Újabb találat Trisztán és Izolda történetére, és éppen attól az írótól, akitől az e versben is említett Trisztán sebét idéztem.
A vers a Három apokríf középső darabja:
.
.
2. Izolda levele
. Nem mehetek ma Trisztán nem lehet Most lázasodott be a kisfiam Fiunk hisz szinte biztosan tied Ne sírna úgy rohannék boldogan . Holnap se jó az Marke napja rég Ilyenkor fürdik kölnit szór magára Ha e napon se hálnék véle még Igazolást találna gyanujára
. Holnaputánra a burgund követ Jelentkezett be megsúgták királya Küld nékem egy csodás rubinkövet Ügyelnem kell a diplomáciára
. Három nap múlva akkor lesz a bál Eljönnek mind a kornwalli urak Sok puccos dáma s undorodva bár Fogadnom kell a hódolatukat
. Nem mehetek foglalt minden napom De hidd el nékem is sajog sebed Futok hozzád amint lesz alkalom És akkor akkor meghalok veled
Visszakerestem a Trisztán és Izolda szerelmével kapcsolatos eddigi találatokat ebben a témában: Rónay Györggyel kezdve, de mivel azt a verset a program áttördelte, megismétlem az 1964-ben megjelent, A város és a délibáb című kötetéből.
.
Trisztán és Izolda
.
Marke király vén volt, nagyon vén (Trisztán már rég nem élt).
Dalnok érkezett udvarába és Izoldáról regélt.
.
Marke király, emlékszel tűz szemére, láng hajára?
A király nem felelt, csak mellén hullámzott ezüst szakálla.
.
Marke, emlékszel a hajósok énekére?
Én is ittam volna, gondolta Marke, mérget érte.
.
Lettem volna sirály, tépett szárnnyal csapódni padlatára,
hajába veszni szél, gondolta s örvénylett szakálla,
.
szivébe vágni kés, vérét kiszívni skorpió,
húsát falni láng, csontját enni tűz, lelkét inni lesztrigó,
.
s ajka ízét sem ismerem és karja melegét sem! -
gondolta zordan a király s maga elé meredt sötéten.
.
Trisztán már rég nem élt. De Marke fölmordult: Vigyétek!
megragadták a dalnokot és lefejezték a pribékek.
.
Ezüst szakállát tépte a király és kardot döfött a szivébe.
Mint vert harang, kondult a páncél, és kicsorbult a penge éle.
.
.
.
Most találtam továbbiakat is:
.
Trisztán sebe
.
„Noch ist kein Schiff zu sehn!” (Richard Wagner: Tristan und Isolde) . 1 . Sebemből romlott éjszaka szivárog s a holdfény gennye; átvérzem a reggel gézeit; ájulásomban a tenger megbillen, túlfolyik a láthatáron, . mint serleg peremén, s az űrbe fröccsen, – kialszik sisteregve csillagom... Reád köszöntöm – félig már vakon – Isten borát, mely habzik-forr előttem: . a tengerár sós-keserű vizét, mely elválaszt és mégis összeláncol véled, Izolda, – tajtékos öled . örvénylik benne, nyílik és bezárul... Bár elragadna! Fúlhatnék beléd! Halál se kell már nékem kívüled. . 2 . Mily csodakard hasított rád sebet? Öled a halálon ütött seb, résre nyitott kapu egy más szabású létbe, hol élő vagy halott vagy, egyremegy, . s nappalnak, éjszakának egy a tétje: a kéj. Sötét vizekre szállt hajód, Izolda, és megmámorosodott az árboctól, mit én döftem beléje, – . hogy száguldott velem, hogy ringatott! S fehér vitorla: inged hogy dagadt! Jó kapitányod – valld meg! – voltam én. . Voltam teérted bélpoklos, lovag, pojáca, koldus, legvégül halott. S nincs még hajó a tenger felszinén. . 3 . Ha jössz is, késve érkezel, Izolda. Kornwall órája döccen, meg-megáll; kerülgetitek – Marke, a király, s te – egymást, mint nagy- és kismutatója. . Ó, bár ki tudnám zökkenteni az időt, mely palotádban megkötött habarcsként, ám énnálam, mint a köd, úgy gomolyog – egyszerre tél, tavasz, . nyár, ősz, mióta minden évszakom te lettél: holtomig tartó öröklét, éji verőfény, alkony-virradat... . Akárhová is hívsz, követlek önként. Sebem piroslik – nézd! hajnalodom; hallgasd! halálomnak kimondalak. . /Baka István, 1992/
.
