Sárvári 24 órás futás, 2010

 

Az úgy kezdődött, hogy 2003 őszén elkezdtem futni és 2004 tavaszán már le tudtam kocogni egyben 4 km-t. Na jó, nem. Vagyis igen, így kezdődött, de tekerjünk egy kicsit a filmen.
Tavaly a sárvári 12 órás futás után azt éreztem, hogy maradt még bennem valami. Elkezdett foglalkoztatni a 24 óra gondolata. Volt még a kalapban egy 12 órás 100 km és egy 4 napos Balaton kör is, mint idei lehetséges cél, de a 24 óra lett a kiválasztott. A nyár lazán telt el, nekem az még mindig pihenő időszak. Ősszel elmentem a balatonalmádi 12 órásra tapasztalatot gyűjteni. Leginkább azt tapasztaltam, hogy edzés nélkül nagy szívás ultrát futni. :) Szóval elkezdtem megint rendszeresen, saját tudásomhoz mérten átgondoltan futni.
A felkészülés során nem volt jelentős probléma. Szeretek ősszel és télen futni. Csak a jég tudott távol tartani a futócipőktől. A törzshelyem továbbra is a Margisziget maradt, de időnként felmentünk a Hármashatár-hegyre, illetve néha teljesítménytúrákon kocogtunk. Szuper szövetségesem lett Sancimanó személyében, aki első 12 órás futására készült. Sok-sok km-t pakoltunk együtt a kilizsákba. Köszi, ultrafutónő! ;-)

 

A verseny előtti hetekben rosszul alakultak a dolgaim. Lelkileg nagyon megviselt, hogy életveszélyben volt egy fiatal lány a családomból 2 hétig, az orvosok is tanácstalanok voltak, szinte lemondtak róla, azt mondták, csak a csoda segíthet. Testileg sem volt rendben minden. Furán fájni kezdett a csípőcsontom környékén valami, ami futástól egyértelműen rosszabb lett. Nem is igazán futás közben, hanem utána. A verseny előtt 2 héttel egy esti futás utáni reggelen arra ébredtem, hogy a bordáimtól a combom közepéig fáj a fél oldalam. Teljes pánik, teljes pihenés. A Vivicitta előtti 9 napban egy lépést sem futottam.
Aztán hirtelen jó irányt vett minden. A leányzó jobban lett. (A teljes történetet olvasókat ezúton tájékoztatnám, hogy azóta már kiengedték az intenzívről és egy félsteril szobában türelmetlenkedik, hogy mikor mehet már haza. :-) ) Lefutottam a Vivicittát, teszteltem, milyen állapotban van a csipőizém. Halványan éreztem, de nem zavart a futásban és utána sem lett rosszabb (a versenyre teljesen el is múlt és ott sem jött elő, egy pillanatra sem). Éljen! Akkor jöjjön az a 24 óra!

 

Utolsó héten már csak egy rövidet futottam. Terveztem, szerveztem a hétvégét. Komoly frissítőlistát írtam, teljes haditervet dolgoztam ki a beszerzési logisztikára, nehogy az utolsó napon kelljen valami után rohangálni. Össze is jött minden, pénteken már csak a Futóbolond molinókat kellett begyűjtenem Tapírtól. És aztán irány Sárvár!

 

Vixyke vitt Sárvárra, Varacskos Disznyó és a 2 éves lánya, Dzsidzsi voltak az útitársaink. Másik autóval Oláhtamás és Annamária hozták a másik futónőt, Sancit. :) Rozmannéknál elfoglaltuk a szállást, aztán elmentünk felvenni a rajtcsomagot és vacsorázni a Tinódiba. A pincér láthatott már jó étvágyú nőt, mert a szeme sem rebbent, amikor vacsora után kértem még egy pizzát. :) Na jó, annak az elfogyasztásában már segített a kis csapatom.

 

Este ültem az ágyon, nézegettem a rajtszámomon a 24 órás futás feliratot és elmélkedtem, milyen út is vezetett ide. Hát, hosszú. :-) Közben Dzsidzsit próbáltuk meggyőzni, hogy a rajtszámon nem a Budai vár van, hanem a Sárvári vár. Félig volt sikeres a projekt, kétféle ábra volt, az egyikről elfogadta, hogy a sárvári, a másik az kőkeményen "budaji váj" maradt. :) Hamar lefeküdtem, viszonylag sokat aludtam.

