltam felhőtlenül boldog.Visszasétáltunk a parkolóba és megpróbáltunk aludni. Az óriáscsecsemő akit Fridmannak hívnak persze tudott aludni de én csak forgolódtam mint egy ringlispil. Kb 1 órát tudtam hunyni. Negyed tizenkettőkor elindultunk Bobekkel a rajtba. Stoppoltam és a harmadik autós fel is vett minket. Ragaszkodott hozzá, hogy egészen a jégpálya bejáratához vigyen minket pedig a Carabinierik lezárták az utat. De ő helyi lévén bejutott velünk. Ez a mentalitás nagyon jellemző volt az Olaszokra. Képes volt 20 méter miatt pergő nyelvén hadakozni egy csendőrrel. Bent izgalom és izomlazító szaga fogadott minket. Lassan eljött az éjfél és mi nekiindultunk a nagy kalandnak. Ki a csarnokból és végig a város főutcáján amit természetesen lezártak miattunk.Éreztem, hogy nem stimmel valami a víztartályommal. A hátam nedves volt és cseppeket éreztem a lábamon. Biztos voltam benne, hogy rosszul csavartam rá a kupakot a tartályra. A hátamon csurgott az édes nedű. Gyorsan elkezdtem inni belőle, hogy a folyadék szintje ne érje el a kupakot de eddigre már az alsó gatyám is tocsogott. Átdübbörögtünk a hídon a tó túlpartjára és a parti sétányon futottunk tovább majd újabb híd és ismét az indulási oldalon találtunk magunk. Visszatértünk a főútra és futottunk tovább. Az út enyhén emelkedett, jó iramban haladtunk. Jó pár kilométert tettünk már meg mire letérhettünk a főútról de még mindig aszfalton haladt a mezőny. Egyre jobban emelkedett az út és egyre többen gyalogoltak felfelé. Géem-mel egymás mellé kerültünk és beszélgetve vártuk az ösvényt ami hamarost el is jött. Egyre meredekebbé vált az út és a fejünk felett megpillantottuk a fénykigyót. Egy rövid időre letértünk a jelzett útról de rögvest visszataláltunk. Fejünk felett a Tre Cime kivehető volt a sötét ellenére is. Mivel Carlossékkal aznap jártunk ott, betudtam magam tájolni és láttam, hogy a fények a Lavaredo ház felé tartanak. Aztán túl mennek rajta. Délelőtt fentről láttam mennyire meredeken emelkedik az ősvény vége mielőtt eléri a házat így nem ért váratlanul a dolog. Aztán csökkent a meredekség majd rátértünk a széles gyalogútra amin néhány órával korábban Japán nénikék közt szlalomozva fotóztuk a babakocsit. Még egy kicsi és ott álltunk a kápolna előtt az első frissítő pontnál. Toltam egy kis kekszet, mazsolát, csokit. Feltöltöttem a tartályom vízzel, beledobáltam az előre kiporciózott Isostar-Calcium Sandoz- Magnézium Sandoz- Traummel tabbletákat, légtelenítettem a tartályt, szerencsére már nem csepegett és indultunk tovább. Ahogy közeledtünk a nyereghez úgy lett egyre hidegebb és erősödött a szél. Még jó, hogy az etető ponton felvettük a szélkabátokat így töretlenül haladtunk tovább a népek közt akik ekkor ocsúdtak és kotorták ki a kabátokat a zsákokból.Lassan megszáradtam a kabát alatt. A nyeregben két méter magas hófalak közt vezetett az út, 2454 méteren jártunk. A túloldalon erős szél és a lejtő várt minket. Köves, kanyargós volt a lejtő de már vártuk. Mire az aljára értünk eljött a hajnak és lekapcsoltuk a lámpákat, levettük a kabátokat mert már nem volt rájuk szükség. A völgy alján lévő pataknál segítők álltak és asszisztáltak az átkelésnél, nem mintha szükség lett volna rá de jól esett a tudat, vigyáznak ránk.