.
.
Trisztán és Izolda
.
Arcod s arcom a fűben.
Köztünk kard fekve hűsen.
Te büszkén azt, Izolda,
vetetted egy bokorba.
.
Arcom s arcod a fűben.
Hol az a penge, hűtlen?
Ki tudtad dobni messze,
hát mért szúrtad szivembe?
.
/Lakatos István; az 1993-as,
Paradicsomkert című kötetéből/
.
.
.
A költő korai versei közül nem is válogatta be az 1996-ban kiadott kötetébe a következőt:
.
Trisztán
.
Nézte sokáig a Fehérkezűt, kitárult teste álomárnyú lombját. Szoruló garatjába pici tűk szúrtak. Érezte, könnyek fojtogatják.
. Nézte a néma alázatú hűt. Várt, hogy talán a szemek visszafogják, de felzengtek a mélyzöld hegedűk, szél villázta a rengő víziboglyák
. illó csomóit, orrlyukába gyűlt a tengerillat – és mint ló a zablát, harapta fémbékéjét. Áthevült,
. már csak az egyik partról látta sorsát.
És Izoldától sírva menekült az űzött vízen, meglelni Izoldát.
. /Petri György, 1964/
.
A Fehérkezű (Izolda), nem azonos Izoldával.
.
Talizmán: Trisztán sóhaja
. Izolda illess lüktető ereklye Idők torkában hűlt homok peregj le Viharba pördült megszélhüdt dereglye Vergődöm ím kórság körülseregle – Lakozz bennem s épüljek benned én Létem betölt te vérző szent edény Irgalmas kéz kard pengeél ha forró Itt perzsel ég süt szív szirtjén a porhó – Arcod vakít légy orvos benn Yseult Arcomra leplet szorgos semmi sző
.
/Kovács András Ferenc; az 1995-ben megjelent,
És Christophorus énekelt című kötetéből/
.
Yseult vagy Iseult a magyarban Izolda.
.
.
.
Trisztán
. Kinek mi köze hozzá az ő kettőjük dolga az hogy ott egy olyan ágyon olyan körülmények között (a lihegés is kihallatszott) úgy megalázták azt a mulyát anemzetközi finánctőke mondta a
szerencsétlen a kelleténél ércesebb hangon és majdnem sírvafakadt hogy így nyilvánosan és mindenki előtt csak nem gondoltok arra csak nem képzelitek egy óra múlva már mentek is családi kép az előszobalámpa holdkóros fényében egy szivacs-arc egy ráncos Betsábé két gyermek anyja (pótlék, juttatások) kegyura koszos ingben VISZLÁT VISZLÁT lógó mellel ó te repedt hamuszív taxival a palotáig a habokon a habokon a habokon REGGELES VAGYOK SZÍVEM
.
/Orbán Ottó; az 1971-ben megjelent,
A föltámadés elmarad című kötetéből//
.
.
Végül egy drámai mű, részleteiben a hárfás Trisztánnal és a hárfázó Izoldával, és ez a színmű csodálatos verseléssel idézi meg az írek ősi legendáját, amelynek legismertebb változata a wágneri operaszövegnek is alapul szolgáló Gottfried von Strassburg-féle hosszadalmas, de szintén szép eposz, a Trisztán és Izolda.
Tegnap gyönyörűséges hárfazenét hallhattunk a Bartók Rádióban. Arról jutott eszembe:
.
.
Őszvégi nap – ősrégi hárfa
. A szélzilálta idegszálakat Egyenként simogatja szét a nap Felhangolják érzékeny ujjai Már csak a szférák csendjét hallani
.
/Somlyó György, az 1997-ben megjelent,
Törésvonalak című kötetéből/
A hárfáról pedig Írország, az az állam, amelynek címerében csak ez a hangszer van, hiszen az ősi kelta hangszer olyannyira kapcsolódik az írekhez, hogy az Egyesült Királyság és Kanada egyes címereiben is megtalálható az államalkotó írek miatt.
Ehhez jön majd legközelebb az írekhez köthető Trisztán és Izolda-legenda költészeti-zenei kapcsolata, benne természetesen a hárfával.
Mihai Eminescu (Mihail Eminovici) román költő 1850 és 1889 között élt.
Peste vârfuri
Peste vârfuri trece lună, Codru-şi bate frunza lin, Dintre ramuri de arin Melancolic cornul sună.
Mai departe, mai departe, Mai încet, tot mai încet, Sufletu-mi nemângâiet Îndulcind cu dor de moarte.
