Sánta Kutya (SK) Creative Commons License 2010.06.06 0 0 39150

Új utakon – nyolcadik Kinizsim
Első rész


   Tíz éve múlt, hogy az elsőre készülve beiratkoztam a fórumba. E tíz év alatt átéltem azt a fázist, amikor a Kinizsi volt a túrák túrája, s azt is, amikor eltávolodtam tőle. Már nem kötelező gyakorlat, s ki tudja, miért nincs azon a polcon a szívemben, mint a Fruska Gora, de most is nagyon szeretem, és megadom neki a tiszteletet. Ezért is hezitáltam az indulással: a tavalyi Fruska Gora óta csak néhány harmincas volt a lábamban, s most három hete egy nagyon kifárasztó nyolcvanas. De ahogy közeledett az idő, késznek éreztem magam, hogy megbirkózzam a feladattal. Talán az is segített, hogy a Fruska Gorán gond nélkül átvészelt hatórás zuhé s a vele járó sár után nem éreztem félelmet az időjárás kockázataitól – lesz, amilyen lesz, nem ezen múlik. Döntésemet megkönnyítette, hogy szinte a ház elől indult a túra. De nem készültem rekordra, teljesen megelégedtem egy szintidős teljesítéssel. Még sosem jártam ezen a tatai útvonalon, utoljára 2007-ben indultam az emlékezetes Terep Százas keretében. (Ez a szerző mindig ilyen távolról kezdi, de higgyék el, egyszer csakugyan el fog jutni a rajtig! – A szerk.)

   
Gondosan készültem az esőre, minden holmi be volt zacskózva, a talpamat pedig jól bekentem Neogranormonnal. Visszahívtam a nyugdíjból az előző szombaton örökre elbúcsúztatott futócipőmet, mert nem volt időm újat venni, és amúgy is sajnáltam volna egy újat ebben a sárban. Leukoplasztot tettem a sarkamra, aztán a cipő sarkába is belülről, arra vattát és még egy sor leukoplasztot, hogy fel ne törjön megint, mert a Kohászon már huszonpár kilométernél hazaküldte a sarkam. Ez be is jött, pár pocsolyába lépéssel együtt nem lett baja a lábamnak, csak egy kisebb, nem vészes vízhólyag nőtt a talpamon. Végül addig poénkodtam rajta, hogy még ráérek indulni (jól is esett a normális fölkelés), hogy bepánikoltam: nem érek oda időre a rajtba, és amilyen szigorúak ezek a rendezők, még nem adnak rajtbélyegzőt. Akkor pedig helyből 75 perces hátránnyal indulok, mert 6:45-től ketyeg az óra. Gyorsan összedobáltam hát a kikészített holmikat (hittem én), s síbotomat felkapva futni kezdtem a rajt felé, kb. egy kilométert. Teljesen kifáradva értem oda 8 óra után pár másodperccel. Kaptam egy 8:05-ös rajtbélyegzőt minden gond nélkül – a rajt még szemmel láthatóan nem zárult le, a nevezők még jöttek az iskola felől. Asciimo és Bozót épp futáshoz készülődött. Én is elrendeztem, amire otthon nem maradt időm, például a cipőfűzőt. :-) Pár perccel nyolc után el is indultam, magam számára is meglepően jó tempóban.

