Keresés

Mennyi idő alatt ölt végső formát egy vers? A Kortárs 2003. évi 2. számából másoltam ki a Tükörmagányt, mivel korábban már többször beírtam a Kodályt köszöntő Illyés 55 évvel ezelőtti versét, sőt: van ITT egy Pintér Lajos-vers is - és alul más is - kapcsolódásul.

.

.

         Tükörmagány

        A nyolcvanéves Kodályt köszöntő
           hatvanéves Illyés emlékének

.

.
                         I.
.
Egy
mondolatnyi
szellem jár a pusztán;
okos fejével biccent, ám nem int –
százévnyi magány, ami belőle néz rám
hatvanévesen megint.
Szétlőtt haza a csöndje,
amit Tihany
ekhózna.
.
Aki pusztából jönne,
oda is érkezik vissza.
.
.
                        II.
.
Egymondat-mondatok, mondatok –
mondjátok, hogy mi a múltatok.
Benzines kanóc a rongyotok.
Tövig ég gyertya, de föllobog.
.
Arctükör-rianás – mély titok.
Tükörarc – rajta a korpiszok.
Szómondat – mondatszó földadog.
Mondattant lőnek szét szózatok.
.

.
                    III.
.
Hangtalan
hangversenyteremnek
bartóki
csillári
rezegnek;
micsoda tarkaság az idő:
fekete-fehér a temető!
.
Ott áll a közepin valaki,
hadonászását csak hallani:
némafilm – pergeti az agya;
ráng a kar, ráng a száj –
a muszáj-
orkeszter
angyali
karnagya
áll szembe szélvésszel;
keziben a pálca vasvessző:
szólna a jajokat elzengő
árváknak ötödik
esztendő,
esendő
özvegyeknek csak a
gyászkendő.
.
Ezerkilencszáz és hatvankét
éve halt Krisztus a
kereszten;
mit bírt ki, mit bír még
ez a nép;
nem tudja, csupán az
Úristen!
.
Ide hát Picassót,
Guernicát;
a zablák vöröslő
nyihaját;
mindenhol épülhet némaság
vérzeni
idegen nép vasát.
.
Igazságából most
Éluard
miféle magányra
írja föl Petőfit,
hol árva
megőrzi
a szabadság-hiányt!
.
.
                       IV.
.
Most puszta igazán a puszta.
Csárdarom rossz gazdát alussza.
Nótáját Vén Cigány elhúzza.
Cifráját akasztott bokázza.
.
Mondatok, mondatok, mondatok,
hány tankot bír ki a csontotok –
ha zászlók sikolya nem lobog,
túlpuffják ünnepi üstdobok.
.
.
                     V.
.
A kecskeméti
pusztán
a rácegresi
pusztán
két harangszó
között
egy gondolat
a vétség,
mit kétség üldözött:
mennyit érhet egy mondat,
mikor mindenki hallgat,
s a hangzavar dalol.
Fölszívdoboghatnak
holtak
a parcellák alól?
Honi vagy doni holtat
Szibériákig vontat
horda s tehervonat.
Szigetvár, Segesvár árva
végvári
katonája
porábul épül
szél-ház.
Pusztába filmezett
csontváz,
mit ki nem mond gondolat.
.
.
                            VI.
.
Mondhatni mondhatnám mondatod?
Koponyák erdeit kongatod.
Zsarátból épített csarnokok
díszpáholyában a zsarnokok.
.
Rian a tihanyi kis öböl.
Befagyott ablak az arctükör.
Sohase láthatni kívülről
mindazt, mi ott belül összetör.
.
.
                    VII.
.
Utána,
mindig,
az, ami illik:
a tett.
Vörösmarty is mit tehetett,
mikor nemzetet temetett,
a némaságokat kimondani!
Kaviccsá őrölnek
hazát
a Sédek malompartjai.
.
.
S
Ó
Tihanynak riadó leánya,
mikor fogamzol
vissza egy reményt?
Mikor szülöd meg
végre,
vagy utoljára,
mindenség-ekhónkat,
a Bolyai-fényt;
hogy a mindenség
csak gerincgörbület:
hidalás
Isten
folyamai felett.
.
Légy büszke,
te zordon emberiség,
hogy magáénak
imádkozott e nép;
s attól csak árva,
ahogy madárra
reászabadulna az ég.
.
.
                      VIII.
.
Mondatok, mondatok, mondatok,
miféle harangot kongattok,
miféle hazugság titkotok,
miket az eszelős eldadog.
.
Pányván az Ady-ló fölnyihog,
szabadságát csak várhatod,
ami a jövő lesz – bánhatod,
ami a múltad – csak várhatod.
.
.
                    IX.
.
Frakktalanul
megy a karnagy a pusztán;
és úgy eltávolul,
mintha örökre
rázuhanna
betiport temetőkre.
Hangszere
egyhúrú hegedű.
Ha sikoltna,
újra nől
majd a fű
is
tovább,
hisz az a dolga:
széttekinteni
szabadnak
magát.
.
/Veress Miklós, 1962–2002/

.

.

.

