Sinfonía en gris mayor
El mar como un vasto cristal azogado,
refleja la lámina de un cielo de zinc;
lejanas bandadas de pájaros manchan
el fondo brunido de pálido gris.
El sol como un vidrio redondo y opaco,
con paso de enfermo camina al cenit;
el viento marino descansa en la sombra
teniendo de almohada su negro clarín.
Las ondas que mueven su vientre de plomo,
debajo del muelle parecen gemir.
Sentado en un cable, fumando su pipa,
está un marinero pensando en las playas
de un vago, lejano, brumoso país.
Es viejo ese lobo. Tostaron su cara
los rayos de fuego del sol de Brasil;
los recios tifones del mar de la China
lo han visto bebiendo su frasco de gin.
La espuma impregnada de yodo y salitre,
ha tiempo conoce su roja nariz,
sus crespos cabellos, sus bíceps de atleta,
su gorra de lona, su blusa de dril.
En medio del humo que forma el tabaco,
ve el viejo el lejano, brumoso país,
adonde una tarde caliente y dorada,
tendidas las velas, partió el bergantín.
La siesta del trópico. El lobo se aduerme.
Ya todo lo envuelve la gama del gris.
Parece que un suave y enorme esfumino
del curvo horizonte borrara el confín.
La siesta del trópico. La vieja cigarra
Ensaya su ronca guitarra senil,
y el grillo preludia un solo monótono
en la única cuerda que está en su violín.
/Rubén Darío (1867-1916); 1891/
Szimfónia szürkében
Az óceán hatalmas higanytükre
visszaveri a cinklemez eget;
a palaszürke, csiszolt láthatáron
bizonytalan, sötét madársereg.
A nap kerek, tejüveg hajóablak,
felkúszik lassan a zenitre s reszket;
a szél elaludt: párnának használja
hangszerét, a fekete klarinettet.
Ólomhasú hullámok nyöszörögnek
a part alatt. Egy vastag kábelen
pipázó tengerész. Félig hunyt szemmel
messze, ködös partokról álmodik.
Vén tengeri medve. Arcán keresztbe
a hév napbarna barázdákat pörkölt.
A Sárga-tenger tájfunjai látták,
miként nyakalta a gint az üvegből.
A tenger jód- meg salétromszagú
tajtékja ismeri őt réges-régen:
veres orrát, csapzott haját, lenvászon
sapkájával, atléta bicepszével.
A vén tengerész pipája füstjében
a ködös, messze partot újra látja,
hová útnak indult egy arany esten
brigantinján dagadó vitorlákkal.
Déli szieszta. A szürkeség ellep
mindent. A matrózt elnyomta az álom.
Egy láthatatlan karbonceruza félkörben
pontos ívet rajzol a szemhatáron.
Déli szieszta a trópuson. A rekedt
tücsök rosszul hangolt gitárját nyúzza.
Egy szöcske unott szólóval kíséri
hegedűjén, melynek csak egy a húrja.
/Faludy György fordítása/
A nicaraguai költő verse ihlette a most 67 éves német Horst Lohse 1988-ban írt hasonló című művét énekhangra és zenekarra, amelyet 2006-ban át is dolgozott La siesta del trópico címmel.
Egy brigantin