   A technikai malőrök furcsa sorozata az első métereken kezdődött, amikor észrevettem, hogy az itiner a nagy kapkodásban elfelejtett velem jönni. Pedig olyan gondosan összefénymásoltam a lényeget egy lap két oldalára, hogy ne kelljen az egész füzetet elhoznom! És ott pihen az asztalon. Vissza kéne mennem érte, csak 2 km plusz, bele kell férnie a szintidőmbe. De hagyjuk. A szintmetszet nem kell, a menetrendek nem kellenek, valahogy majd hazajutok. A pontok távolságát nagyjából sejtem – bár Csillaghegytől Szárligetig kinizsiztem utoljára, és azóta megváltozott a rajt, a cél, visszajött a dorogi városnézés, ami az első Kinizsijeimen is volt (te jó ég, ezt most tényleg így kell ragzani éjfél után?), és bejött az Öreg-kő, de nem 1-2 km fog számítani. A nyitvatartási időket úgy lehet mellőzni, ha nem megyek túl lassan, akkor biztos minden nyitva lesz. Dorog a fejemben, egyedül a végső szakasz térképe fog hiányozni. Most először nem hoztam egyébként semmilyen térképet. Túrázni kell itt, nem térképet nézni. :-) (A mesélő olykor olyan dolgokat is elmesél, mik rajta kívül a kutyát sem érdeklik, tán még őt magát sem. Teszi ezt azért, hogy ha már rég elfelejtené mint megjegyzésre méltatlan apróságot, akkor legalább le legyen írva valahol. – A szerk.)

   
Erős gyalogtempót tartottam, edzetlenségemhez mérten meglepő könnyedséggel. Sok ember volt köröttem, de úgy sejtettem, a többségük rövid távos, tehát igazából még a százas mezőny mögött vagyok. Meleg, napos idő volt, egy lány panaszkodott, hogy már folyik róla mindenhol a víz. Rólam is folyt, csak én betudtam a rajt előtti futásnak. Az Ezüst-hegyen a pár évvel ezelőtti irtás nyomai kezdtek begyógyulni, már nem az a ronda dózerút fogadott, de a megölt fenyves ösvényt sosem felejti a szívem. A Kevélyre hamar felértem, és a piknikező tömeg között éppen kinézve már mentem is tovább. Jött a lehatolás, ahol csak azért futottam, mert úgy kényelmesebb. Egyébként végig csak akkor futottam, amikor muszáj volt, vagy amikor kellett, vagy amikor jólesett, vagy amikor úgy adódott… :-) (Ezzel mentegetőztem Sistergőnek is, akit nem is tudom már, hol értem utol mind a kettőnk csodálkozására, talán valahol a Kétágú-hegyen.)

   A Kevély-nyereg alatt hátulról DieMnek látszó túrázó haladt komótosan, ki azonban elölről is az volt, csak a jellegzetes napszemüvege hiányzott. Lefékeztem, mert rég találkoztunk már, és kedvem volt beszélgetni vele. Ekkor értünk az első dagonyás lejtőre. Mellettem egy hölgy kétségbeesetten nézett, hogy fog itt lejutni. Örültem, hogy nálam vannak a botok, hisz pont ezért hoztam őket, s mondhatom, sokszor tettek nehezen nélkülözhető szolgálatot a nap során. Odalent a Csobánkai-nyereg előtt eldózerolt terület fogadott a jobb oldalon. Erősen fogyott idáig a víz, ezért keresni kezdtem a temetőt a kúttal, de Pepexy egy depóautó mellől megszólított, hogy ő szívesebben adna, mint hogy hagyjon tovább keresgélni. Köszönöm még egyszer! Bevizeztem a sapkámat is, a fokozódó melegre való tekintettel. A hőmérséklet ugyan nem közelítette meg a melegebb Kinizsik szokásos színvonalát, de a mögöttünk álló esős májushoz képest szokatlan volt. Nem abszolút értékben sok, csak az akklimatizálódás maradt el. Más években a tíz ujjunkat megnyaltuk volna egy ilyenért… Hozzáteszem, az időjárásra végig semmi panaszunk nem lehetett.