De ce taci, când fermecată Inima-mi spre tine-ntorn? Mai suna-vei, dulce corn, Pentru mine vre odată?
/1883/
Nicolae Bretan - Bretán Miklós (1887-1968), aki énekes, dirigens is volt, zenésítette meg 1922-ben, szólóhangra és zongorára.
A dalt nem találom, de egy szép rekviem-részletet érdemes meghallgatni a szerzőtől! A mű 1955-ös, kb. 23 perc.
A 75 éves szólista (Kónya Lajos) ismert bariton.
Esti kürtszó
A hold világa alig tűnt föl, ezüstösök a hegycsucsok, az erdő halkan felsusog, s egy esteli kürt sírva tülköl.
Mindig halkabban, csendesebben, mindig távolabb, távolabb... Halálvágyban szőtt álmokat ringatok el sok régi sebben.
Miért hallgat el oly riadtan, mikor a lelkem érte küld? Mondd, fogsz-e sírni, esti kürt, majd valamikor énmiattam?...
/Dsida Jenő fordítása/
Krúdy Gyula járkál
Néha dér farkasok felé szálldos az az ének ijedt pásztorok gyorsan hazaérnek megrohad a földben az ős szőlőtőke fent köröz a madár nem néz már a dögre
a régi tokban néha megpendül az álom kő gurul a dombon megroggyan a várrom szól a szú a hangszerfákban tisztán borzongva néz maga elé Trisztán
tavasztól tavaszig megkopott a tokja siratja azóta ezerszer Izolda, lép szűk térben villognak furcsa menyét percek meztelen talpakban üvegcserép perceg.
Wer die Schönheit angeschaut mit Augen, Ist dem Tode schon anheimgegeben, Wird für keinen Dienst der Erde taugen, Und doch wird er vor dem Tode beben, Wer die Schönheit angeschaut mit Augen!
Ewig währt für ihn der Schmerz der Liebe, Denn ein Thor nur kann auf Erden hoffen, Zu genügen einem solchen Triebe: Wen der Pfeil des Schönen je getroffen, Ewig währt für ihn der Schmerz der Liebe!
Ach, er möchte wie ein Quell versiechen. Jedem Hauch der Luft ein Gift entsaugen, Und den Tod aus jeder Blume riechen: Wer die Schönheit angeschaut mit Augen, Ach, er möchte wie ein Quell versiechen!
/August Graf von Platen-Hallermünde, 1825/
A vers francia szövegére az inkább zongoristaként és karmesterként ismert Hans von Bülow írt a capella vegyeskari kórust (op. 29/1).
A szerző sírja a Hamburg-Ohlsdorfi temetőben.
Trisztán
Ki a Szépséget szemtől szembe látta: semmire sem jó többé a világon, élet helyett a halál lesz a háza, és mégis mindig reszket a haláltól: ki a Szépséget szemtől szembe látta.
Szerelmi bú kíséri útját folyton, mert olyasmit csupán őrült kívánhat, hogy az ember a Vágynak parancsoljon: kit a Szépség átszegezett nyilával, szerelmi bánat kíséri azt folyton.
Hervadni kezd s elpusztul önmagától, mert megérzi a szellőben a mérget, s a halál illatát minden virágon: ki egyszer a Szépség szemébe nézett, hervadni kezd, s elpusztul önmagától.
/Faludy György fordítása/
Trisztán, aki nem halt meg
Wagner végső monológja
És túléltem. Mindent túlél az ember.
Izoldát is. Sós szélben, vár fokán,
egy sebbel a szívemben. Behegedt.
Minden seb fáj. De mind beforrad egyszer.
Bolond Melot! Azt hitte, meghalok;
s mi lett belőle? Esztelen halott,
rőt szirteken sodródva egy marok
szélfútta por. De én még itt vagyok.
Hallod-e még a vadászkürtöket,
Marke király? Tegyünk a tűzre, fázom.
Én néha még, álmatlan éjszakákon
hallom. S Izolda hangját is. De már
oly testetlen, mintha egy kétes álom
emléke volna. Pedig, Kurwenál
a tanum rá (ha élne még szegény),
nem áttetsző álmot szerettem én:
hús-vér Izoldát! Ha nincs, ami égjen,
tűz sincs, barátom; már pedig ez égett,
hiszen tudod. No mindegy már, ha még egy
életem volna, az se volna más.
