A 2017. február 27-i Stradivari Gála műsorlapján három verset idéztek meg.
Az előadott művek sorában volt két Debussy-mű, az 1880-ban énekhangra és zongorára írt Szép este című dalának átirata hegedűre és zongorára - Lendvay József és Miczinger Ilona előadásában. A szöveget Paul Bourget írta, és Debussy mellett Gaston Carraud és Joseph Kaufer is megzenésítette.
.
.
B e a u s o i r
.
Lorsque au soleil couchant les rivières sont roses Et qu'un tiède frisson court sur les champs de blé, Un conseil d'être heureux semble sortir des choses Et monter vers le coeur troublé.
.
Un conseil de goûter le charme d'être au monde Ce pendant qu'on est jeune et que le soir est beau, Car nous nous en allons, comme s'en va cette onde: Elle à la mer, nous au tombeau.
Ugyanez a két előadó játszotta A lenhajú lány című prelűd átiratát. Ennek az 1910-ben írt zongoradarabnak az ihletője az ide korábban már beírt alábbi vers volt. Két érdekessége, hogy már Debussy előtt is dalt írt egy szerző a versre: Émile Paladilhe 1876-ban, majd 2005-ben Veszelka Attila írt verset a Debussy-prelűd alapján. E költő Debussy prelűdök című kötetéről már írtam és - többek között - ezt a versét is idéztem. A Hangaszálak (Hangafüvek) alatti zene nem érhető már el, helyette ajánlok egy másikat. A belinkelhető beíráson túl is vannak még Veszelka versek a témában az említett kötetből, és majd beírok továbbit is.
.
.
La fille aux cheveux de lin
.
Sur la luzerne en fleur assise, Qui chante des le frais matin ? C'est la fille aux cheveux de lin, La belle aux levres de cerise. . L'amour, au clair soleil d'été, Avec l'alouette a chanté. . Ta bouche a des couleurs divines, Ma chere, et tente le baiser ! Sur l'herbe en fleur veux-tu causer, Fille aux cils longs, aux boucles fines ? . L'amour, au clair soleil d'été, Avec l'alouette a chanté. . Ne dis pas non, fille cruelle ! Ne dis pas oui ! J'entendrai mieux Le long regard de tes grands yeux Et ta levre rose, ô ma belle ! . L'amour, au clair soleil d'été, Avec l'alouette a chanté. . Adieu les daims, adieu les lievres Et les rouges perdrix ! Je veux Baiser le lin de tes cheveux, Presser la pourpre de tes levres ! . L'amour, au clair soleil d'été, Avec l'alouette a chanté.
A lenhajú lány . Az átszűrt fényben lépkedsz könnyedén, hajadba fűzik fák árnyékaik, szemedben táncot jár a kert, tűztáncuk lejtik bordó kardvirágok: a lenge szélben izzó táncukat. . S te: karcsú testű, lenhajú, közöttük hajló, e kékporos reggelbe szőve szállsz, és messzi, vén harangok hangjain hullsz át, csepegsz a lombokon. . Nem hagysz nyomot. Semmit sem hoztál, el sem viszel. Öröktől itt éltél velünk, áttörve minden dolgokon, akárha friss kötés színén a vér, csupán azoknak láthatón, akiknek régtől fogva nincsen már szavuk.
.
/Veszelka Attila, 2005/
.
.
.
A harmadik versidézet a műsorlap hátulján jelent meg, és ezt a költő kifejezetten erre az alkalomra írta. Szerzett ő már korábban is zenei vonatkozású verset, az Anima Musicae Kamarazenekar megalakulásának harmadik évfordulójára, amelyet e témába már bemásoltam. A Zene Lelke című Lackfi-vers innen.
Emlékszel-e, mint pózoltál az előtt a sudár, két- árbocu szkúner előtt, azzal a döglöttkék fényű makrélával? Kölcsön kérted a mólón attól a kissé már tántorgó rakodó- tól. Szép lett az a kép. Idióta vigyorral a szádon, napszemüvegben. Nem tudtad még: a szerel- met tartod kezeidben blende elé ama percben, míg odakünn haragoszöld ragyogással lé- legzik a tenger, s szállnak a karcsú vitorlák. (Később vissza is adtad volna az árut, csak hát köddé vált az a fickó. Sört vettél, s nekiültél, lenn, a teraszlépcsőn, markodban a hallal).
Letéptem azt a hangaszálat, s a Pére Lachaisenek eredtem, mert – bár időm rá alig maradt – az őszvégi csendben „nagyon da- lolt a név zenéje bennem.”
Térképem nem lévén (a holtak hallgattak) ügyem vesztésre fordult hamar, tébláboltam csak – elveszett birkája a nyájnak –, mígnem lépteim neszére
egy fínom úr mégis felfigyelt (kék csokornyakkendője volt), s megszánva bornírt csetlésemet végighallgatott, s mint Hamletet a szellem hívta egykoron,
intett, s én vakon követtem őt végig a sírkert útjain, s bevallom, félelmem egyre nőtt, mert néha eltűnt, ám mielőtt nyúlcipőt vettem volna, ím:
megállott, s nyújtotta tenyerét. Arcom megnyúlt a nemtelen gesztust megértve, bár némi pénzt, beláttam, eme színjáték megért, hisz itt a sír, kétségtelen,
hol egykoron Picasso, Jacqueline, Cocteau, Férat és Max Jakob állottak barátjuk hantjain borongva, s most éppen én (a fic- kó végül is öt france-t kapott).
