T50 Kitu szemével

Szeptember óta ismerkedem a terepfutással és még mindig nagyon messze van, hogy igazi terepfutónak tartsam magam. Tavaly volt szerencsém frissítőként részt venni a Mátrabércen, szerelem volt első látásra ez a sport. Egy elhúzódó (5 hónap) sérülésem miatt csak szeptembertől kezdhettem el újra futni, de akkor már terepen, Oli segédletével. A terv a Hanák Kolos (MB-hez kevésnek éreztem magam) és a T50 volt. A Hanák után azért egy napig azt mondtam én nem futok T50-t ☺

A héten iszonyúan fájt a sípcsontom mellett, a szokásos, terhelés után a csonthártya begyulladt. Az időjárási előrejelzés sem kecsegtetettt semmi jóval, induljak, ne induljak?!? Aztán pénteken eldöntöttem, megyek, rajtszámot felvettem, ha nagyon fáj a lábam kiállok. Szombat reggel felkeltem, hétágra sütött a nap, a rajtban barátok, ismerősök fogadtak, szokásos csacsogás, vicceskedés, jól indul ez a verseny is gondoltam. A lábamat konstans éreztem, de nem igazán foglalkoztam vele. Az utolsó pillanatban Andinak adtam a botot (köszönöm, hogy a célba vitted), talán enélkül is túlélem. Elindultunk, sokáig Olgival futottam, a megadott alacsony pulzust az elején nem sikerült tartanom, de aztán felvettem a ritmust. Az elején szinte minden emelkedőn gyalogolnom kellett, hát gondoltam ezzel a tempóval nem fogok még a tervezett 7.30-8 óra közötti időben sem beérni, de tartottam magam a megadottakhoz. Nem szerettem már bejáráskor sem a Nagy-Szénás utáni részt, de Ágival (Melák) itt együtt futottunk, mint bejáráskor, és jót beszélgettünk közben, elszaladtak a km-ek. Dobogókőig sikerült két elágazást benézni, de szerencse, hogy a gps track az órámon volt és sikított, ezért pár száz méter pluszt tehettem csak bele a távba.
Klastrompusztánál mindenki bizonytalankodott (felfestést senki nem találta), „hé lányok rossz felé mentek” kiáltásra sem tudtak letéríteni a helyes útról, mentem amerre a gps mutatta, meg amire emlékeztem a bejárásból. A legjobban két pillanatot vártam, hogy felérjek Dobogókőre és megkezdjem az utolsó 18 km-es szakaszt, illetve beérjek a célba. A Dobogókő-Pilisszentlászló részt a múlt héten kétszer is sikerült bejárnom. Az egyiket Szaszáékkal, amikor leszakadt az ég, a másikat szombaton, szép időben, ismertem az útvonalat, mint a tenyeremet. Dobogókő előtti emelkedőn már 165-ig mehettem pulzusilag és meglepődve tapasztaltam, hogy futok és nem kell belegyalogolnom. Gyors frissítés (köszönet a segítőnek, hogy a müzlimet a kezembe adta) és végre rátérhettem a várva várt részre. Gyors menetelés Dömösig, valaki megjegyezte, hogy jó kis tempóban jöttem mögötte, dugókázás és szaladtam is tovább. A frissítőnél még utánam kiabáltak, hogy csak ennyi, mondtam ennyi, Krisztit sem vettem észre. Szaladtam a Szentfa kápolnáig, hogy végre elkezdhessem a mászást. Ekkor már időben 5.24-nél jártam. Itt már szemerkélt az eső. Meneteltem felfelé, túrázok köszöntöttek szemből, hogy az 5. lány futó vagyok, akivel talákoztak és kitartás. A Vadálló köveknél egy őz a kicsinyével szaladt át előttem, leírhatatlan élmény volt. Kézzel-lábbal másztam fel, csúsztak már a kövek, fotózás és menetelés tovább. 6.10-kor értem fel, innen már csak lefelé 6 kili. (Köszönet Zsotyeknek és a másik fiúnak a biztatásért ☺) Huh mondom, ez gyorsabbra sikerült, mint számítottam, talán a 7 órán belüli célba érkezés sem lehetetlen. Akkor hajrá, nyomjuk meg. Szakadt az eső, már nem kerültem a pocsolyákat, saras részeket, minden mindegy volt, csak érjek be. Valaki megjegyezte, hogy szép tempót diktálok, mire mondtam, hogy én csak „bébitávos” vagyok, mire ő, akkor is ☺ Kikanyarodtam a Kisrigónál, Dóri felkiáltott, Oli nézd itt a Kriszta, gyorsan be a teraszra, dugókázás, 6 óra 47 perc. IMÁDTAM a verseny minden egyes percét, élveztem, nem szenvedtem, a lábam konstans fájt, de elviselhető volt és nem rosszabbodott. Köszönöm Csanyának és Lupusnak, hogy ezzel a versennyel valami olyat kaptam, amit nem felejtek el, amíg élek, az első 51,5 kilométerem, ráadásul 1754 méter szinttel. Erre fog emlékeztetni a 2. helyezésért kapott, gravírozott termosz is, most már kettő van belőle ☺ Köszönet a frissítőpontokon helytállóknak, akik biztattak, kiszolgáltak, köszönet a terülj-terülj asztalkámért, ami fogadott minden egyes ponton.

A célban gyors átöltözés, eredményhirdetés, puszizkodás, zavarban levés, majd 6 óráig segítettem a T100-as versenyzők frissítését. Innen becsatlakoztam Misihez, aki Gergőt frissítette. Csobánkán az út mellett biztattuk a futókat, majd Pilisborosjenőnél várakoztunk. Hömpölygött le a víz a lejtős úton, hihetetlen, hogy ilyen időben még valaki egyáltalán kint van a szabadban... Az iskolában izgatottan vártam a beérkezőket, főleg Gergőt és Juditot. Innen is üzenem, hogy borzasztó büszke vagyok Rátok!!! Örültem a pécsi csapatnak, Kerekes Csabának, Dévényi Ildikónak, hogy még ott is újra találkoztunk és hogy Szabó Judit is sikeresen célba ért, nem adta fel, azt hiszem ő volt ennek a napnak a(z utolsó) hőse ☺

Ez volt 2010. május 15-én a T50/T100 verseny, ahogy Kitu látta és átélte.