Vereckei-hágó 50
Nagyon megörültem, amikor laci069 feltette telekocsi ajánlatát a topikra, a Vereckei-hágó túrára keresvén utastársakat. Nem sokat hezitáltam a témán. Pár órával később már mindenféle gondolat motoszkált az agyamban: milyen lesz a határátlépés, mennyi idő alatt tudunk egyáltalán átjutni? Kárpátalja gyalogos turistáknak nem igazán felkapott terep, a környéket bemutató turisztikai oldalt nem nagyon találtam az interneten. Pont ettől lett izgalmas számomra ez az egész, miféle érdekességek is várnak majd ránk az út illetve a túra során.
Péntek délelőtt még dolgoztam, fokozottan pörögve a munkával. Időben sikerült is végezni és tökéletesen időzíteni. Mire hazaértem, rövidesen jelzett is Laci, hogy odalent vár az autó. Rajtunk kívül Joli és Friderika alkották az utazó csapatot. Az M3-ason szokatlanul erős volt a forgalom, Hatvanig nem is tudtunk igazán tempósan haladni. Később már kellemesebb lett a népsűrűség. Mezőkövesd magasságában megálltunk tankolni – ennek még a történet végefelé lesz jelentősége. Ezután lélekben már a határra koncentráltunk, előbb az M3-ast hagytuk el, a 41-es úton egyre érdekesebb lett a dolog, ugyanis a Tisza-híd után a főutat felújítják, így felmart szakaszok, valamint útszűkületek nehezítették a határ megközelítését.
Beregsurány előtt egy utolsó szerelvényigazítás, majd irány a határátkelő. A magyar oldalon meglepően gyorsan zajlott a vizsgálat, pár pillanat múlva már az ukrán oldalon találtuk magunkat. Előttünk hat autó. Külön történt az útlevél ellenőrzése valamint a vámvizsgálat. Az útlevelekkel nem szőröztek különösebben. A vámos bódéja előtt sorba kellett állni a sofőröknek, méghozzá úgy, hogy a bódéból jól látható legyen maga az autó. A témát nehezítette, hogy az autók mellett feltűntek gyalogos és kerékpáros átkelők is, akik ugyanabba a sorba álltak be. Namármost ha a sofőr hamar beáll a sorba, a kocsi hátul marad és az előttünk már kihajtott autók helyére nem fog tudni előreállni, lévén hogy a sofőr egyszerre csak egy helyen tartózkodhat…
Az ukrán vámtiszt kreált egy problémát, ami alapján megnehezíthette volna számunkra az átjutást, szerencsére azonban nem tette. Így közel 1 órás ott-tartózkodás után megindulhattunk az ország belseje felé. Az út minőségéből azonnal érezni lehetett, hogy nem otthon vagyunk. Az első érintett falu táblája kétnyelvű, csakúgy mint szinte egész Beregszász járásban – itt él egy tömbben a legtöbb magyar Kárpátalján, nagyjából hasonlóan Csallóközhöz illetve Hargita-Kovászna megyéhez.
Beregszászon csak átgurultunk, közben figyelgettük a mindenféle boltokat, amikből volt elég: bár, kocsma, kisboltok. A városban több használaton kívüli vasutat keresztezett a főút, természetesen (akár nálunk is sok helyen) le kellett lassítani, sőt teljesen meg is állni előtte. A város után jobbról mellőztük a Nagy-hegyet. Érdekes, hogy Bereg magyar oldalán is van egy hasonló nevű hegy, Tarpa szomszédságában, geotoronnyal a tetején. Innét továbbra is magyarlakta területen haladtunk, erre utaltak a református templomok. Gát nevű település volt közülük az utolsó.
Szemet szúrtak a sárga-zöld színekben pompázó buszmegállók, köztük a Csikós csárdánál lévőt vettem közelebbről szemügyre, főleg mivel a megálló neve cirill betűkkel volt kiírva. Gát után járást váltottunk, üdvözölt is bennünket egy szép nagy betonemlékműre emlékeztető tábla. Munkács járásban már kevesebb lehetett a magyar, eltűntek a kétnyelvű feliratok. Egy nyílegyenes szakaszon értük el a várost. Már messziről feltűnt a vár, amit ugyan alaposabban megnézni nem szándékoztunk, idő hiányában, viszont legalább lefotózni szerettük volna. A kockaköves vasúti felüljáró után kerestünk egy megfelelő leágazást, ahonnan jól belátható a vár. Az elképzelést tett követte.
A következő projekt az Ungvár-Lemberg (Csop-Kijev avagy Budapest-Moszkva) főút megtalálása volt, szerencsére a táblák itt segítségünkre voltak, bár néhol csak közvetlenül az adott kanyar avagy elágazás előtt találkozhattunk velük. Elérve a főutat jobbra fordultunk és rácsodálkoztunk annak hihetetlen jó minőségére. Egy lámpás kereszteződésnél mellőztük a Rahó (PAXIB :-D ) felé tartó leágazást, nemsokkal rá pedig balról feltűnt egy hagymakupolás pravoszláv templom, melynek aranyszínű sapkája már messziről jól látható volt a Nap fényében tükröződve. Közelebbről megnézve sem volt egyértelmű, hogy a templomot most építik, avagy csak felújításon megy keresztül.