 

A reggel is jól indult. Bőségesen megreggeliztünk, megismerkedtem bodhiszattva-val, aztán kimentem a ház elé, vigyorogni a többieken, ahogy a futóbolond molinót próbálták felszerelni. Nem győztem kivárni az eredményt, felmentem átöltözni. 3/4-es nadrág és bő, röviujjú póló volt a kiszemelt futócucc, jó választásnak bizonyult.

 

10 óra előtt elmondta Gyula a játékszabályokat, aztán beterelte a népet a rajtvonal mögé. És elindultunk.

 

150 km-t láttam reális célnak, már amennyire reális célról lehet beszélni egy első 24 órás futáson. 150 km +/- 10 km. 97, 91 és 94 km-eket futottam a 12 órás futásaimon, ebből arra következtettem, hogy legfeljebb 90 körülig jutok az első 12 órában és akkor a 2. félidőre 50-70 km "jut". Persze mindvégig ott volt a pakliban az is, hogy valami végzetes fejreállás miatt fel kell adnom a versenyt.

 

24 órának és 150 km-nek nem lehet nekimenni úgy, hogy egy nagy falatnak tekintem az egészet. 24 órára kell egy terv. Amit a kellő időpontban módosíthat az ember. :) Fel kellett darabolni belátható szakaszokra. A 10 körös osztás mellett döntöttem. Az volt a terv, hogy 10 körönként eszek valami "komolyabbat" és közben sétálok egy egész kört. A köztes 9 km-t pedig 3 hármasra tagolom, a szakaszok között frissítéssel. A tizes csomagok jól beváltak, a köztes részeken napközben módosítani kellett, mert melegebb volt annál, hogy csak 3 km-enként igyak.
 
Idén kevésbé viselt meg a meleg, mint a korábbi években, amikor sok kört vizes törölközővel a nyakamban tettem meg. Pedig ez volt az első hosszabb futásom melegben az idén. 2 dologról gyanítom, hogy segíthetett, az egyik, hogy fújt egy kis szél, a másik, hogy kivételesen volt rajtam sapka. Mert walkingman addig-addig piszkált, amíg fel nem tettem. Utólag is köszönöm! :)
Egyébként meglepően erősen sütött a nap, többekre szóltam rá már 1-2 óra körül, hogy ég a felkarjuk, nyakuk, hátuk, attól függően, ki milyen lengén volt öltözve.
Alig vártam az este 5-6 órát, hogy hűljön egy kicsit a levegő, erre nem elkezdett melegedni? Akkor jöttem rá, hogy a szél enyhíthetett addig a hőmérsékleten.

 

Délután egyszer zoknit cseréltem, meg kezdődő vízhólyagokat rendeztem le Vixyke közreműködésével. A használt zoknimat egész egyszerűen veszélyes hulladéknak minősítették. Nahátmár! :-) Kidörzsölődést jól sikerült kivédeni, csak egyszer kezdett el kidörzsölni a melltartóm alsó gumija elől, akadt is rögtön számtalan jelentkező, hogy segítsen megszüntetni a problémát. :-)

 

Közeledett az este 10 óra, felpörögtek a 12 órások is, a váltók is, nehéz volt nem sodródni velük. Tényleg, el lehet vajon futni egy 24 órás versenyt a 12. órában? :) 10 előtt nem sokkal megérkezett a Mátrabérces trió. Csanya, Lupus és Lőw András átautóztak az ország másik feléből egy Mátrabérc futás után, hogy szurkoljanak. Hát nem jó fejek? :-)

 

10-kor megszólalt a tűzoltóautó szirénája, jelezve a 12 órás és a váltóverseny végét. Fura volt nem megállni. Kicsit irigyeltem a 12 órásokat, hogy mehetnek pihenni. Másrészt viszont emlékeztem rá, milyen mélységes tisztelettel néztem tavaly és tavalyelőtt, a mérőkereket várva a 24 órásokra. És most rettentően büszke voltam arra, hogy én maradtam a pályán és rám néznek így.