Másodszorra legföljebb már varázs
sem kellene; s várnék, míg a vadász-
kürtök szava végleg elhal. No nem
mintha félnék, hogy leszúrnak; hiszen
túléltem, mondom. Hanem hogy ne halljam
éjszakánkint, hol elmosódva, halkan,
hol erősödve, mitha közelednék...
Szerettem Izoldát; de most szeretnék
éjjel aludni már. Igyunk. Csiger,
igaz, de valamit csak inni kell,
hogy álmot lopjon szemünkbe, ha már
nem tudott elaltatni a halál.
Nem mondom, jobban esnék, hogyha volna
valami más - az, amitől Izolda
aludt el akkor... Emlékszel, király?
Igazad van. Kár erről szólni már. Történt, ahogyan történt. Mire jó múlt
Szép verset hallhattunk egy szép és fiatal költőtől a Költészet Napján rendezett óbudai előadáson, de azt a Trisztán című költeményt egyelőre nem találom, viszont addig is egy másik, egy rövid:
T A Z Z A D' O R O
Róma, tebenned dallam a kávé.
Trombitaszó vagy! Hívsz, Szerecsen Lány!
Nagy zenekar (csak nem Karajané!) -
tálon az érme: borravalóm csöng,
s ámul a pincér hab-bajuszomra.
/Follinus Anna/
A kép római, míg a lenti Szerecsenlány egy spanyol kávézó homlokzatáról való, és csupán A világ legjobb kávéját hirdeti
Tojáshéj-élet! Merre, honnan
mozdul a roppant-ujjú kéz,
melynek nyomán végleg beroppan?
Kutat a kéz, házak alá nyúl,
az ember fészkét megleli;
én láttam a velőt
utca-kövön lecsorgani.
Jön, jön. Vállam hiába volt hát,
s nyakam, szándékom, bírni boltját
e háznak, s tisztesség; – csomókban
alusznak kint a földeken,
a kora-téli dara ráfoly
rongyukra, arcuk meztelen –
S te játszol.
Készíted most is nyoszolyádat,
elmédben nyitva, nem nekem,
no, karcsú, kényes, szép pohár,
be mocskos vagy, be förtelem,
s elmémben boldog, mint soha,
megrezdül vékony nyakadon
a törnivaló csigolya –
én ifjú nem vagyok. Temettem
csákánnyal, mert fagyott,
ruhámat nyakamon megoldom
mindég, ha erre gondolok,
láttam szétszórtan ujjakat,
s tébolyt facsarni tiszta észből,
s ökrendezésig undorodtam
a bűntől és a büntetéstől:
fa voltál nékem, rajta száz madár-szárny,
s nőttél, csattogtál, szinte mennybe szálltál,
az aljból itt kimenekedni rajtad,
megtántorodva fogtam át a gallyat –
jaj –
Ki külső vészt küldtél reám,
fenyegetvén fejem, hazám,
s férget növeltél szívemen,
irgalmazz nékem, Istenem!
Lent ritka köd. S mi még?
Palánk, szemét.
Duzzad a függöny. Itt a szél.
Éjfélkor ágyából kikél,
s a felderengő bárka-vásznak
permetjében csattogva áznak –
tengeri szél.
Csontos vagyok. Sápadt az arcom.
Nem kell színlelnem a nyomort.
Mikor a vízen vittelek,
lábam magától megbotolt.
Lábam magától megbotolt,
szándékosan, a leshelyen,
térd, váll, boka, egy dobbanás,
s keresztülbuktam testeden.
Keresztülbuktam testeden,
homlokomat iszapba hajtom,
körül a nép, körül a nád,
tavalyi torzs karcolta arcom.
Cuppogva húzom térdemet.
Téged ragad, visz a menet,
csattok, arany-farú lovak
híg, téli porban ködlenek –
Így indulsz Istent csalni meg.
Kiáltani, megállj, vitézen,
átvágni kinti, benti vészen
a dárda-fényben rengő nád fölött!
A kinti vész! hisz volna tenni tettem,
körül országra leskelő dögök,
csontom! csuklóm! hisz én is arra lettem,
hogy lebírjam, győzzem az ördögöt!
Üres az út. Sáros az arcom.
A parton csapzott kalyiba.
Pár foltnyi hó. Nincs mit keresni,
tenger, iszap, gyékénybuga.
Nádszálat téptem, vállra vettem,
nincs mit keresni – gyönge dárda,
nincs mit keresni – most fülemnél
csörög, csörög száraz szakálla,
megindulok – nincs mit keresni,
megindulok az út után,
nincs mit keresni – vág a szél,
csattog, csattog vizes csuhám.