A főút mentén sok árus kínálgatta portékáját, elsősorban gyümölcsöket, valamint mindenféle üvegekben ezt-azt. Találgattuk is, hogy mik lehetnek bennük: szörp, bor, pálinka… Munkács után a Latorca völgyében haladtunk, előbb dimbes-dombos, majd egyre inkább középhegységi tájon. A folyó egyre keskenyebb és zúgókban gazdagabbá vált. Sokan fürödtek is a vízben. Egy panorámát is kínáló helyen megálltunk nézelődni, főleg mivel ott egy „Zakarpatszki szuvenír” üzlet is helyet foglalt. A szokásos hűtőmágnes mellett találtunk fapoharat (!), valamint teljes marhabőrt, kipreparált disznófejet és szarvast is.
Szolyva környékén több kamionparkoló is feltűnt, az egyikben telt ház volt, az ottani motel valamint étterem bizonyára a legjobb lehet (most nem volt időnk leteszteni). Innentől a hegyek egyre vadregényesebbé váltak, sűrű fenyvesek, meredek hegyoldalak közt gurult az autó. Abranka nevű falu fölött több gyerek integetett eszeveszettül az út mellett. Először azt hittük, stoppolni akarnak. Közelebb érve aztán kiderült, hogy a kezükben gyümölcs avagy valamilyen szörp van, nyilván el akarták adni. A lelkesedésük meg nyilván annak tudható be, hogy nem ukrán rendszámú volt az autónk.
Nyizsni Vorota falu szélén jött a várva várt elágazó Volovec felé. Lekanyarodtunk és egy patakvölgyben haladtunk tovább az itt már nem igazán jó minőségű úton. Egy hágóhoz kapaszkodtunk fel, amelynek tetején ott állt a Volovec tábla (akarom mondani: betonemlékmű). Természesen meg kellett örökíteni, már csak amiatt is, mert innét nagyon jól be lehetett látni nem csak a várost, de a mögötte lévő hegyeket, a fenyvesekkel, valamint a kopasz tetejükkel.
Legurultunk a városba, a körforgalomnál balra kanyarodtunk, ahogy azt Magdi előzetesen elmesélte Lacinak. Tudtunk pontos házszámot, ennek ellenére lazán túlszaladtunk a vendégházon. A város szélén jártunk már, mikor teljes véletlenségből összefutottunk OT Marika csapatával, akik vacsora után sétálni indultak. Ők igazítottak bennünket útba. Meg is találtuk a szállásunkat, egy szép rönkház képében. Ott tüsténtkedett Magdi, a főrendező, éppen a szobák leosztásával volt elfoglalva. Amint azonban bennünket meglátott, rögtön intézte is a vacsoránkat, a vendégházzal szemközt található étteremben.
Hangulatos hely volt, kinti asztalokkal. Szólt a helyi lakodalmas zene (igaz, nem élőben). Rögtön megkóstoltam egy helyi barnasört, majd jött a menü: húsleves-féle kaporral gazdagon, valamint második fogásként töltött káposzta, ami sem az otthoni ízhez, sem a Torockón megtapasztalthoz nem hasonlítható. Rajtunk kívül ekkor már ott voltak többen is, akik F. Roli kisbuszával érkeztek, valamint egy BEAC-os illetve egy tatabányai csapat is. Jó volt sok-sok ismerőssel összefutni. Mint később kiderült, később gyakorlatilag egy csapatot alkottunk (volna). A vacsora után vándor_csillag sütött még tócsnit, amúgy kiegészítésképpen. Csilla elmesélte, hogy aznap szalagozni voltak, ez megnyugtatóan hatott számunkra. Roli röviddel napnyugta előtt kivitte Magdiékat egy másik szakaszra szalagozni.
A szálláshely nagyon klassz volt, a szobák igényesen berendezettek, ami csak lehet, fából. A tetőtéri lakosztályhoz fürdőszoba is tartozott, egyedül a viszonylag kisméretű mosdókagyló adott okot némi gondolkodásra. Rövidesen aludni tértünk. Nem volt hűvös a hegyek ölelésében, 500 m-rel a tengerszint felett, a nyitott ablakon keresztül jól behallatszott a közeli vasúti fővonalon áthaladó vonatok zaja. Ennek ellenére jól aludtunk.
Reggel 6-ra lett ígérve a közös reggeli, addigra legtöbbünk már bőven túl volt az ébredésen, és nagyjából elő is készült a túrára. Inni kétféle teából ihattunk, hozzá kolbászt, tojást, mindenféle pékárut (köztük a jó kis fekete savanyú kenyeret) fogyaszthattunk. Energiával felvértezve vártuk a rajt pillanatát. Addig azonban még maradt jócskán idő. Fél 7-kor indult el a nevezési procedúra, és akkor körvonalazódott, hogy összesen hányan is indulunk el a túrán: nagyjából harmincan lehettünk. További várakozás következett, ami nem telt el eseménytelenül, mert láthattunk például egy tehervonatot, amit elöl hat (!!) villanymozdony húzott, hátul pedig kettő (!!) tolta. Ezen kívül nem sokkal a rajt előtt láttunk Lemberg felé elhaladni egy hatkocsis elektricskát, ami – mint később kiderült -, a túra szempontjából nem közömbös információ.