 

Előzetesen tartottam tőle, hogy milyen lesz, amikor kiürül és elcsendesedik a pálya. Amikor pihenni térnek a 12 órások és szurkolóik. Féltem az ürességtől, a monotonságtól, de nem volt gond. Sőt, jólesett egy kis nyugi a nyüzsgés után.  

 

Éjfél körül jött az első holtpont. Megálltam a segítőim előtt azzal a mondattal, hogy csak egyetlen okot mondjanak, hogy miért ne szálljak ki az egészből. Erre rögtön kettőt is tálaltak nekem. Hogy utálni fogom magam később, ha sérülés nélkül kiszállok, illetve, hogy Csanyáék azért autózták át az országot, hogy szurkoljanak. Még próbálkoztam, hogy nincs erőm, nem bírok enni, szomjas vagyok, de hiába iszok, meg hasonlók, rávettek, hogy legalább sétáljak addig is. Próbáltam barátkozni séta közben valami kaja gondolatával. Közben walkingman és Farkas Annája is kérdezte, hogy mi a baj. Walkingman-től végül sótablettát kértem, Annától pedig mézet és mézes teát. A kis csapatom is pakolt belém valami kaját, talán húslevest.

 

Sétáltam még egy kört, hogy pihenjek és erőre kapjak. Ez éppen a 100. köröm volt. Ezt csak azért tudom, mert Lőw András közölte velem, olyan hangerővel, hogy valószínűleg az összes sárvári kakas erre az információra ébredt. :-)

 

Kialakult az éjszakai frissítésem, kefír, kóla és ropi volt a nyerő trió, ezzel órákig üzemeltem, a 3 körös taktikámmal. A mozgásom sokáig egyben volt, még hajnalban is sokszor hallottam, hogy szépen mozgok. Persze, lehet, hogy ez kegyes hazugság volt a szurkolók részéről, mindenesetre akkor csoportosan elkövetett bűntett volt, mert többen mondták. :) Álmossággal semmi problémám nem volt. Egyszer tréfálkozott velem kicsit az agyam, amikor kezdett világosodni. Jééé, milyen szép zöld kis egyensátrakat vertek fel az éjszaka leple alatt a várparkban! Ja, hogy a a híd félkörívei alatt látom a zöld füvet. Semmi baj, berzsoka, fussál csak tovább! :)

 

Reggel 7-kor jött a második holtpont. Akkor azt gondoltam, hogy game over. Sétáltam egy kört, azt is csak lassan tudtam és azt éreztem, hogy összecsuklanak a lábaim, meg szédelegtem. És akkor már körök óta minden körben ittam-pisiltem és emellett rettenetesen szomjas voltam, ki volt száradva a szám. Igen, tisztában vagyok vele, hogy amikor szomjas az ember, az már késő. És hogy megelőzni kell ezt a dolgot. De akkor már mindegy volt. Ezt a só dolgot még tapasztalni kell. Szóval reggel 7-kor beültem az autó hátuljába és közöltem, hogy itt a vége, nem bírok tovább menni. Vixyke becsomagolt takarókba és elkezdett evéssel zaklatni. Akkor már elképzelni sem bírtam, hogy mit tudnék lenyelni. Végül lecsúszott egy gél, hoztak mézet és mézes teát, meg mézes sütit, ezeken nyammogtam egy ideig.

Aztán ki akartak rúgni a jó meleg fészekből. Mondván, hogy még van 2 és fél óra, és még 10 km-re vagyok a tervezett 150 km-től, az kényelmes sétával is belefér. Nem érdekelt. Akkor jött az az érv, hogy Bozót vérszemet kapott attól, hogy berzsoka kipurcant és elkezdett hajtani, védjem meg a 2. helyemet. Haha! Kit érdekel? Ismerem én a sárvári dobogót, a 3. fokára sokkal könnyebb felmászni... Állítólag akkor Csanya azt mondta, hogy ha meglesz a 150 km-em, akkor fut velem meztelenül egy kört. Erre nem emlékszem, de nagyon kész lehettem, ha ilyet ajánlgatott. :)

Aztán valahogy mégis talpra állítottak. Ismét bizonyításra került, hogy ultra versenyt nem szabad feladni, amíg nem ültél le egy félórára és nem ettél valamit.Vixyke rám adta a polárját, abban sétáltam egy kört vacogva. Rá akart beszélni, hogy vegyek fel meleg nadrágot is és úgy sétálgassak. De akkorra összeszedtem magam, inkább a futóbolond mezemet kértem el és elkezdtem futni.