Részlet "Az író és a bíró" c. összeállítás 6. darabjából:
ANNA DAA
Bridzs a Nagy-Rabszolga-tó partján
DAA ANNA HOL A TE HAZÁD HOL A TE VŐLEGÉNYED MILYEN RUHA EZ RAJTAD
SZÁDON MIFÉLE ÉNEK!
vár? vár-e bárki téged?
valaki élő konkrét
hús-vér trisztán vagy tankréd?
ó - ez egy azbeszt szoknya, viseltes, merthogy régi
s bár ép a hímzés rajta
de folt a foltot éri
EZ A HÍDÉPÍTŐ SZOKNYÁM
ez a hídépítő szoknyám
================
előttem
kirakva srégen
hangszereim
örökségem
hangszerek, három grape-fruit,
efféle örökrész jut,
ez jár nekem mint hagyaték -
fogjunk hozzá a hídhoz
síppal-dobbal
hadd lám a licit mit hoz
nádihegedűvel
jaj ez a tóparti parti!
ki nyer ma? nem tudom
de
aki ma éjjel megfagy
kiről leég az azbeszt
a blúz
s a bőr is
AZ VESZT
=====================================================
A halál.(Juditnak elsősorban).Camus mondta(?),hogy 3o után mindenki felel a saját arcáért.Igy vagyon ez a halállal is,de sokal furmányosabb módon!
Mimi-Rodolphe,Trisztán és Izolda,és most Acis and Galatea.Van-e halál?
Victoria de los Angeles szerint talán nincs.Akkkor miről beszélünk?l
(Bátorkeszi, 1892. júl. 18.–Bp., 1976. okt. 8.): énekes (tenor) Énektanulmányait Anthes György, az európai hírű Wagner-tenor irányításával végezte. 1920-ban szerződtette az Operaház. 1920–21-ben az Operaház ösztöndíjasa, 1921–1948 között magánénekese, 1943-ban az Operaház örökös tagja lett. A Zak és a bécsi konzervatórium tanára volt. Zeneműfordítói tevékenysége is jelentős, számos operát és több mint 600 dalt ültetett át magyarra. Elsősorban Wagner-zenedrámák hőstenor szerepeiben nyújtott emlékezetes alakítást. Nagy vivőerejű, kiegyenlített hangját idős koráig megőrizte. Hetvenesztendősen mint Stolzingi Walter (Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok) aratott kirobbanó sikert. Dalesteket még a hetvenes évek elején is adott. F.Sz. Erik (Wagner: A bolygó hollandi); Tannhäuser (Wagner); Lohengrin (Wagner); Trisztán (Wagner: Trisztán és Izolda); Walter von Stolzing (Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok); Siegmund (Wagner: A walkür); Pedro (D’Albert: Hegyek alján); Galicin herceg (Borogyin: Igor herceg).
A Wagner-féle Trisztán és Izolda "megy" a Bartókon, Bayreuthból.
Nem hallgatom, de a híres középkori szerelmi történetből, amely írókat, költőket, festőket, zeneszerzőket stb. megihletett, most egy vers "jön".
TRISZTÁN ÉS IZOLDA
Marke király vén volt, nagyon vén (Trisztán már rég nem élt).
Dalnok érkezett udvarába és Izoldáról regélt.
Marke király, emlékszel tűz szemére, láng hajára?
A király nem felelt, csak mellén hullámzott ezüst szakálla.
Marke, emlékszel a hajósok énekére?
Én is ittam volna, gondolta Marke, mérget érte.
Lettem volna sirály, tépett szárnnyal csapódni padlatára,
hajába veszni szél, gondolta s örvénylett szakálla,
szivébe vágni kés, vérét kiszívni skorpió,
húsát falni láng, csontját enni tűz, lelkét inni lesztrigó,
s ajka ízét sem ismerem és karja melegét sem! -
gondolta zordan a király s maga elé meredt sötéten.
Trisztán már rég nem élt. De Marke fölmordult: Vigyétek!
megragadták a dalnokot és lefejezték a pribékek.
Ezüst szakállát tépte a király és kardot döfött a szivébe.
Mint vert harang, kondult a páncél, és kicsorbult a penge éle.
/Rónay György/
Ki tudja: mi az a lesztrigó?
Egyszer majd felteszem Nemes Nagy Ágnes hasonló c. nagy versét, és addig még csak annyit, hogy a történetben szereplő szerelmi bájital valamilyen "fűszeres bor " lehetett - talán zellerből is kotyvasztott.