Magdi 6:50 körül összehívta a társaságot és ellátott bennünket hasznos információkkal. Köztük a legfontosabb, hogy a leírás valamint a térkép nem feltétlenül a legjobb, ehelyett ajánl számunkra jobb útvonalat, valamint felhívta a figyelmet néhány kritikus helyre. Kár, hogy nem volt nálunk diktafon, mert az információk jelentős részét úgy ahogy van, elfelejtettük... Ami az igazolófüzetet illeti: a 3 táv útvonalleírása összesen tett ki egyetlen A/5-ös oldalt, ráadásul ugye ez még a tavalyi leírás volt, legalább frissíteni érdemes lett volna.
A kapott térkép… ez valamilyen ukrán autóstérkép lehetett, minden információ (településnév, hegyek nevei) csakis ukránul szerepelt rajta. Szintvonal semmi, még a léptékét is csak saccolni próbáltuk. Őszintén szólva, a térképet alaposabban nem is tanulmányoztam akkor – így utólag nem is tudom, hogy ez előny vagy hátrány volt számunkra akkor.
Magdi arra kért bennünket, hogy amennyire lehet, maradjunk együtt, és csoportban haladjunk a túrán. Közben kialakult a 3 táv csapata. Elhangzott még, hogy egy magyar társaságot visszafordítottak a határon, ők még úton vannak, és rövidesen meg is érkeznek, aztán majd a mezőny után erednek. Kíváncsi voltam, kik is azok. Később persze kiderült.
Eljött a nagy pillanat, elstartoltunk. A mezőny legelején az 1. ep. személyzete haladt, akit sajnos egy idő után szem elől vesztettünk. A városból kifelé indult a csapat, és rövid idő alatt szét is húzódott, mert többen is rengeteg fotószünetet tartottunk. A régi faházak, valamint a réti virágokkal benőtt temető csábított rövid megállásokra. Szépen lassan emelkedett a betonút, és a fotózások miatt a mezőny hátsó felében találtam magamat. A városból kiérve a grandiózus guklivi viadukt alatt haladtunk el. Elérve Gukliv szélét, arra lettem figyelmes, hogy előttem mindenki jobbra fordul egy murvás útra. Magam sem tettem másként, emlékezve a főrendezői intelemre, miszerint próbáljunk együtt maradni.
Jobb oldalon patak csobogott, balról szép házak. Köztük sok olyat láttam, ahol a ház falát megerősítették szögelt zsindelyekkel, leginkább sárga színben pompáztak. Sorinékhoz csapódtam, aki éppen medvekalandjait mesélgette. Közben balról egy nagyon szép, ám jobb sorsra érdemes fatemplomot mellőztünk, utóbb kiderült, hogy ez a templom szerepel sok-sok kárpátaljai montázson. A murvás úton több nagy teherautó húzott el, nem kevés port verve fel maga mögött. A porták mögött szénaboglyák, Erdélyben látott módon, kicsit azonban „soványabb” kivitelben. Kúszva fel egyre feljebb a házak közt, rajzolódott ki a környező hegyek látványa.
A Dumka szállónál tanácstalanul kóválygó túratársakat találtunk. A leírás szerint erre kellene haladni, de a reggeli eligazításon más útvonalat javasolt Magdi. Érdekes módon ezt mindenki tökéletesen elfelejtette. A szállónál próbáltunk valami járható utat találni a továbbhaladáshoz, azonban minden iránytartó lehetőség zsákutcának bizonyult. Itt bizony segítséghez kellett folyamodni. A szállónál egy helybelit interjúvolt meg valamelyikünk és ékes ukránsággal előadott válaszból sikerült annyit kideríteni, hogy a sárga sáv jelzés visz minket a Sipot-vízesés felé, és hogy az a sípályán keresztül vezet. Közben Laci próbálta elérni Magdit. Hogy pontosan mire jutott vele, nem tudom, mert még tartott a telefonálás, mikor a csapat nekiindult balra felfelé a sípályán. Azt egyértelműen megállapíthattuk, hogy a pályát már régóta nem használhatták.
Innentől Magdi alapelvét szem előtt tartva összeállt az 50-es csapat, tizenhárom ember indult meg a hegynek fel. Néhány jelzést ugyan láttunk, az irány az nagyjából adott volt. Közben egyre magasabb fűben trappoltunk és a pálya tetején további utat próbáltunk belőni, az pedig nem igazán adódott. Sorin vállalta a csapat vezetését és irányításával egy járatlan, lábtekerős ösvényfélén másztunk tovább. Kisvártatva egy széles szekérutat metszettünk, ahol közös elhatározással jobbra fordultunk, természetesen hegynek fel. A döntés helyesnek bizonyult, mert teljes váratlansággal valahonnan előkerült a sárga jelzés. Bár örömujjongásban nem törtünk ki, megnyugtatott a tudat. Az út meredeksége csak átmenetileg enyhült, utána ismét komoly mászás következett.
Egy dolog biztosnak tűnt: a megadott szintadatok megdőlni látszanak. A hosszútávra kiírt 500 m szintet 1 óra leforgása alatt a hegyoldalban összehoztuk. A társaság java része pedig nagy valószínűséggel nem ilyen terepre készült lélekben. Pillanatok alatt széthúzódott a mezőny. Többször is tartanunk kellett pihenőket, amíg mindenki megérkezett. Jelentkeztek a tikkadás jelei, előkerültek az ivóflaskák. Hátratekintve egyre szebb kilátásban gyönyörködhettünk, előbb a fenyvesek közt lehetett kikandikálni, majd balról a szemközti hegyre lehetett egyre szélesebb szögben rálátni. A Nap ereje sem volt gyenge, szóval több fronton is küzdeni kellett.