   A Hosszú-hegyen ismerős pólót láttam, a 9. Dávid Gyula-féle túlélőversenyét, beszédbe is elegyedtem a gazdájával. Később pedig azon kezdtem gondolkozni magamban, hogyan fogom százéves koromban teljesíteni a Kinizsit, és hogy fogom megszerezni az orvosi igazolást. Estére kénytelen voltam szembenézni azzal, hogy sehogy… Valahol egyszer vége lesz, szerencsés esetben évtizedekkel az életem vége előtt. A morfondírozás viszont túlságosan lekötötte a figyelmemet, csak a második letérőnél vettem észre, hogy az elsőt elmulasztottam, és a zöld helyett sajnos a dózerúton sodródtam a tömeggel. Elnézést, nem direkt volt (direkt nem is lenne értelme, távban kb. ugyanannyi). Felfelé nehézség nélkül jutottam, a csúcson elmentem DieM mellett, aki a Csobánkai-nyeregben hagyott el, míg vizet vételeztem, és pihenés nélkül mentem tovább.

   Már nem is tudom, hol találkoztam egy furcsa túratárssal: hátizsákján keresztbe fűzte az összecsukott sáros túrabotot, úgy haladt az egyszemélyes ösvényen, mint a mondás szerint a tót a létrával az erdőben. (Elnézést a tót olvasóktól, nem én találtam ki.) Nem tudtam elmenni mellette, ezért húsz centiről megszólítottam, hogy „bocsi”, ezt viszont nem hallotta, mert sűrűn be volt dugaszolva az elektronikával a füle, úgy hallgatott valamit. Abban biztos vagyok, hogy nem a madárfüttyöt, mert a közeli emberhangot sem vette észre…

   A Pilisen az első kilátóig még mindig jól haladtam, de kissé már fáradt és éhes voltam, ezért rászántam az időt, hogy ülve egyek meg egy szendvicset. Ez a hely egyrészt azért érdekes, mert itt ér véget a Pilis legmeredekebb része, másrészt meg ha pár lépéssel kijjebb megyünk a turistaúttól, a panoráma bal szélén a Kevély látszik, ahonnan lejöttünk, a jobb szélén meg, éppen nem takarva a hegytől és a fáktól, a Gerecse tornya, ami alatt a gyermeküdülőnél elmegyünk este. Nekem ez mindig egy fontos pont, amit ha elértem, ki van pipálva egy feladat.

   A szerpentinen Forester túrázott el mellettem, azonban a hátizsákján lógó ajándékkötöző lebuktatta, és vissza is kiabáltam. Kihasználtam az alkalmat, és beszélgetés közben elmagyaráztattam magamnak a baj–tatai útvonalat (mert azt már a szentkereszti műútnál megtudtam a rendezőktől, hogy szalagozás nem lesz). A vasút után a második utcán balra, Diófa, parkon sréhen, utána Deák utca, egyes út. Jól elmondta, később még belenéztem valakinek az itinerjébe, hogy vizualizáljam is, nem is volt gond. Így memorizáltam: „Diófa, Deákfa”, ez ugyan kis torzítás, de biztos eszembe jut róla. :-D

   Már gyarapodott az otthonfelejtett tárgyak listája a hátizsák esővédő huzatával. Ezt ugyan fel sem írtam, ki sem készítettem, de a szándék az volt, hogy úgy éljem túl az esőt, mint a Fruska Gorán, és akkor erre is szükség lenne. Talán megúszom, odabent minden zacskózva van.

