Sziasztok!

 

Mindenek előtt gratulálok az idei bátor rajthoz állóknak! Természetesen nagyon örülök a teljesítőknek, de nagyon együtt érzek azokkal is, akik valamilyen oknál fogva nem értek be.

Ott voltatok, látttátok, hogy a Spartathlon nem könnyű "skalp". Most itt az ideje a sebek nyalogatásának, a kérdések feltevésének és a válaszok megkeresésének. Remélem, a mostani kiállás legfőképpen az akaratotokat erősíti, hogy ide még vissza kell menni, teljesíteni kell a Versenyt! Annyit mondhatok, hogy én még biztosan visszatérek belátható időn belül az Akropolisz lábához, végigmegyek az úton, és megérintem Leonidász lábát!

 

Külön köszönöm Molnár Zolinak (alias Svarci) a rengeteg segítséget és törődést!!!

 

Az idei részvételemről dióhéjban annyit írok most (a részletes beszámoló készül...), hogy testileg-lelkileg teljesen felkészülten álltam rajthoz. Ennek ellenére 95 km körül a jobb Achillesem (ugye veszed az adást, Szájmon?) fájni kezdett. Gyaloglásra váltottam, a másik lábam terhelve, de ettől meg a bal forgóm mellett keletkezett egy erős fájdalom. A legközelebbi találkahelyen próbáltuk kezelni a dolgokat, de ez csak a további  20 km-re volt elég. Ott aztán Achilles elvtárs ismét jelezni kezdte, hogy ez nem az én napom. A korábbi évek tapasztalatai alapján (ilyen problémával max. 50-60 km-t tudok még "futni") úgy döntöttem, nem megyek bele egy biztos és hónapokig, évekig kezelendő sérülésbe azzal a tudattal, hogy legfeljebb Tégeáig juthatok el. Így Némeában (124 km) levettem a rajtszámom, és beálltam a hátsó szekció támogatói közé.

 

 

Nagyon köszönöm az itthonról szurkolók segítségét, a rengeteg küldött energiát és érdeklődést! Ígérem, egyszer majd rá is szolgálok a bizalmatokra!

 

Ispi