A jól járható szekérút mélyúttá változott, amit fantasztikusan benőtt a szederinda. Ki kellett menjünk belőle, valami alternatív megoldást keresve. Az sem volt sokkal egyszerűbb, de legalább nem kaptunk szúrásokat. Egy vadmálna-mezőn verekedtük még át magunkat, utána már ismét járhatóvá vált az út, ezúttal szép bükkösben haladva. Ez a technikásabb szakasz is megviselte a társaságot, láthatóan belassult a csapat. Előkerült C. Árpi GPS-e és egy hozzávetőleges adat a tengerszint feletti magasságról. Bizony, túljutottunk az 1000 méteren bőven. Oké, de akkor meddig megyünk tovább felfelé? A térképen erről semmit nem tudhattunk meg.
A bükkösből némi emelkedéssel kijutottunk az erdő fölé, ahol már egy árva árnyék sem adatott. Cserébe viszont ott volt a csodálatos látvány, a zöld mindenféle árnyalata. Némi szellő fújdogált, enyhítve problémáinkon. Egy keresztnél vártuk megint össze a csapatot, ahol a GPS alapján enyhén jobbra fordultunk. A kőre festett jelzés egyenesen a hegycsúcs felé vitt volna minket, azonban a csapat inkább a hegy kikerülésére szavazott. A kerülőútnak hitt megoldás valójában egy szerpentinnek bizonyult. Itt már a társaság elején haladtam, „úttörő” jelleggel. Az egyik szerpentin-kanyarban két, nagy sebességgel közlekedő és integető túratársra lettem figyelmes. Ahogy közeledtek, úgy lett nyilvánvaló, hogy Sétálós bácsi valamint M. Attila azok.
Megörültünk egymásnak, és azon vettem észre magam, hogy velük tartok tovább, ezáltal a 13 fős csapat létszámát eggyel leapasztottam. Arra azért ügyeltem, hogy a társaság tagjai közül néhányan lássák, miszerint Bálintékkal továbbhaladok. A 12 fős kirándulócsapat ezután más utakra tért, az ő kalandjaikról csak este értesültem ((csak röviden: a csúcs előtt úgy döntöttek, hogy a mászásból számukra ennyi elég, ezért visszaindulnak a szálló felé, egy alternatív úton. Egy pihenő után megindultak iránymenetben lefelé, volt ott csalán, tüske, lapulevél, sár, a végén pedig mászás a patakban. A kalandok meglehetősen sokáig eltartottak, bőven délután járt már az idő, mire visszaértek a szállásra)).
Egy odavetett kérdésre, miszerint „merre tovább?”, Bálint gyorsan reagált: „Természetesen fel a csúcsra”. Ennek megörültem, mert lelkem mélyén mindenképp oda vágytam. Áfonyabokrok közt egy szűk vadcsapáson másztunk tovább. Egy sziklaperemhez érkezvén lecsüccsentünk és elengedtük magunkat: az ottani látvánnyal nem tudtunk betelni. Bálinttal madarat lehetett volna fogatni: nem kifejezés, hogy tetszett neki a táj. Kb. 1200 méter felett havasi gyepek, a zöld mindenféle árnyalatában. A felhőkről vetülő árnyék tovább finomította a képet. Az élmény egy kicsit a boszniai Gostilj csúcsára emlékeztetett.
Még mindig nem voltunk fent az „igazi” csúcson, így másztunk szépen tovább. Apróbb puklik, majd idővel eljött a helyi maximum, amit egy fémoszlop is jelzett. Készültek is a csúcsfotók rendesen. Leheveredtünk a fűbe (egy kicsit szúrt), és Bálint hátizsákjából előkerült az ukrán szárított füstölt hal. Hja kérem, csak helyi ételt fogyasztunk ;-) A szél időnként feltámadt és a sapkákat biztonságba helyeztük. A hal rágcsálása közben Bálint elmesélte a kalandos kijutásukat. Az autót magyar oldalon voltak kénytelenek hagyni, gyalog jöttek át, majd stoppal és taxival jutottak el Munkácsra, ahol vonatra szálltak (nem is akármilyenre, fapadosra!). A reggeli rajt előtt az ő vonatjukat láttuk elsuhanni. A kiutazó csapatukhoz tartozott még Bubu és édesanyja is, de akkor még (amikor mi fent a csúcson csücsültünk) biztosan mimögöttünk lehettek.
A csúcs mögött nem túl messze látszott egy még magasabb hegy, Bálint nagyon hajlott volna rá, hogy azt is megmássza, de Attila visszatartotta. A csúcs után nemsokkal egy oldalgerincen balra kanyarodtunk és egyik ámulatból a másikba estünk. A zöld valamint a barna mindenféle árnyalatát láthattuk szinte, alattunk mélyen pedig az erdős völgyeket, távolban pedig a sok-sok település kontúrjait. Érdemes volt ereszkedés közben is visszatekinteni, hihetetlen szép látvány járt érte cserébe. Az egyre meredekebb, helyenként bokatörő vadcsapáson vesztettük rendesen a szinteket. Bálint messziről kiszúrt egy forrást, ami – természetesen – merítős üzemmódban működött. A két fiú négykézlábra ereszkedett és mintát vett a hideg kristálytiszta vízből. Én még nem voltam akkor annyira szomjas, így kihagytam.
