Holnap lesz Bartók Béla halálának 74. évfordulója, és most közvetítik a Bartók Rádióban a Müpá-ból az emlékműsort, zárószámként A kékszakállú pódium-változatát. Csodálatos zene, egészen rendkívüli előadással (Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Hamar Zsolttal az élén), de sajnos Judit szövegét többnyire alig érteni, pedig a herceg minden szava tökéletesen megformált, kifejező a különleges zenével. Óriási csalódás ez a Judit, pedig szép a hangja, és át is éli a szerepet, csakhát ez az egyetlen opera, ahol a zene és a kellően kevés szöveg tökéletes egységben kell legyen mindkét szereplőnél (Palerdi András, Komlósi Ildikó), akik érthetően magyar anyanyelvűek kell legyenek! De ha..., akkor már inkább legyen mindkét szereplő német, mint a Fricsay-féle előadásban!
Nem sok magyar opera van, emiatt A Magyar Opera Napja alkalmából úgy általában operai verset másoltam be. Régebben volt több magyar vonatkozású ilyen költemény is, főleg a Katona József-dráma alapján írt Bánk bánt megidézve, innen visszakereshetően.
A legkorábban beírtat megismétlem, mert a vége a linkről lemaradt az akkori karakterkorlát miatt.
Amúgy a tárgybani nevezetes nap Erkelhez kötődik, születéséhez, ahogy az ő operái jelentették az addig már közel fél évszázada létezett magyar opera újjászületését.
Nekem a csúcs a Kékszakállú, mind zenéjében, mind az utolsó szóig érthető szövegével, de most maradjunk a hőskornál:
.
.
Bánk Bán utolsó monológja
. "Melinda, drága szennyfoltos galamb, Halott szerelmem mért riasztgatod? És mért futsz Ottó, törpe nyomorék, Féltésem holt dühét mért retteged? Lófarkón hurcolt lobbanó Petur, Mért görgetsz most is átok-hegyeket? Mért árad ajkadról tengerdagályként Tiborcz, - az örökkévaló panasz? S mért leng felém - ó, nagy ellenfelem - Gertrud, királynői ravatalod? Zavargó, véres árnyak, - hagyjatok. Küszöbömre mért tolakodtok föl? Én titeket elfelejtettelek, Régen betelt az én tragédiám, A láng kihúnyt, a színnek vége van. Mi dolgom van még nekem veletek? Tragédiák, vihar-sorsok felett Húnyt szemmel egy csillagot keresek. Bánki méltóság, Bánki sértődés, És Bánki bűn, és Bánki büntetés, Kúsza kínok - hagy elszóródtatok... Az a csillag... csak azt a csillagot. - Nézzétek: Bánk bán zarándok-ruhában, Mezítlen talpam alatt ég a rög: A nyugvó nappal messze készülök.
. Egy kicsi-kis leányka-csillagot Láttam egyszer sok esztendő előtt, Pozsony várából napnyugatra ment A csillag-gyermek, s szent asszonnyá nőtt. A fáma mint a rózsaillatot Nevét országokon át lengeti, Be jó volna a köntöse szegélyét Ájtatos ajkkal megérinteni. Idegen népek jóltevője lett, Míg anyja itthon dúlt a magyaron... Most anyja vére ég a kezemen - - Mért mentél el, királykisasszonyom? Szűz lelked egyetlen lehellete Szétfújta volna a tragédiát, - Vagy úgy kellett, hogy későn, s messziről Szívjuk be lényed rózsaillatát? Átok lett itthon a meráni vér, És áldás lett az árpádházi ott. Onnan kellett ránk visszasugározzál, Hogy imádjunk, mint magyar csillagot.
. Mindegy, - én most megyek, megyek feléd, És viszem ezt a tépett sereget, A teremtésben mind, mind vesztesek. Betegek, bűnösök és nyomorultak: A bosszúállók és a megbosszultak. Megyünk, megyünk, s a zordon szín után Mi békességet csak nálad lelünk, Messze-szakadt szentünk, Erzsébetünk. Tenálad vár a mindenható jóság, A mindent feloldozó hatalom, Tenálad várja Bánkot becsület, Peturt szabadság, Ottót irgalom, Tenálad fehérítik új ruháját A bemocskolt köntösű Melindának, Tenálad minden elbukottra várnak. Anyád uralmát régen leszolgáltad, Nálad lemosva szenny, törülve vér, Tiborcznak mindennapra jut kenyér.
. Megyünk, megyünk, feléd Erzsébetünk. Boldog, ki leghamarább odaér."