   A Pilis-rét előtt megint DieMet értem utol (akkor hagyott el, amikor a kilátóban üldögéltem), s a rét túlsó vége után 1-2 bukkanóval elújságoltam neki, hogy a túra csúcspontjára érkeztünk. Ez az a hely, aminél magasabbra senki nem juthat a Kinizsin. Előzőleg a rétről kitekintve még látszott is a Gerecse-torony alattunk. Simon halálához érve kerestem a pontot, de nem volt sehol. Azt hittem, a következő elágazásnál lesz tán, de nem ijedtem meg, mert amíg a zöld jelzésen túrázom, baj nem érhet. (Legrosszabb esetben a fák dőlhettek volna hősünk fejére, ha bejön, amivel riogatnak, a hatalmas életveszély, de ekkor sem halt volna meg azzal a tudattal, hogy két adag tiramisujégkrém maradt otthon parlagon, és fölöslegesen tartalékolta volna, hiszen mindenre felkészülve még péntek este megette az összeset – ezt az életbölcsességet állítván a halálos fenyegetésekkel szembe. – A szerk.) Amikor erősen lejtő mélyútra kanyarodtunk, világossá vált előttem, hogy bármit tegyek is, menthetetlenül a Pilis-nyeregbe érkezem, és már nem változtathatok a tényen. Ezek szerint csak ugrattak bennünket, de otthagyták a pontot a helyén, és most jót kuncognak rajta, milyen meglepett arcot vágunk. De nem, én akkor sem állok meg itt pihenni.

   A Kétágú-hegyen kocogtam egy kellemeset, majd a zöldön jó útra vittem egy tétovázó túratársat. A negyvenesek ellenőrző pontja nem volt a szokott helyén. Előttem meglepően sokan haladtak a zöldön, a korábbi években megszokott merőleges lezúdulás helyett. Kiérve a nyílt terepre megint visszanéztem a Kétágúra – ez a kép újra és újra lenyűgöz. Bele-belefutva értem a műútra, ahol Vadláb szólított meg. Sörről is beszéltünk, ha már Kesztölc. Mondtam, én nem vagyok nagy sörös, de most talán kivételt teszek. A három palack megtöltése és a sapka ismételt bevizezése után azonban (jól elfogyott a másfél liter vizem eddigre) azt láttam, hogy sorba kéne állni, annyit meg a világ egyetlen söre sem ér meg nekem. A hátizsák aljára rejtett pénztárcámat tehát nem kellett elővenni, s így ekkor még megkíméltem magam egy traumától… (A szerző ezen a ponton kitúrázik a konyhába, és egy márciusban lejárt akciós sörrel, de valóban sorállás nélkül pótolja a Kinizsinek ezt az elmaradt részletét. Úgyis ideje már meginni. A kedves olvasókat kiadónk arra kéri, hogy legyenek tapintatosak a szerzővel, s ne árulják el neki, hogy ismerjük a beszámolóírásnak ezt a kulisszatitkát, mert ő szereti azt híresztelni magáról, hogy nem iszik sört. A sör egyébként stílszerűtlenül nem Kinizsi. – A szerk.)

   
A kivezető úton megint ott volt az ivóvizes slaug, köszönet érte a figyelmes kesztölci polgárnak! A napszemüvegemen babráltam éppen, amikor kiesett a lencséje, pont a lábam elé, s csak kicsibe múlt, hogy rá nem léptem. Valahogy sikerült visszapattintanom. Ezekkel a napszemüvegekkel mindig baj van a Kinizsin…

   Az országút keresztezése után nagyobb csapatban haladtunk a Dorog felé vezető erdei kocsiúton, midőn ezzel a kiáltással leptem meg a környezetemet: „Jé, egy kék jelzés, mit szóltok hozzá?” Az volt a szerencsém, hogy a jelzés letérését mindenki elnézte körülöttem, így elsőnek térhettem rá az egyszemélyes ösvényre, ahol előzni szinte lehetetlen lett volna. Mögöttem egy katonaruhás ismeretlen fordult, aki – talán a futócipőm látványától félrevezetve szándékaimat illetően – ily szárnyas szavat szólt: „Akkor tán kocogjunk egyet!” Így esett, hogy Dorog széléig többnyire futva és beszélgetve közlekedtünk, pedig csak az utóbbi volt betervezve aznapra. Dorogon még mindig forgott a fejemben a gondolat, hogy esetleg innék egy kis adag sört a tápérték kedvéért, de egyszerűen nem volt kedvem semelyik egységnél megállni. Boltot viszont kerestem, mert sokat ettem eddig, és féltem, hogy kevés lesz a magammal hozott tápanyag. (Ezért is gondolkodtam sörfogyasztásban.) A vasútnál most nem volt ott a negyvenes cél, ahol megszoktam, de az út ismerős volt. A következő utcában a karórám szíját tartó pöcök esett ki már megint (sajnos többször csinált ilyent), kénytelen voltam elég kényelmetlen módon zsebre tenni az órát, de legalább az alkatrészt megmentettem. Üldöznek ma a malőrök… Ekkor megláttam bal kéz felől egy szimpatikus pékséget, és búcsút intettem a katonaruhásnak.