Lassan elértük az erdőhatárt, és ismét bükkösben találtuk magunkat (meglepő, hogy itt hiányzik a fenyves, valamint a törpefenyves szintje), aztán valahonnan előkerült a sárga jelzés. Örömünket nem tudtuk titokban tartani. Patakzúgás jelezte, hogy nem járunk rossz helyen. Kereszteztük is a patakot, itt a jelzettség példásnak volt mondható, ami arra utalt, hogy frekventált turisztikai célpont lehet a közelben, ami ugye a Sipot-vízesésre tökéletesen elmondható. Igen szép bükkösben haladtunk, széles jól járható úton (ez a rész engem a Kohász kék Mályinka feletti részére emlékeztetett). Kijutottunk egy tisztásra, ahol Bálint messziről meglátott sátrakat. A biztonság kedvéért szóbeli segítséget is kért, hogy jó helyen járunk-e. A sátras fiatalok kijeviek voltak különben. Pár pillanat múlva már lent is voltunk a vízesés alatti fahídnál. Sok-sok kiránduló volt ezen az úton.
Egy-két perc múlva ott voltunk a közel 20 méteres Sipot-vízesésnél. Volt benne víz bőven. A srácok előre eldöntötték, hogy itt megfürdenek. Nem is totojáztak sokáig. Bálint először letette a szemüvegét, aztán rájött, hogy anélkül problémás volna leereszkedni a vízhez esés nélkül. Így aztán visszavette. Be is ment a legközepébe, ahol a legnagyobb erővel hullik alá a zuhatag. Jéghideg masszázs volt a jutalma, amit annyira élvezhetett, hogy közben észre sem vette, hogy a víz ereje lesodorja a fejéről a szemüveget. Közben egy helybéli srác szólt is neki erről, persze ukránul… Mire észhez kapott Bálint, a szemüveg már messze járt.
A hideg víz nagy felüdülés lehetett Bálintéknak, én azonban ezt az élményt kihagytam az életemből. Megígértük Attilával, hogy lefelé menet (szerencsére a patak mentén haladtunk tovább) mindenképp figyeljük a partot, hátha kivetette a víz a partra a szemüveget. Sajnos nem jártunk sikerrel… Így innentől Bálint vizuálisan nem élvezhette maximálisan a túrát, cserébe viszont jó sok képet kattintott, ami utólag rekonstruálhatóvá teszi számára a dolgokat. A vízesés alsó bejáratánál lévő házikót, ahol a belépőjegyet árulták, tehát felülről közelítettük meg, Attila mindenképpen akart fizetni, kézzel-lábbal el is magyarázta, mi a helyzet. Mikor azonban az árus megtudta, hogy mi a hegycsúcsról fentről ereszkedtünk le, mosolyogva intett nekünk, hogy menjünk csak nyugodtan.
Ahogy haladtunk lefelé, most már vityillók közt, hirtelen balról bejött egy szalagozott ösvény, ami gondolkodóba ejtett bennünket. Az iránya nem volt számunkra megfelelő, valószínűleg ez a csúcskerülő alternatív út vége lehetett, ami levágta a hegyet. Egy buszfordulónál, a Magura sípálya információs táblánál találtunk egy vendéglátóipari egységet, ahol folyadékot vételeztünk és feltöltöttük flaskáinkat. Nagyon jó almalevet sikerült venni, nem volt túlédesítve. Említésre méltó, hogy ebben a kocsmában nem csupán italos hűtőt láttunk, egy másikban ugyanis sajtok és felvágottak között is lehetett válogatni.
Ekkor már elmúlt du. 1 óra, túl voltunk a szintidő felén, a térképre nézve (és a vonalakból saccolva) az útvonalnak viszont csak a harmadán. A magashegyi szakasz a hátunk mögött, most már „csak” a gerincre kellett feltalálni. Ehhez Bálint azt találta ki, hogy a szomszédos faluba (ami a kocsmás falutól alig 2 km-re lehetett, de nevét nem tudtuk meg a térképről) menjünk át az autóval is járható dózerúton. Így is történt. Egy dombháton keresztül ereszkedtünk le ebbe a faluba, ahol busz is járt, pár ember éppen állt a megállóban. A falun keresztülfolyó patakban ruhát mosó asszonyt is láthattunk.
A képlet egyszerű volt: ebből a faluból nyílegyenesen fel kell jutni a gerincre, valamilyen út biztos lesz rajta. A templom előtt nyílt is erre lehetőség. Út az mondjuk nem volt, de csináltunk magunknak. Meredek, virággal borított réten vágtattunk fel, a Nap rendesen tűzött, szépen izzadtunk. Az elméletünk is bejött, ugyanis a gerincen tényleg találtunk egy jól járható szekérutat. Egy elágazásban egy szinttartó útra tértünk, nem akartunk feleslegesen mászni. Cserébe viszont részben mocsaras, csalános út jutott osztályrészül. Egyszer aztán ennek is vége lett, mert balról bejött egy nagyon széles, egyértelmű „turista autópálya”, aminek nagyon megörültünk. Ez már egyenesen felvitt ugyanis a Kisszolyvai-hágóhoz. A tájékozódási része a túrának tehát kipipálva.