.
/Reményik Sándor, 1931;
az 1935-ben megjelent,
Romon virág című kötetéből/
.
.
.
A Kékszakállút pedig ezen a linken idéztük meg a fórumon.
.
.
.
Más operákról pedig vannak további versek, akár a nemrég idézett Baka Istvántól, alias Sztyepan Pehotnijtól, aki nagyon értette a zenét.
.
Testamentuma három füzetben jelent meg, kezdve a legelső leningrádi élményekkel: Prelűd Szergej Rahmanyinov emlékének; Rahmanyinov zongorája Kocsis Zoltánnak ajánlva, majd a közel húsz évvel későbbi II. füzetben az alábbi kettő, részben utalva a pár napja volt álforradalmi évfordulóra); végül az 1993-as, utolsó füzetből is bemásoltam már a Schumann-zongoraötös egyik tételére írt In modo d'una marcia (téves) című verset (a szükséges pontosítással), legalul pedig egy másikat onnan is beemelek.
.
.
Hideg teremben hölgyek és urak
В холодном зале дамы господа . Hideg teremben hölgyek és urak A zongorista frakkja ránctalan A februári utcán szél ugat Matróz üvölt vöröskozák rohan . A vérszag úgy üt át a parfümön Ahogy kötéseken a vér maga De még belül vagyunk a bűvkörön Még szól a drága bécsi zongora . Majd puskatussal törnek ablakot Szuronyra tűznek mindegy férfi nő De csak ha minden húr elhallgatott A bolsevik művészettisztelő . Kultúrát hoznak újat persze ők Lesz benne Hej bunkócska és Chopin S lesz tornyuk is még egekre törőbb Mint Péter-Pál‚ künn a szigeten . A zongorista frakkja fekete Remegve várjuk mindjárt végetér Prelűd s a kor s az élet is ha le- Csapódik ránk a lakkozott fedél
.
.
.
A NAGYSZÍNHÁZBAN
В Бољшом Театре
.
Két felvonás között a páholyok A karzat s földszint publikuma kint A díszcsarnokban és a folyosók Cirádás útvesztőiben kering A nőkön prémek drága új ruhák Egy hideg szépség úgy hordja fehér Kavargó tülljét mint a hófuvást S beáll a sorba ő is szendvicsért
.
Tolong zsibong a felhevült tömeg Előadásról senki sem beszél Vajas kenyéren sonka halszelet Pohárka pezsgő vermut többet ér Annál mi fent a színpadon ma már Lejátszódott és még játszódni fog Egykutya cári tiszt vagy komiszár Ha oldaladnál tűsarok kopog
.
A jegyszedőnők is lazítanak Szigorú sorfaluk keményített Kötényben most felbomlik varjuhad Rebben föl éhség háború perek És bent a függöny mint kötés min át- Ütött a vér homálylik bíboran Elfedve még az új tragédiát Mely végkifejlete felé rohan
.
A nagy finálét melyben színre lép S magába mint verembe hull a nép
.
/Elsőként a Holmi közölte 1991-ben/
.
.
.
Előadás után После спектакля
.
Mint Saljapin a Don Carlos után[4] Úgy lopakodtam haza tegnap este Bár nem dörögtek ágyúk és talán Célgömb se kószált tarkómat keresve
.
Mégis szorongtam s úgy gyötört a bú Hogy én is az Escorialba vágytam
Bár nem vagyok Fülöp s a savanyú Erzsébettel sem osztanám meg ágyam
.
Talán szuronyt szegezve lenne jó Rohanni basszus-hangú ágyúszóra?
Inkább Fülöp s az inkvizíció Mint Posa márki uljanovi póza
.
Saljapin aznap mint atya s király Don Carlosszal leszámolt volna végleg
De közbeszólt egy véresebb viszály Mit ő nem értett és ma más sem ért meg
.
Félbeszakadt az az előadás Az utcák operája hangosabb volt
Így hát ki nyerte meg ma is vitás Apák s fiúk között a régi harcot
.
Hogy így esett ne vádold Saljapint Ágyúk a basszusánál öblösebbek
Lelépett hát a színpadról s a kínt Azok folytatták kiktől jött az ötlet
.
Hogy talpra állítsák a fejeket Mint Hegelt Marx eltöltve hetven évet
Míg összeállt a Matrjoska-sereg Egymásba visszadugható vezérek
.
Mint Saljapin a félbeszakított Don Carlosról mentem haza lopódzva
Ágyú se szólt Maxim se kattogott Éreztem mégis üthet még az óra
.
