T100

 

Mindjárt a beszámoló elején szeretném megköszönni a szervezőknek és pontőröknek, hogy szívvel végezték amit vállaltak, ez tette igazán különlegessé ezt a napot!

Sokadjára állok neki az írésnak, de eddig egyik sem tetszik, ezért nem a teljes történetet írom le, csak emlékképeket, amik nyomot hagytak bennem:

Előszörr is eszembe jut a rajt előtti napok kétsége. Még soha nem indultam úgy neki futásnak, hogy a feladás jó eséllyel benne van a pakliban. Nehéz volt feldolgozni, hogy most a szív helyett az észre kell hallgatnom, a csak nagyjából gyógyult lábammal.

Köszönöm Takáts Gyurinak, hogy náluk alhattam, ritkán ébredek pihenten verseny előtt.

Csalóka volt reggel a napsütés, olyan hihetetlennek tűntek az előrejelzések, de aki nézte a műholdképet, az tudta, hogy nincs menekvés.

Nekem májusban a legszebb az erdő, főleg eső után, így igazán élveztem főleg a verseny elejét. Igyekeztem nem csak a futásra, hanem a tájra is koncentrálni. Külön nem tudnék kiemelni semmit, a képeket megőrzöm itt belül.

Kellemes hangulatomat már az elejétől rontotta, hogy nem ment igazán a futás, de Piliscsaba határától, utólag szerencsésnek bizonyuló eltévedés nyomán összetalálkoztam Speróval. Ettől kezdve együtt futottunk a célig. Lelki támogatás mellett a futásban is kiegészítettük egymást: neki az emelkedők, nekem a lejtők voltak a gyengéim, így mindig volt aki húzzon.

Valahol Prédikálószék feléig rendben is ment a dolog, aztán mintha kihúzták volna a szőnyeget alólam. Bár ettem rendesen, gyenge voltam, bár nem hajtottam fáradt voltam, a lábam fájt, és eleredt az eső. Kisrigóig szépen el is illant a harci kedv… A ponton életemben először kimondtam azt, amit futásnál még soha: feladom. Olyan távolinak tűnt még Visegrád is, nemhogy a cél.

Aztán némi hezitálás után úgy döntöttem, Visegrádig lemegyek még, hátha. Ittam egy kortyot Speró sós leveséből, Kékvirág pedig szerzett nekem Lúdtalp apukájától izomlazítót. Lehet csak placebo volt, de annak igen hatásos! Az Apátkúti-völgyben már ismét elfogadható állapotban volt a lábam, és ott ahol mások elindulnak a holtpontra, én feltámadtam.

Vízverés-nyerge felé egy félresikerült lépésnél valami történt a lábamban, mert onnantól kezdve egyre tompábban éreztem a fájdalmat, míg végül meg is szűnt. A Kisrigóba már nem az az ember érkezett vissza, aki innét elindult.

Lelkesedésemben Lajos-forrás felé végig megfutottam az emelkedőt, de a lejtő azért még hagyott kívánni valót maga után. Még ha akadályozott is, de nem zavart sem az eső, sem a sár, igaz ez utóbbit nem éreztem nagynak.

Jócskán volt idő még naplementéig, de szinte szürkületi volt más a sötétség Kevélyeknek.

10-es útnál ért be minket Lúdtalp. Azt gondoltam, még a téglagyár előtt megelőz, de végül nem így lett. Lefelé a nyeregből elment egy srác mellettem, versenyezhettünk volna, de én inkább a Speróval való közös befutóra szavaztam, mert ez egy igazi közös munka volt!