A küzdés fejezet viszont csak most kezdődött. Ugyanis azzal a folyadékmennyiséggel kellett gazdálkodjunk egészen a Vereckei-hágóig, amit még a kocsmában vételeztünk. Ráadásul a gerincút végig nyitott, árnyék gyakorlatilag nem volt. A látvány mindenért kárpótolt persze. Az időnként fel-feltűnő 19-es számú sárga jelzést örömkiáltásokkal üdvözöltük. Mindkét oldalt panoráma, a tovahaladó felhők klassz árnyékokat húztak maguk után. Komoly egybeszintekkel már nem kellett ugyan bajlódni, de a gerincekre általában is jellemző hullámvasutazás az végig kísérőnk maradt. Nagyon mutatós virágos réteket mellőztünk, közelben-távolban fenyvesek. Tudtuk, hogy rá kell kapcsolni a tempóval, hiszen terepügyileg nincsen gond, és az első hágóig megtett idő alapján megsaccolhatjuk, mikor érhetünk a Vereckei-hágóhoz.
Baloldalt lent feltűnt egy vasúti alagút, ami már a hágó közeledtét jelezte előre. Jobbról Rosztoka falu látványa, majd egy S kanyar végén egy szép kis emelkedő következett. Ez nem ízlett már túlságosan, főleg a délutáni napsütés miatt. Felérve a csúcsra egy keresztet találtunk egy sírral. Ezután már csak kisebb hepehupák jöttek, és a széles réten vezető gerinc helyett itt már inkább árnyas erdőn mentünk keresztül. Sűrűsödött ismét a sárga jelzés, ami Bálint szerint a hágó közelségének egyértelmű bizonyítéka. Már vártuk nagyon azt a hágót… Jobbról bejött a gázvezeték nyomvonala, ami nagyon jó jel volt, hiszen ennek folytatása lesz majd a történelmi határ. Egy hegytetőről való ereszkedéskor messziről kivehető volt egy útcsomópont, és balkéz felé egy hosszú hegygerinc. Bálint örömében fel is kiáltott.
Leértünk a Kisszolyvai-hágóhoz. A térkép ide egy betonutat is jelölt, de az éppenséggel nem volt. A 19-es sárga jelzés helyett csak 14-es számút találtunk. Az egyetlen járható út enyhén lefelé vezetett, ami ráadásul irányát tekintve sem volt igazán megfelelő. Itt tartottunk egy rövid energia- és folyadékpótló szünetet. Ekkor már du. 4 felé járt az idő. A térképről azt saccoltuk, hogy legkorábban 8 órára fogunk tudni megérkezni a hágóhoz. Mindez oké, de merre tovább? A kinézett út egyikünknek sem tetszett, elvileg ugyanis a gerincen kellett volna továbbhaladni. Vissza a hágóhoz. Messzebb feltűnt egy széles gerincút, ami már megfelelőnek tűnt, de ugye el is kellett jutni odáig. Nos, hát igazi járható út az nem volt, át kellett hozzá vergődni egy szúrós bokros részen, majd egy ösvényen (amin csodák csodájára találtunk 14-es számú sárga jelzést!).
Pár pillanat múlva kijutottunk egy újabb „turista autópályára”, ami megnyugvással töltött el mindannyiónkat. Az már kevésbé, hogy szép kis hullámvasutazás következett. Ez a szakasz felért 3 Ebecki-tetővel, meg némi Északi Zölddel. Sok-sok apró (vagy nem igazán apró) mászás, majd ereszkedés. Nem is volt érdemes számolni, csak nézni előre. És persze azért oldalra is, elvégre gerincen haladtunk és mindkét irányba szép kilátásokat élvezhettünk. A Nap ereje is gyengült, habár ezt a kezdődő kitikkadás révén nem igazán éreztem. A legjobb a dologban mégis az volt, hogy nem kellett tájékozódnunk, egyértelmű volt a gerincút, ami egyben a történelmi Magyarország határa is. Kíméletes volt az útvonal kijelölője, mert nem minden csúcsra vitte fel a vezetéket, hanem időnként kerülőt is engedélyezett. Attila kezdett nagyon fáradni. Nem csoda, hiszen ő volt a sofőr, pénteken este indultak el, és kalandosan jutottak el a rajtba, őmaga nem sokat aludt…
Az egyik egyértelmű balos kanyarban elővettük a térképet, hogy megnézzük, valóban jó-e nekünk az az irány. Jó volt, habár a folytonos lejtés nem tűnt teljesen szimpatikusnak. Az úton helyenként betonozott részeket is találtunk. A táj kezdett megszelídülni. Az út mentén hihetetlen dologra lettünk figyelmesek: feltűnt egy SZALAG! Olyan, ami nekünk szólt. Sápadt sárga, kicsi és fűre kötözött, de a miénk! Ennek úgy megörültünk, hogy körbetáncoltuk és lefotóztuk. Később több társával is találkoztunk, méretben és fazonban igen hasonlóak voltak.
Az egyik lejtőnél tőlünk párszáz méterrel előttünk éppen akkor fordult be az erdő felé két túrázó. Mondtam is Bálintnak, aki egyből felkiáltott, hogy: „Ember a láthatáron”, és azonnal futásnak eredt. Próbáltam utána menni, de maradtam egy viszonylag erős gyalogos tempó mellett. Azt láthattam, hogy Bálint beérte a két túrázót, de hogy kik voltak azok, akkor még nem tudhattam. A távolság köztük és köztem nem igazán akart csökkenni.
Egy keresztnél aztán utolértem őket és kiderült, hogy Bubu és édesanyja azok. Mindannyian nagyon örültünk a „csapatbővülésnek”. Bubuék elmesélték, hogy ők egyetlen ellenőrzőponttal sem találkoztak, nem mentek fel a csúcsra, valamint nem találták meg a vízesést sem. Így talán összesen valamivel kevesebbet mehettek, mint mi, így kerülhettek elénk. Éva eléggé ki volt már tikkadva és kereste a lehetőséget, hogy a legrövidebb úton bemenjen a célba.