S ránk villan újra Iljics fogsora A jövendő-protézis Auróra
.
.
.
4. 1917. október 25-én (november 7-én) este F. I. Saljapin Fülöp király szerepét énekelte egy pétervári magánszínházban, miközben megkezdődött a Téli Palota ostroma. Az előadást nem tudták befejezni; a művész az egymásra lövöldöző vörös- és fehérgárdisták elől bujkálva menekült hazáig.
Ez a felvétel még korábbi volt, a IV. felvonásbeli áriát megidézve, de az eleje hiányzik.Ezen a másikon teljes az ária, kifogástalan olasszal, alatta egy másik magyar fordítás, mint lejjebb:
.
Ella giammai m'amò...! No, quel cor è chiuso a me, Amor per me non ha...! per me non ha...!
Io la rivedo ancor
contemplar triste in volto
il mio crin bianco il dě
che qui di Francia venne.
.
No, amor per me non ha,
amor per me non ha,
Ove son...? Quei doppier Presso a finir...! L'aurora imbianca il mio veron! Già spunta il di! Passar veggo i miei giorni lenti! Il sonno, o Dio! Spari da' miei occhi languenti!
Dormirò sol nel manto mio regal Quando la mia giornata è giunta a sera; Dormirò sol sotto la volta nera
Dormirò sotto la volta nera Là, nell'avello dell'Escurial!
. A se il serto regal a me desse il poter Di leggere nei cor, che Dio sol può veder...!
A se il serto regal a me desse il poter Di leggere nei cor, che Dio sol può veder...! Se dorme il prence, veglia il traditore; Il serto perde il Re, il consorte l'onore!
. Dormirò sol nel manto mio regal Quando la mia giornata è giunta a sera; Dormirò sol sotto la volta nera
Dormirò sotto la volta nera La, nell'avello dell'Escurial.
A se il serto regal a me desse il poter Di leggere nei cor...
.
Ella giammai m'amò...! No, quel cor è chiuso a me, Amor per me non ha...!
Amor per me non ha...!
.
Benne persze az Escorial, de még az auróra említése is... :)
.
.
.
És hogy értsük is:
Sohasem szeretett!Nem! Szíve idegen volt és jéghideg hozzám ma is, mint rég! Szinte még látom őt, sápadt, elszörnyedt arcát, Amikor először pillantott ősz hajamra. Nem, ő nem volt soha enyém, sohasem szeretett. Ah, hol vagyok? A gyertyák tövig égtek le! Rideg hajnal dereng az ablakon... Már reggel van. Egy új nap, múljon el, mint a többi! Ah és a jótevő álom kerüli pillám.
Majd alszom én, ha véget ér a kín, S hűlt testem bíbor bársonyokba rejtik; Majd alszom én a szenvedések múltán, Majd alszom ott, hol a kétely nem vár, Hol koporsóm lesz a bús Eszkurial.
. Bár bírhatnám azt a titkos varázserőt, Hogy emberszívekbe lássak, Mint Isten lát egyesegyedül... Bár én is tudhatnám, mit az emberszív rejt, Ó bár megfejthetném titkos mély értelmét! Ne aludj, király, ébren van a gaz nép, Ki trónusodra tör s hitvesed becsületére.
. Majd alszom én, ha véget ér a kín, Majd ha e test a végső útra indul. Majd alszom én a véghetetlen éjben, Majd alszom ott, hol a néma mélyben Beföd a márványsír, az Eszkurial. Ah mit ér nekem a trón, Hogyha nem láthatom, mit az ember szíve rejt!
. Soha sem szeretett! Nem! Szíve idegen volt! Ő nem, ő nem enyém, soha sem volt enyém!
Az Ezredvég irodalmi stb. folyóirat a nevének megfelelően a 2000. októberi számában Bartók Béla halálának 55. évfordulójára írt verseket is közölt, Koszorú cím alatt, amelyek közül ez a kettő még nem szerepel ebben a témában:
.
.
(B. New Yorkban)
.
Se szivet, se hitet - országot cseréltem Hogy ne merítkezzem soha meg a szennyben Szeplõs hazám szeplõtlen él zenémben
.
.
Tabák András (1938-2014)
.
.
.
.
.
Bartókhoz
.
Messzeségedbõl folyvást jössz felénk hófehérben, hogy végre ideérj.
.
Mentél akkor, hogy magyar maradj ("dögország" közelébõl, hol sunyi mosolyok mögött talán egy náci mosolyog), s hazádat vidd, magad, hogy visszahozzad majd, ha nem lesz szégyen itt élni, kinn s benn: szabadon és egészen.
