Ezt e-mailben kaptam:

Örülök, hogy egy újabb lelkes tagot köszönthetünk, legalábbis gondolom ennek tudható be a királyii többes "akkor inkább ne csináljuk sehogy", kár hogy nem találkoztunk még személyesen, hogy élőben is elmondhasd javaslataid, esetleg az alapszabályunkat is ennek szellemében írhattuk volna meg. De mivel nem értesz velünk egyet, gondolom a tagságod nem lesz hosszúéletű, szerencsére nem védettük le sehol a spánelmentést, tehát hajrá, ha lehet jobban, hatékonyabban csinálni, bátran bele lehet vágni, van bőven mentendő alany (és ezzel nem azt mondom, hogy így jó, ahogy mi csináljuk, de mi így tudjuk csinálni)

Miára csak egy szösszenet, pont e heti hír: ahogy írták a lányok, 5 héttel ezelőtt gazdához költözött az összes hisztijét, betegégét magával hurcolva. A gazdája kapott egy lehetőséget, hogy egy évre Amerkába menjen dolgozni, viszont a kutyát nem vihette volna magával. Végül kiiegyezett egy hónapban de csak akkor, mikor megnyugtattuk, ebben a hónapban Mia elhelyezését megoldjuk családi, általa ismert környezetben, tehát nem panzióban, kennelben és természetesen garantáljuk, hogy egy hónap múlva visszaadjuk. Könnyes szemmel hagyta nálunk, meglett férfi emberként, az elválás óta eltelt 3 ra alatt 3-szor telefonált, hogy biztos minden rendben van-e, vagy forduljon vissza. Szerintem ne akarj találkozni a gazdával azon véleményeddel, hogy ennek a kutyának el kellett volna aludnia. Miához tartozik, hogy törzskönyves, leadó gazdái fél évet vártak Rá, majd egy laza mozdulattal bezárták a kert végében egy 1x2 méteres kennelbe. Ezek után nem hiszem, hogy sokat kellene gondolkodni, mitől lett ilyen a kutya (gyengébb idegrendszer tetézve szakszerűtlen neveléssel). Egyébként Mia is kivárta az igazt pont azért, mert felelősen szerettünk volna dönteni, több, mint egy évig várt, de szerintem Mia és a gazdi is úgy gondolja, megérte (és kettőjük boldogságát látva azt gondoljuk, tényleg megérte)
Amikor bejelentés érkezik egy mentendő kutyáról, nem mindig tudnak a jelleméről pontos infotmációval szolgálni (sökször még fényképet sem kapunk, így bizony beeshet úgy keverék kutya, hogy látatlanban bevállaltuk, mint spánielt, ilyenkor a kapuban azt kellene mondanunk, bocsi, mégsem jöhetsz, mert keverék vagy, menj vissza a kocsik alá?), hisz ugye utcán találják, raboskodik egy gyepmesteri telepen, ahol annyi a kontaktus vele, hogy naponta elélökik az ételt és jó esetben kimossák alóla a végterméket. Amikor a kutya hozzánk kerül, napokig többnyire visszahúzódó (épp ezért nem hirdetünk mnden kutyát azonnal a megérkezése után), majd fokozatosan nyílva mutatja meg valódi énjét. És ilyenkor, ha lenne pénzünk, kapacitásunk, akkor valóban mehetnénk kiképzőhöz, pszichológushoz, hogy a kutya ételagressziója esetleg komoly gond, a hosszas éhezés vagy az ismeretlen gazda ismeretlen nevelésének következménye. Mivel ezt nem tehetjük (de persze ha kutyánként kapunk külön erre a célra kb. 20 ezer forintot, akkor keresünk szakembert), csak megfigyelni tudunk, a tapasztalatainkból következtetéseket levonni, törögetni a növekvő szarvakat, lelket nyugtatni, elhitetni, hogy nem fogja már senki bántani, mindig lesz elegendő éetele (teszem hozzá, ez sem olcsó mulatság). És bizony van olyan kutyánk, akivel elmegyünk aztán neurológiai kivizsgálásra, mert látjuk, nem lesz elég a tapasztalat, szeretet, biztonság, nem lesz elég a kiképző. Valóban borzasztó azt hallani, olvasni, hogy egy spániel morog, harap, agresszív, hisz ennek a fajtának nem lenne szabad ilyennek lenni. Nem a mentetteink és nem mi tehetünk arról, hogy ide jutott a fajta. Valóban "selejtezhetnénk" és csak a standardnek mindenben megfelelő, ápolt, gyönyörű szőrrel   és hosszú farokkal (mert ugye már a spániel farkát nem lehet csonkolni) rendelkező egyedeket mentjük, de kérdem én, ki fogja mehmenteni azokat, akik elbuknak ezen a szűrőn? Néha bevállalunk tudatosan is keveréket, mert tudjuk ha mi nem, akkor bizony altatbák, agyonvernék, utcára tennék (és ezek a kutyák lehetnek gazdánál, gyepmesteri telepen, utcán). Valóban megtehetnénk, ahogy Amerkában, hogy ha kap a kézre, akkor altatunk. Te néztél már fiatal, egészséges, élni akaró kutya szemébe és mondtad neki, "na pá, mert bzony csűnyán néztél rám"? Mert én még nem tettem. Nekem eddig elég volt megbírkózn azokkal a tekintetekkel, amikor azt láttam, fáj mindenem, engedj el, nem leszek már soha életvidám, egészséges kutya. És még ilyenkor is lelkiismeretfurdaláom van, vajon tényleg megtettem mindent, vajon tényleg eitt volt a vég? És hol húzzuk meg a "mit szabad tenni" határt? Ha az a kutya, aki normál testúlyának a fele, egyértelműen éheztették, és az ételosztáskor motog, az menjen aludni, csak mert élete első pár évében meg kellett küzdenie minden betevő falatért? Az a kutya, aki bolhákkal, kullancsokkal, filcekkel, csomókkal, faágakkal a bundájában kóborolt, aki a kéz emelésének láttán már morog, menjen aludni, mert egy évig élt az utcán, ahol jó szót, simogatást nem, de rúgásokat kapott? Na hajrá, ha te így szeretnéd csinálni, lyen elvek mentén, vágj bele bátran, meglátjuk, mennyi kutya marad életben a döntéseidnek köszönhetően. De mindnek te nézz a szemébe, mikor beadják az injekciót, minden megtalálónak te magyarázd el, mért döntöttél így, minden kutyáját leadó gazdának magyarázd el, miatta kellett a kutyájának meghalni. Lesz rá időd bőven, mert az örökbefogadókkal úgysem kell a kapcsolatot tartanod, mert nem lesz olyanod. Visszanézve a hozzászólásaid, a saját kutyáddal kellett volna kezdeni, mert lássuk be, normális kölyökkutya nem vselkedik így: "Legkomolyabb nevelési eszköz az újságpapír a hátsójára. Csakhogy ilyenkor ugat, morog, támad, de mint valami gyilkológép."
Van kutya, akit nem adtunk ki a kezeink közül pont azért, mert nem tehettük ezt meg felelősen. Már írtam róla korábban, gyógyszerek nélkül időzített bomba, gyógyszerekkel biztosított, hogy él, hogy aki ismeri beleszeret és vinné, de pont a felelősség miatt nem adjuk. Sokan elaltatták volna még itt, Magyarországon is, én mégis hálás vagyok az orvosnak és a gyógyszereknek, hogy immáron 3 éve élünk együtt. És majd eljön a pillanat, amikor el kell engedjem, mert nem lesz elég a győgyszer, de remélem, ez még nagyon sok év múlva lesz kérdés. És engedtünk el kutyát, mert az agresszió mellett sajnos a fájdalmat sem tudtuk csillapítani, és így nem lett volna élet az élet.
Tehát hozunk döntéseket pont azért, mert feleősen gondolkodunk, és mentünk keverékeket, mert a szemükbe néztünk. És kiadunk kutyákat, akik nem a letökéletesebbek akár küllemben, akár jellemben, de élnek, élni akarnak és lehet velük együtt élni bizonyos szabályok betartása mellett. És bizony mikor megcsörren a telefon és egy örökbefogadó hív, hogy meséljen, ahogy halljuk a hangjában a boldogságot, amikor sokszor azt mondják, miért mondtuk ezt vagy azt a kutyáról, mert bizony nála megnyugodott és nem morog, nem kapkod, nem védi az ételét és  avlág összes kincséért (vagy 11 hónapos amerikai kiküldetésért) sem adná vissza, akkor tudjuk, megérte anno igent mondani a kutyára, megérte megküzdeni vele és megérte elszenvedni azt a pár kapkodást, morgást, ételbevédést

Judit, Mia ideiglenese a spanielmentés megálmodója.