Errefelé több lovasszekérrel is találkoztunk, valamint egy pásztorfiúval, aki innivalót kért. Szívesen adtunk volna neki, de mi is szűkölködtünk. A Kanora-gerincnél Bálint megállapította, hogy az út íve, valamint egyéb tájolási paraméterek alapján ez az az út, ami levezet Volócra. Elbúcsúztunk Bubu édesanyjától, akinek a táskájából előkerült egy gyümölcslé. Nem tartott sokáig a letartóztatása.
Innen még nagyjából 2 órára saccoltuk Vereckei-hágót. Szint nem volt már sok, a terep is megenyhült, inkább csak dombocskákat másztunk meg, egyiket a másik után. Helyenként már füves utat tapostunk, kétoldalt csodálatos mezei virágok hihetetlen mennyiségben. Egyszer aztán feltűnt egy kereszt, méghozzá pont olyan, amiről Magdi a rajtban mesélt. A lócáról lógott a zsírkréta. Bő 50 km után végre egy ellenőrzőpont. A zsírkréta egy bakancs-cipőfűzővel volt a lócához erősítve, elnyerte sokunk tetszését.
Nagyjából ekkor kaphatott Attila SMS-t a főrendezőtől, aki érdeklődött, merre is járunk. A leírás alapján válaszoltunk neki, ugyanis a 17-es táv szöveges útvonalleírása szerint „innét a Vereckei-hágó 1 órás könnyű sétával érhető el”. A valóságban ez nekünk bő másfél óráig tartott, nem teljesen sétatempóban…
Ezután jött a Feszty-körképen is megörökített táj. Szelídke dombok, virágos rétek, zöld minden mennyiségben. Nagyon élveztük volna, ha nem hajtunk a világosban való beérkezésre, valamint ha lett volna több folyadékunk.
A térkép ezen a szakaszon annyiban segített, hogy két falu mellett kellett elhaladni (mindkettő tőlünk jobbkézre). Az első falu betonútja sokkal később jött el, mint ahogy gondoltuk, ez némileg lelombozott. Közben áthaladtunk egy „albertirsai sistergős” villanyvezeték alatt, majd rövidesen baloldalt valami településfélét is mellőztünk, az egyik házból füst szállt fel. Bubu telefonhívást kapott Magditól, hogy miért is nem értünk már be Vereckére. Kaptuk a bíztatást, hogy húzzunk bele. Arra a kérdésre, hogy jelenleg hol vagyunk, Bubu annyit válaszolt: „baloldalt füst száll fel” :-D Jobbkéz felől a második falu ott volt karnyújtásnyira. Ezek alapján már csak 1-2 km volt hátra.
Felmásztunk egy utolsó dombra, melynek tetején egykori katonai bázis omladozó épületeit csodálhattuk meg. Betont érezhettünk végre a lábunk alatt, valamint egyértelmű lejtőt. Lent pedig betonút-kereszteződés, balkéz felől az ukrán emlékművel. Ez volt a tulajdonképpeni hágó. Habár csak néhányszáz méterre voltunk az emlékműtől, elővettük a leírást, valamint némi folyadékot is. A „Bereg Volán aut. áll.” névre keresztelt betonmegálló mellett felmásztunk a mobiltornyokhoz, majd onnét már látható volt a távolban a várva várt emlékmű, emberekkel körülötte.
Az első dolog, amit a Vereckei-emlékműnél szemrevételeztem: a víz volt. Nem is érdekelt más, őszintén szólva. Megittam sok-sok pohárral, és csak utána kerítettem sort a pont-adminisztrációra. Közben fogyasztottam nápolyiból, valamint az önkiszolgálós zsírosdeszkából is. Kicsit megszemléltem az emlékművet is, még világosban. A távolban vöröslő napkorong okot adott néhány giccses fotó elkészítésére is. A pontőrön, Gézán kívül ott volt a reggeli 13 fős csapatból néhány ember is, akit Roli hozott fel a busszal. Ők elmesélték, hogy csak mi vagyunk azok, akik az 50-es mezőnyből eljutottak a Vereckei-hágóig. Nagy dilemma következett: itt van fent az autó, van is benne hely, a célban vár a vacsora meg a zuhany. Ha továbbmegyünk, szinte végig sötétben kellene haladni, ráadásul ugyanazon az úton (legalább 2 órát), viszont részben ismeretlen terepen. Egyedül Bálint ragaszkodott ahhoz, hogy a kijelölt teljes útvonalat végigjárja.
A Vereckei-hágóig megtett távot nagyjából 60 km-re saccoltuk, a megtett szintet pedig 2500 m-re. Innét Bálintra még további kb. 15 km és 250-300 m szint várt. Hárman tehát (jómagam, Attila és Bubu) becsatlakoztunk Rolihoz és legurultunk a szállásra. Megérkezvén Magdi egyből a vacsorához irányított hármónkat. A céllevest fogyasztottuk el elsőként, ami borscs formájában érkezett, hihetetlenül jólesett. Ezt követte a lazacos leves (húsleves alapú), természetesen kaporral. Második fogásként saslikot ettünk hajdinakörettel és öntettel, káposztával. Még mindig folyadékhiányom volt, így kipróbáltam a kvasz-t, majd leöblítettem egy újabb helyi sörrel. Az étterem előtti asztaloknál megosztottuk kalandjainkat a többiekkel.