.
Voltál te Kékszakállú és voltál Mandarin, kit vágya újra éleszt, s nem fogja kés, se kín, és voltál mi, voltál mi, eljövendõk, akik körül az ég kék burka összezárult s ujjad nyomán hasadt szét újra, és kitágult.
.
Voltál mi, voltál mi, eljövendõk, õsünk, ki hordtad magadban a jövendõt, voltál fiúnk, és voltál unokáink, voltál sikolyunk, szívünkön dobverések, voltál szárnyunk, szárnyunk, mit lemetéltek.
.
Jössz, messzirõl. Rég kellesz: hát megérkezz!
.
.
/Györe Imre (1934-2009)
.
.
A Kékszakállú-Bartókhoz kapcsolódik Kass János 2005. évi Triptichonja, amelyben Madách és Kodály alapművei mellett a bartóki operát is megörökítette a kiváló művész.
Nem akartam suta nyersfordítást beírni a Wehmut című Eichendorff-vershez, és persze az a két lefordított sor is jelenidőben íródott (Néha úgy énekelek, mintha boldog lennék).
A németül tudóknak adott a vers lényege, így Várdai Pisti is értette és érezte a hangulatát.
Én pedig boldog lennék, ha hozzámszólásaimban egyetlen elütés, formázási hiba sem lenne .-)
Auf einer Burg
Eingeschlafen auf der Lauer Oben ist der alte Ritter; Drüber gehen Regenschauer, Und der Wald rauscht durch das Gitter.
Eingewachsen Bart und Haare, Und versteinert Brust und Krause, Sitzt er viele hundert Jahre Oben in der stillen Klause.
Draußen ist es still und friedlich, Alle sind ins Tal gezogen, Waldesvögel einsam singen In den leeren Fensterbogen.
Eine Hochzeit fährt da unten Auf dem Rhein im Sonnenscheine, Musikanten spielen munter, Und die schöne Braut die weinet.
/Joseph von Eichedorff)
Rejtelmes vár, sejtelmes környezet és vidám esküvő, zenészekel... Semmi különös, de a hangulat izgató.
"Régi várról szól a hetedik dal: Auf einer Burg.Mintha a Barbarossa legenda kelne életre a versben, a várában megkövülten alvó egykori lovagról. A kép a vár alatt, a Rajnán vonuló esküvői menetre is fájdalmas árnyékot borít. A dal ünnepélyes lejtésű deklamációja, kimért léptű ritmusa, szerkesztésmódja és harmóniái szándékoltan régiesek." - idézem Kroó György szavait az ajánlott honlapról.
A verset nyolc nyelvre is lefordították, és még négy - régebbi - megzenésítőről tudok: Robert Gund, Othmar Schoeck, Hans Zincke és Ernst Rudorff, de az ő dalaikból nem találtam egyet sem, így egy másik felvételt idézek a Schumann-dalból.
A keresgélés közben viszont ráakadtam a másik sejtelmes várkastélyhoz kapcsolódó ismert történethez kapcsolódó nagyszerű zenére. Bartók Kékszakállúja nem régen hallott előadását máshol kifogásoltam a magyar kiejtés és egyéb miatt, itt viszont a kiváló bariton és társa németül énekel (a fordító: Wilhelm Ziegler), ami német környezetben helyénvaló, hogy ne kelljen a feliratozásra figyelni, ami korábban még nem is volt általános. Az 57 éves felvételen Fricsay dirigálta Berlini Rádió Szimfonikus Zenekarát.
A Schumann-dalokban szereplő D. F.-Dieskau utólérhetetlen!
Mi ez a furcsa, vézna sípszó? Ez a selyemlágy, kék zene? A nap, a nap, a zuhanó nap mintha aranyat vérzene.
Völgyet szerettem, hegyre másztam. Kértem, hogy isteni kegyek mossanak bússá és szeliddé. Vajjon most már hová megyek?
Fáj az éhség s a jóllakottság, mar az ital, a szomju csíp. Zokog a nap, a lebukó nap, zokog az a távoli síp.
Milyen sötét lesz! Fülelő csend. Lassan felmutatom eres két kezemet a csillagoknak: Nézzétek meg: üres. Üres.