   A pékségben letettem a zsákot, és kezdtem keresni az alján a kettős nejlonzacskóban a pénztárcát a mobillal. Elcsúszhatott valahová, nem találtam. Kénytelen voltam egyre több és több dolgot kirakni az asztalra… Amikor kiürült a hátizsák, már nem lehetett kendőzni a tényt, hogy se pénzem, se irataim, se telefonom! Pedig elképzeltem otthon a mozdulatot, ahogy beteszem legalulra, mert útközben nem kell. De aztán, igen, már emlékszem, a pulóvert raktam be elsőként, hogy szép laposan feküdjön hátul, aztán a kajás dobozt, hogy megtartsa a pulóvert… lehet, hogy végül a reggeli kapkodásban ottmaradt a pénztárca az asztalon, az itiner mellett. Így kellett lennie. Kis feszültség azért volt bennem, mert mi van, ha nincs otthon? De a zsák alját sehol nem pakoltam ki, a tetejére meg biztos nem tettem. Kesztölcön a kocsmában felügyelet nélkül volt kicsit a zsák, amíg a vízvétellel bajlódtam, de nehezen hihető, hogy pont a legaljáról vett volna ki egy tolvaj valamit, amiről azt sem tudta, hogy az alján kell keresni, és a többi össze sincs túrva. Még szerencse, hogy sor állt a sörért, legalább idáig nyugodt voltam. (A szerző már megint összevissza fecseg, hiába próbálom lebeszélni. Pedig írhatott volna az egész bekezdés helyett csak annyit: „Dorogon észrevettem, hogy otthon felejtettem a pénztárcát.” De ő javíthatatlanul kelti a feszültséget. Hogy kitoljak vele, elárulom a kedves olvasóknak: túra után csakugyan megtalálta otthon a gondosan becsomagolt pénztárcát és a telefont a földön egy kupac nejlonzacskó között, s még azzal is szembesülnie kellett, hogy másfél nap alatt senki nem is kereste. – A szerk.)

   
Azonban ismét óriási szerencsém volt, mert a pékségben két kinizsista fogyasztott mellettem, akik mutatványomat látván megérdeklődték a kétségbeesett turkálás okát, és egy kolbászos zsemlével ajándékoztak meg. Így legalább a kaja kifogyása nem aggasztott már. Köszönöm még egyszer, ha olvassátok! A temetőben leöblítettem a zsemlét, és teljesen feltöltöttem a vízkészletet, készülve a katlanra.

   A Gete az Gete, erről többet, bölcsebbet mondani szinte lehetetlen, egyszerűen csak fel kell érni rá. Már tudtam, milyen átvágós természetű. Amikor felértem, elég fáradt voltam, de meglepve láttam, hogy még belül vagyok a nyolc órán a rajthelytől számítva! Na ez volt az, amire magam sem számítottam ezen a napon. Ledőltem egy félárnyékos helyen, ettem egyet, és megpróbáltam visszarakni a karórám pöckét. Ez ugyan többszöri kísérletre sem sikerült szerszám nélkül, de már az is eredmény volt, hogy megtaláltam a fű között, ahova leesett… Nagyon fáradtnak éreztem magam, de ideje volt menni. Felálltam tehát, és nekivágtam a Gete hírhedt lejtőjének.