 

Még hátra volt 2 óra és Bozót felküzdötte magát annyira, hogy már csak 1 egész kör előnyöm volt és egy tört kör. De vajon mennyi lehet a tört kör? Őrült hajsza kezdődött a 23. órában. :) Csak kergettük egymást, izgalmassá téve a szurkolóinknak a verseny végét. Aztán egyszercsak utolértem, vagyis 2 kör előnyöm volt és tűzszünetet ajánlottam neki. A harci kedvem valahol a bányászbéka popója alatt csücsült éppen. De valószínűleg az övé is ugyanott tartózkodhatott, mert első szóra elfogadta az ajánlatot. Sétálgattunk kicsit együtt, a szurkolóink legnagyobb döbbenetére. :)

 

Elértem a 150. km-t és még bőven volt idő. Futottunk, sétáltunk, futottunk, sétáltunk. És egyszercsak azt láttam az órán, hogy még pont belefér a szép kerek 150 kör, ha végigfutom az utolsó két kört. Hát, azt már nem volt nehéz. AKkor már mindenki a pálya mellett volt, aki élt és mozgott és nekünk szurkolt, tapsolt, kiabált. Meglett a 150. kör és még elértem a saját csapatomig, ott Sanci csatlakozott hozzám és egy kempingszékkel, meg egy polárral rohant mellettem az utolsó percben. :-) És végre megszólalt a tűzoltósziréna.

 

Jöttek gratulálni a szurkolóim, meg a járóképes versenytársak. Bozót ott nyargalászott mezítláb. :) Nagyon nagy meccs volt. Oda-vissza előzgettük egymást egész nap. Elemeztem utólag a táblázatot, ahol össze lehet hasonlítani a köreinket. 7-szer változott a nap folyamán a sorrendünk. Edit is odajött hozzánk, pokrócba rejtőzve. Fantaszikusat futott. 183 km... Bevallom, a délelőtti tempóját figyelve azt gondoltam, hogy ki fog purcanni még este előtt, de nem. Nagyon jól csinálta. Le a kalappal előtte. 23 évesen nagyon kiscsikó az ultrafutásban (mondom ezt én, a rutinos öreg róka... :-) ), remélem okosan fogja folytatni. És sokáig bámulhatják a fiúk a futószoknyáját. :)

 

Eltipegtem a szállásig, felküzdöttem magam az emeletre és szétromboltam a fürdőszobát. :) A törölközőtartó nem bírta ki, hogy rátámaszkodjak, amikor le kellett küzdenem a zuhanytálca és a padló közötti 15 cm-es szakadékot. A lépcsőn lejönni és az eredményhirdetésig elballagni is elég sokáig tartott. A dobogóra ketten segítettek fel. :)

 

Női 24 órás OB

1. Böszörményi Edit - 182,98 km
2. Balázs Erzsébet - 155,21 km
3. Turcziné Soós Éva - 151,59 km

 

Szép volt, csajok! :-)

 

-Balazs- kedvenc kérdése az volt a verseny után, hogy fájt-e? Hát fájt. :) Nem is igazán közben, hanem utána. Hazafelé megálltunk a bábolnai mekinél és olyan sokáig tartott kiszállnom az autóból, hogy a futanetes fiúk már elindultak bentről, hogy segítsenek. :-)

Este nem tudtam, hogy feküdjek az ágyban, hogy semmim ne fájjon. Csak azon járt az agyam, hogy SOHA többet 24 órás futás...

Hétfőn reggel nem bírtam talpraállni. Nagy sokára sikerült, de menni csak 10 centis lépésekben tudtam a lakásban, teljesen kordinálatlan mozgással, úgyhogy nem is erőltettem, nehogy lépjek egy nagyon rosszat.
Keddre elmúltak az izomproblémák, szerdára a vízhólyagok, csütörtökre a bokapufiság. Egész héten kísértett valami nagyon erős tavaszi fáradtság érzés, hétvégén ez is megszűnt.