Maestro Szepesi nem jött velünk (költőnknek idült tömegiszonya van), helyette Edit lett kíséretünk az ezredvégi Pestnek farsangosan kavargó bugyraiban, és a Chagall kiállításról értekeztetek, míg odaértünk, és tömve volt a part (a Margit hídnál találtunk helyet), s már lángolt is fenn az ég, süvitett, robbant és ropogott, sikongattál, s én is „szájtátva álltam, s a boldog- ságtól föl-fölkiabáltam” (miként hihettem volna akkor el mentőt és altatót, s hogy többé nem leszel).
Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg? Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám, A világ minden fényét s melegét Szórva adnám.
Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat. Ibolyákkal a téli Riviérát. Vagy legalább egy-egy dús, összebújt, Boldog órát.
De most oly nehéz. Most egy sugarat Se tudok hazudni, se lopni. Vergődő és fénytelen harcokon El kell kopni.
Az Antikrisztus napjai ezek, Csillog a világ szörnyű arany-szennye. Röhögő senkik, balkörmű gazok Szállnak mennybe.
S én lent vergődöm, és nem tudja más, Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek. De légy türelmes. Jön még ideje Szebb zenéknek.
Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet, Váró révem, virágos menedékem. Most álarc van rajtam, zord és hideg, De letépem,
Vagy szelíden, míg elfutja a könny, Öledbe hajló arcomról lemállik, S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden Mindhalálig.
/Tóth Árpád, 1927/
Dans le ciel clair
Dans le ciel clair rayé par l’hirondelle alerte, Le matin qui fleurit comme un divin rosier Parfume la feuillée étincelante et verte Ou les nids amoureux, palpitants, l’aile ouverte, A la cime des bois chantent a plein gosier Le matin qui fleurit comme un divin rosier Dans le ciel clair rayé par l’hirondelle alerte.
En greles notes d’or, sur les graviers polis, Les eaux vives, filtrant et pleuvant goutte a goutte, Caressent du baiser de leur léger roulis La bruyere et le thym, les glaieuls et les lys ; Et le jeune chevreuil, que l’aube éveille, écoute Les eaux vives filtrant et pleuvant goutte a goutte En greles notes d’or sur les graviers polis.
Le long des frais buissons ou rit le vent sonore, Par le sentier qui fuit vers le lointain charmant Ou la molle vapeur bleuit et s’évapore, Tous deux, sous la lumiere humide de l’aurore, S’en vont entrelacés et passent lentement Par le sentier qui fuit vers le lointain charmant, Le long des frais buissons ou rit le vent sonore.
La volupté d’aimer clôt a demi leurs yeux, Ils ne savent plus rien du vol de l’heure breve, Le charme et la beauté de la terre et des cieux Leur rendent éternel l’instant délicieux, Et, dans l’enchantement de ce reve d’un reve, Ils ne savent plus rien du vol de l’heure breve, La volupté d’aimer clôt a demi leurs yeux.
Dans le ciel clair rayé par l’hirondelle alerte L’aube fleurit toujours comme un divin rosier ; Mais eux, sous la feuillée étincelante et verte, N’entendront plus, un jour, les doux nids, l’aile ouverte, jusqu’au fond de leur cour chanter a plein gosier Le matin qui fleurit comme un divin rosier Dans le ciel clair rayé par l’hirondelle alerte.
/Leconte de Lisle, 1886/
A TISZTA MENNY ALATT
A tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át, a reggel, mely virít, mint égi rózsafa, hinti a csillogó lombokra illatárját, ahol a fák hegyén sok fészek bontja szárnyát és zengi torkaik szerelmes, telt szava
a reggelt, mely virít, mint égi rózsafa, a tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át.
Csöpögve csöppre csöpp, száz csermely habja szánt a csiszolt köveken aranyló hangjegyekkel, könnyelmű csókjaik becézik egyaránt a kardvirágot és liljomot, timiánt, és hallgatja az őz, kit fölkeltett a reggel, hogy csiszolt köveken aranyló hangjegyekkel, csöpögve csöppre csöpp, száz csermely habja szánt.
Hol ösvény kanyarog a bűvös messzeségbe, és zengő szél nevet hűs bokrok oldalán, lágy pára kéklik és eloszlik, száll az égre kar karban, hajnali, még nedves fényben égve, lassan ballagnak át a férfi meg a lány, hol zengő szél nevet hűs bokrok oldalán és ösvény kanyarog a bűvös messzeségbe.
Szemükre gyönyörök fátylai hullanak, úgy érzik, mintha még a kurta perc se szállna, oly szépséggel ragyog a föld, az ég, a nap, hogy örökös legyen e kéjes pillanat s a varázsban, melyet bűvölt egy álom álma, úgy érzik, mintha még a kurta perc se szállna, szemükre gyönyörök fátylai hullanak.
A tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át, a reggel majd virít, mint égi rózsafa, de ők a föld alatt nem érzik illatárját, nem hallják majd, amint száz fészek bontja szárnyát, és zengi majd szívük és torkuk telt szava a reggelt, mely virít, mint égi rózsafa, a tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át.