Magdi körbejárt és átadta a díjazásokat. Bár nem tudom, hogy valójában minek is volt elismerése a kitűző és az oklevél. A kitűzőn (talán nem véletlenül) nem szerepel túratáv. Bálint már akkor ért be, amikor már a túrázók legtöbbje már aludt. Nagy tétben fogadtunk volna előre, hogy végigcsinálja, de azért szemüveg nélkül, sötétben, egyedül, részben ismeretlen terepen… nem gyenge.
Másnap reggel jó volt óracsörgés nélkül ébredni. A Nap sugarai hamar kicsábítottak bennünket az ágyból. Közös reggeli várt ránk, bár több csapat nem várta azt meg, hanem még előtte elindultak hazafelé. A reggeli ismét bőségesnek bizonyult: babos káposzta, sajtos-tejfölös krumpli sült hagymával, sajt, füstölt sprotnipástétom, valamint a jó kis savanyú feketekenyér. Evés után mi sem késlekedtünk sokáig, és autóba pattantunk. Laciék előző nap este nem jöttek fel az emlékműhöz, ezért utunk először oda vezetett. Elsőre nem is találtunk fel, mert Nyizsni Vorota településen nem kanyarodtunk el jobbra (kitáblázva persze nem volt sehol). Az út minősége helyenként borzasztó. Az emlékműnél eltöltöttünk egy kevés időt, majd egyből megállás nélkül a határ felé vettük az irányt.
Meglepően hamar el is értük Beregsurányt. Előttünk talán ha 10 autó várakozhatott. Az ukrán oldalon viszonylag gyorsan ment a vizsgálat, 45 percen belül át is sikerült jutni a határon. A magyar hatóságok viszont alapos munkát végeztek, több autót is rendesen átvizsgáltak. Közben kiderült, hogy ki kell tölteni egy papírt a kocsi tankjában lévő üzemanyagról nyilatkozandó: mennyi volt amikor elhagytuk Magyarországot, illetve mennyi most a visszatéréskor. Szerencsére az előbbi adatot egyszerűen ki lehetett számolni a mezőkövesdi tankolásból. Csak szépen lassan cammogott a sor, eközben persze tűzött a Nap, épp a déli órákat töltöttük el árnyékmentes helyen, várakozva. Egyszer aztán mi kerültünk sorra. Összes cucc ki az asztalra, táskák részletesen átvizsgálva, különös tekintettel a bakancsokra és a használt zoknikra. Laci elmondása szerint eddig még határon nem kérték tőle a pótkereket. Most ez is megtörtént.
Szűk 2 óra kellett ahhoz, hogy átessünk a vizsgálaton. A várakozás idegőrlő volta, valamint a meleg miatt az első dolgunk az volt, hogy a lehető legközelebb találjunk valami étterem-félét. A templomairól híres Csarodán és Tákoson egyetlen ilyen helyet sem találtunk nyitva. Ekkor ötletként felmerült Gergelyiugornya, amit némi keresgélés árán, de megtaláltunk (a környékre ráférne néhány extra információs tábla…). Kellemes ebédet költöttünk el a strand közelében lévő Diófa étteremben. Az elfogyasztott hűsítő sörök hatására elpilledtünk és azon vettük észre magunkat, hogy igen hamar visszajutottunk a fővárosba.
Felmerült kérdésként, hogy kik is a túra teljesítői. Lehet-e egyáltalán ezt a fogalmat értelmezni ennek a túrának a vonatkozásában. Legközelebb még talán Bálint járt a kritériumok teljesüléséhez, mert ő (és Attila) találkozott az 1. ellenőrzőponttal (nem fordultak be a viadukt után a patak mentén jobbra), végigment a teljes útvonalon, ami kb. 75 km / 2800 m szint paraméterekkel írható le. Ennek ellenére a 10 órás szintidőből ő is 6,5 órával kicsúszott.
Aki Vereckei-hágónál autóba ült, az elvileg a táv közben feladta, függetlenül attól hogy legyalogolt kb. 60 km-t 2500 m szinttel. Fogalmi zavarok vannak, de ez legyen az elméleti emberek problémája.
A lényeg ugyanis az, hogy aki kint járt, függetlenül a megtett útvonaltól és távolságtól, mindenképpen jól érezte magát, gyűjtötte az élményeket, megismerte Kárpátalja egy szegletét. Olyan vidéken tehette ráadásul mindezt, ami turisztikailag még meglehetősen kiaknázatlan, ezáltal élvezni lehet ennek minden előnyét, a felfedezést, a sok „kaland-jelleget”.
Nem tisztem véleményezni magát a rendezést, nem hiszem, hogy erre figyelt legjobban, aki ott volt. A rendezéssel kapcsolatos észrevételeim ott vannak elrejtve a sorok között. Némi rutinnal nagyon klassz kis rendezvény lehet ebből a túrából. Csak ajánlani tudom mindenkinek, akik szeretik a felfedezéseket, kalandokat!
Köszönöm a rendező(k)nek a munkáját, a szállás és ellátás szervezését. Köszönöm mindazok társaságát, akikkel rövidebb-hosszabb ideig együtt mehettem a túrán. És végül de nem utolsósorban köszönöm Lacinak a fuvart!