/Dsida Jenő/
B.B. azt fontolgatja, hogy Hollywoodba megy
Drága Bartókom, Bélám, mit búborongsz oly mélán, csak nem orrolsz énrám, hogy éhgyomorra versbe rántlak hirtelen ezen az álmos júniusi reggelen, a Gesztenyés utcában, ahol lakom s téged látlak hunyott szemmel vakon is, ha kinézek az ablakon, — bartókni mindig jó alkalom —, zenéd titok számomra, rejtelem, démoni táncot lejt velem, mennybe röpít, majd pokolra taszít, mint isteni átkok döbörögnek idegeimen barbár dallamaid. Már megbocsáss, úgy állsz ott a Szemere utca sarkán, mint Bálám szamara, Bélám ne félj, holnap megy az ímél ám, most egyszer nem invitálunk a Bartók+-ra, ne ülj Miskolcon buszra, lekergetnének morc ellenőrök, mindegyik félelmetes kán, nagy főnök, vár téged a Riviéra furcsa éra ez, nem a tiéd, kifeslett, a toprongy ni mi fess lett! Boldogabb jövőt kívánunk néked! csodálatos mandarinod megérett, nélküled bár, most is kifacsarjuk. Ha kimondjuk: Bartók, kinyílnak sorban az ajtók, íme a hetedik mögött Judit vetkőzik, vagy öltözik éppen, ezt sose tudni. A kékszakállú szakálla nagyra nőtt. Gyűlölni éppúgy tudja mint szeretni a valódi nőt. Kedves öcsém, azért borongok itt, mert nem a dallamok, a szlávok jönnek, arcátlan arszlánok, kalapáccsal vernek a zongorára, csakúgy remeg a zongora lába, kitetszik nem jártak zeneiskolába itt bizony kilóg a lóláb, ez mindennek a teteje, vagyis hát ennél nincs alólább, dühös vagyok, kissé kába, lehet hogy kimegyek Amerikába musicalt írok, slágert, sztár leszek Hollywoodba', ahol a legszebb virág a dudva.
Mindenkinek és mindegynek is M-mel kezdődik a neve; minden név M-mel kezdődik, tanuld meg!
De a név az mindegy, kicsinke betűcskével, ahogy Székelyföldön sokszor kétszeresen kicsinítenek/, különben meg: tökmindegy és nem tokmindegy.
Tokmindegy az a vonóshangszereim tokja, amely akkora, hogy egy bőgő is beleférjen, de még egy sírra váró és síró Kékszakállú is, persze egy hegedű is, hogy a közbensőkről ne is beszéljek. No meg, egy hegedű is szokott sírni,
Az indexen más van, de neki is M-mel kezdődik a neve, mint mindenkinek a Földön.
Elhagytam az apám, anyám, elhagytam szép testvérbátyám, elhagytam a vőlegényem, hogy váradba eljöhessek! Kékszakállú! Ha kiűznél, küszöbödön megállanék, küszöbödre lefeküdnék..
1431
Tudom, tudom, Kékszakállú, mit rejt a hetedik ajtó! Vér szárad a fegyvereken, legszebbik koronád véres, virágaid földje véres, véres árnyat vet a felhő! Jaj! Tudom, tudom Kékszakállú, ott van mind a régi asszony legyilkolva, vérbefagyva! Jaj! Igaz a suttogó hír!
(És ha a Simon Judit vagyok?;)
Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.
Csak belülről nyitja ajtód,
mely saját magadra tárul,
nem torzíthat már a fény, mely
rólam visszaverve rádhull -
nem vagyok már. Tűnhetsz annak,
ami vagy - s nemcsak lehetnél.
Senki sem lát, csak a nyirkos
várfalak közé rekedt éj.
Mássá tett a nő-jelenlét:
úgy lehettél hős, kegyetlen,
dús, gyengéd, s országgal ékes,
hogy a tükröd én lehettem,
gyöngeséged s múltad titkát
féltve is büszkén szemérmes
úgy lehettél, jó uram, hogy
volt egy asszony, aki kérdez.
S ha hét ajtód meg se látom?
Ha semmit se kérdezek meg
s azt sugallja hallgatásom,
hogy kicsit sem érdekellek?
Akkor sértve inkább lennél?
Akkor inkább lenne részem
bús magamra-hagyatottság
várad örök éjjelében?
Lettem volna - mint sok asszony -
üres szívű, puszta szájú?
Milyen kellett volna lennem?
Mondd meg nékem, Kékszakállú!
Enyém most már minden éjjel -
és mindig is éjjel lesz már.
S vak az éj. Senkise lát, csak
a rajtam kívül rekedt vár.
Fedd magad fel önmagadnak,
mérd, amit raksz és amit dúlsz.
Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.