Immár ismét felfelé haladtunk . Géem technikai szünetet tartott, mondtam megvárom. Teltek a percek és az órám elkezdett csipogni annyira leesett a pulzusom. Kiabáltam neki de nem felelt. Legalább tiz perc telt el. Elindultam. Szép technikás single track vezetett a Misurina-tó-tól.( 34 km ) Itt értem utol Lórántfy Csabát. Igen szarul nézett ki és mint kiderül szarul is volt. Kínáltam mindennel de csak vizet fogadott el. Apropó víz. A tavalyi CCC-n Athosz teljesítését egy kis 2 decis Salomon kulacs mentette meg. Nem tudott semmit enni semmit inni csak vizet. A kis kulacsba töltöttünk vizet mindenhol ahol lehetett.Én is beszereztem egy ilyen kis kulacsot. A Lavaredon is nagyon sok helyen lehet vizet nyerni. Szóval pohár vagy kulacs legyen kéznél az úton. Nem kell sok folyadékot cipelni mert a 90 km-en vagy 40 patak, forrás, kút van. Szóval megitattam Csabát és robogtam tovább. A Cristallo Hotelnél lévő ponton értem utol Geém-et. Szasza ott üldögélt magába roskadva. Kissé felvoltam húzva Géem miatt így nem sokat tököltem csak felmarkoltam némi kaját átkeltem az úton és folytattam a műsort. Géem csatlakozott és együtt vágtunk neki a legnehezebb és talán legszebb szakasznak. A szép széles erdei út hamarosan szűk ősvényre váltott és brutál meredekké is egyben. Egy hihetetlen magas vízesés mellett mentünk el. Az ősvény eltűnt és csak a törmelék köveken kapaszkodtunk felfelé. Géem itt kicsit lemaradt, de párszor elkurjantottam magam, hogy lelket öntsek belé. A hágó felé kisütött a nap és brutál meleg lett. Ekkor már rövid újjúban mentem, de előkaptam a tarkóvédős sapkám okulva a tavalyi CCC megborulásomból….ahol hó volt az út mentén belemarkoltam és a sapkámba gyömöszöltem. Így is elfogytam mire felértem. A só hiánya kiütött. Nagy szerencsém volt, hogy a Forcella Grande hágó (2260 m )után nem sokkal ott volt a San Marco ház. Megittam egy kólát és ettem hozzá egy teás kanálnyi sót. Ja a házhoz az ereszkedést a hegyi mentők biztosították. Nagyon meredek lejtő volt bár lehet, hogy inkább szakadéknak kéne hívni…Azt hittem innen egy jó kis lejtő jön de csalódnom kellett. A San Marco házhoz vezető 400 méteres szakadék után ismét emelkedni kezdett az út a következő hágó a Forcella Piccola felé ( 2120 m ) . Na, innen viszont frankón lejtett az út. Szegény Géem itt ismét lemaradt. Nem bírta a kőves lejtőket. A Val D’Oten a frissítő ponton ( 1395 m ) tömtem magamba a szalámit, sajtot, banánt, kekszet. A földön fekve, hogy pihentessem a hátam. Persze kérdezgették, hogy jól vagyok-e. Géem beért és együtt ereszkedtünk tovább lefelé egy bazi köves úton. Rávettem, hogy fussunk ha már lejt. Örömünknek hamar végett vetett egy patakátkelés és az emelkedő kezdete. Tudtuk ez már az utolsó nagy emelkedő. Nehezen akart vége lenni, de csak felértünk a Chiggiato házhoz(1911 m ). Itt nem volt frissítő pont, Géem vett egy palack vizet arany áron, betöltötte a tartályába és indultunk tovább. Innen nekem elment a kedvem az egésztől. Úgy éreztem már csak le kéne futni a célba és kész. Ehelyett lehetetlen kis ösvényeken botladoztunk kanyarogva, cikázva. Teljesen úgy tűnt csak azért vezetik erre az utat, hogy meglegyen a 90 km. Végül elértük az utolsó frissítőt is a Baion házat. Bezabáltunk. Alighogy elindultunk az úton dübörgést hallottunk, felrohantunk az út melletti meredekre és három bazi nagy tehén robogott el ott ahol 2 másodperce álltunk. Tudom, hogy nővény evők de nehezek…na mindegy kanyarogtunk tovább. Lassan elkezdett lejteni de mivel tudtam, hogy közel a cél bazi meredek lejtőre számítottam. Géem próbált lefelé kocogni én tartottam vele a lépést gyalogosan. Lassan leértünk a tópartra, át a hídon, keresztül a kajak verseny depóján, utolsó emelkedő a sétányon. Géem felfutott én felvonszoltam magam. Itt már szórványosan voltak szurkolók, buzdítottak, kocogtam ahogy bírtam. Cél kanyar, Csabi jött a csarnokból kifelé egy óriási ajándék kosárral a kezében. Poénkodtam vele egy sort majd beértem, 18 óra 2 perc. Csip leolvasás, Finisher mellény-érem átvétel, nyakba borulás. Géem gratulált. Kaptam még egy kajajegyet is de enni azt nem tudtam. Odamentem Christinhez és megkérdeztem tőle nem lehetne e kicserélni a kapott piros pamut pólót a szép fehér tecnikaira. Készségesen intézkedett és kaptam egyet. Mehettem fürdeni hiszen volt már tiszta pólóm. Megmostam a lábam térdig és a felsőtestem majd befeküdtem a masszőr kezei alá. A célban még megvártuk míg Szasza beér és kajál egy picit aztán Carlos elvitt minkett a kocsihoz. Mindenki beájult elég hamar. Reggel ismét elfogyasztottunk egy 3 eurós reggelit és indultunk haza. Állapotomhoz képest azt gondolom jól mentem. Az utóbbi hónapok sérülésekkel teltek így nem tudtam megfelelően edzeni. A Lavaredo talán életem legnehezebb versenye volt. Lehet, hogy kevés a 4 frissítő pont egy ekkora távon, lehet, hogy nem. Legközelebb biztos viszek magammal sót. Az útvonal jelőlése elsőrangú volt. Sajnálom, hogy Géem nem várt meg az utolsó 200 méteren. Jó lett volna együtt befutni, ha már együtt mentünk 80 km-et….