 

Bő egy hét távlatból már nem mondom, hogy soha többet 24 óra, de érzem, hogy azért ezt túl gyakran nem lehet elkövetni. Megértettem, miért mondják azt, akik azt mondják, hogy az ultrafutás nem a maraton után kezdődik, hanem 24 óránál. Nem, nem Yiannis Kouros nézeteire gondoltam...
A távokat egész jól sikerült belőni. 12 óra alatt 90 helyett 91, 24 óra alatt 150 helyett 155,2 km. Ha indulok még hasonló távokon, akkor meg kell barátkoznom a sóval és meg kell szüntetnem a "barátságot" a vízhólyagokkal, mert abból rengeteget gyűjtöttem. Jó-jó, nem nézett ki úgy a talpam, mint -balazs-é a 2005-ös Spartathlon után, de olyan nincs is, az tutira photoshop volt. :-)
 
A 24 órás kajálás alatt fogyasztottam: banánt, narancsot, kókuszgolyót, Disznyó féle mézes sütit, mézet, knoppers nápolyit, pilóta tallért, ropit, sós kekszet, sonkás kréker kekszet, sós kréker kekszet, traccsparti sós kereket, powerbar gélt, isostar energiaszeletet, magnéziumot, kálciumot, kétféle isostar italt, kólát, körtelevet, mézes teát, nutellás palacsintát, fagyit, bolognai tésztát, brokkoli-krémlevest, tejberizst, húslevest kétfélét, rizseshúst, kefírt, limonádét, májkrémet.

Mielőtt valaki rosszul lesz a gondolattól, hozzáteszem, hogy egyrészt mindenből csak keveset, másrészt a mérleg másik oldalán 13000 felhasznált kalória van. Akárhogyis számolom, az kb. egy heti felhasználása egy akkora termetű nőnek, mint én vagyok.

 

Az ultrafutás csapatsport. Amikor először hallottam ezt a mondatot, nem nagyon értettem. Hát futni csak a futó tud, egyedül a saját lábán, vagy nem? Azóta többször tapasztaltam azt, amit most is, hogy mekkora segítséget jelent, ha ott van a pályán kívül valaki, akire számíthatok a verseny bármelyik percében. A többi ismerős szurkoló, akiktől bármit kérhetek, azonnal ugranak, hogy teljesítsék a kívánságomat. A futótársak, akikkel lehet együtt haladni. A reggel még ismeretlen emberek, akik verseny végére név szerint szurkolnak nekem.

 

Szuper kis csapatom volt. Ehhez az eredményhez szükség volt: Vixykére az egész napos segítséggel és a reggeli újraindításommal, kellett Sancival a sok közös kör és a reggeli szurkolása,  Tamás és Annamária egész napos jelenléte, a Disznyó csajok újra és újra felbukkanása, Rita tyúkanyó kajái, Walkingman éjszakai tanácsai, András hajnali és reggeli műsora, Cillagaim bulija és Lupus meg Luca szurkolása az alvégen, Csanya poénjai és a távszurkolóim Budapesttől Sydney-ig. Meg a futótársak egész napos biztatása, pályáról és pályán kívülről is. Az nagyon előttem van, ahogy Makai Viki (12 órás női győztes) korai reggel talpon volt és őszinte csodálattal a szemében biztatott bennünket Bozóttal. Érdekes, de nagyon-nagyon jó érzés, amikor felnéz rám valaki, akire én felnézek.
Nagyon jól emlékszem az első sárvári élményemre, amikor váltóban futottunk, aztán aludtunk egy jót és reggel mélységes döbbenettel és tisztelettel bámultam a 24 órás futókat, akik rótták az esőben a köröket. És most ugyanezt a tiszteletet láttam sokak arcán és ez elmondhatatlanul jó érzés. Pedig nem is volt eső. :)

 

És még említhetnék név szerint sokakat, de véges a memóriám, meg az olvasók türelmei is, úgyhogy csak annyit mondanék, hogy mindenkinek köszönöm szépen!

 

És végül, de nem utolsósorban óriási köszönet Gyulának és segítőinek, hogy a nehézségek ellenére létrehozták az idei versenyt is, hogy idén is hazatérhettünk Sárvárra. Azért a dobogóból egy kicsit lefaraghatnátok! ;-)

 

Tamás képeiből csináltam egy feliratozott, meglehetősen berzso-központú válogatást, itt megtaláljátok.

 

berzso