A kerek évfordulókhoz kiegészítésül: Veress Miklós akkor született, amikor Kodály volt hatvan éves, és akkor jelent meg a fenti verse, amikor annyi lett, mint a Kodályt köszöntő Illyés...

Ugyan a Tolna megyei Rácegrespusztán 1902-ben született Illyés Gyula a köszöntés tárgya, de a költő megidézi az Illyés által ugyancsak tisztelt és megverselt Bartókot és másokat is, akik ehhez a szép átfogó költeményhez kapcsolódnak.

Megjelenik Tihany is, ahol a félsziget K-i oldalán lévő Halásztelek előtti öbölre nézett Illyés a nyaralóból, háromnegyednyi munkahelyéről, ahol - és a nagy kert felső részén lévő kiátószobában - gyönyörű verseket írt.

.

A hangzavaros nagy Illyés-vers is újraolvasható Bartókról! Már többször beírtuk, és közben előkerült egy Vas István-vers is az Illyés-vers kezdő sorát idézve.

.

Illyés egyébként ezt írta a naplójába 1975. április 2-án:

"A Bartókról szóló vers – amelynek hangját az is determinálta, hogy oldalszórásban Rákosinak is szólt – eredetileg így fogalmazódott, még a fejben:
.
Hangzavart? Azt! Ha nekik az,
ami nekünk igaz
s vigasz!

De már leírni az „igaz” elhagyásával írtam le. Épp, mert olyan jól csattogott. Olyan „mutatványosan”, s mégis – erőfeszítés nélkül. Holott épp erőfeszítés – lánctörés – volt kifejezendő."

Így együtt szép ez a sorozat! Szavalat is van benne.

.

Ma ismételtem, és a rögtön adódó kapcsolatokkal eljutottam a néhány hete, napja erősen foglalkoztatott Kodály-művekhez, Kodály-megemlékezésekhez, Kodály-hangversenyekhez, mégha a legutolsó jelenet csak a zeneköltő nevéhez kapcsolódott, az 50 évesen is kitűnő Kodály Kvartet jóvoltából.

E topiktéma indításakor nyilvánvalóan az ismertebb zenés-versek kerültek elő, tőlem vagy másoktól, mindegy. A fórumfelület változásai miatt a hosszabb verseket már egyben is be lehet írni, illusztrálni is lehet, így a mai első verset is kiszabadítom közel tíz éves és 2500 karakteres börtönéből, és bemásolom az egészet, de szavakkal is megidézem egy kiváló előadásban. A továbbiakban pedig működik a kapcsolati háló.

BARTÓK

„Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz!

Azt! Földre hullt

pohár fölcsattanó

szitok-szavát, fűrész foga közé szorult

reszelő sikongató

jaját tanulja hegedű

s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű

a bearanyozott, a fennen

finom, elzárt zeneteremben,

míg nincs a jaj-sötét szívekben!

„Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,

ami nekünk vigasz,

hogy van, van lelke még

a „nép”-nek, él a „nép”

s hangot ad! Egymásra csikoritott

vasnak s kőnek szitok-

változatait bár a zongora

s a torok fölhangolt húrjaira,

ha így adatik csak vallania

a létnek a maga zord igazát,

mert épp e „hangzavar”,

e pokolzajt zavaró harci jaj

kiált

harmóniát!

Mert éppen ez a jaj kiált

mennyi hazugul szép éneken át –

a sorshoz, hogy harmóniát,

rendet, igazit vagy belevész a világ:

belevész a világ, ha nem

a nép szólal újra – fölségesen!

Szikár, szigorú zenész, hű magyar

(mint annyi társaid közt – „hírhedett”)

volt törvény abban, hogy éppen e nép

lelke mélyéből, ahová leszálltál,

hogy épp e mélység még szűk bányatorka

hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl

a hideg-rideg óriás terembe,

melynek csillárjai a csillagok?

Bánatomat sérti, ki léha vigaszt

húz a fülembe;

anyánk a halott – a búcsúzót ne

kuplé-dal zengje;

hazák vesztek el – ki meri siratni

verkli futamokkal?

Van-e remény még emberi fajunkban? –

ha ez a gond s némán küzd már az ész,

te szólalj,

szigorú, szilaj, „agressziv” nagy zenész,

hogy – mégis! – okunk van

remélni s élni!

S jogunk van

– hisz halandók s életadók vagyunk –

mindazzal szembenézni,

mit elkerülni úgysem tudhatunk.

Mert növeli, ki elfödi a bajt.

Lehetett, de már nem lehet,

hogy befogott füllel és eltakart

szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg

s majd szidjanak: nem segítettetek!

Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,

mi neked fölfedetett,

a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –

te bennünket növesztel, azzal,

hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.

Ez – ez vigasztal!

Beh más beszéd ez!

Emberi, nem hamis!

A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:

a kétségbeeséshez.

Köszönet érte,

az erőért a győzelem-vevéshez

a poklon is.

Ím, a vég, mely előre visz.

Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja

a rettenetet, azzal föl is oldja.

Ím, a nagy lélek válasza a létre

s a művészé, hogy megérte

poklot szenvednie.

Mert olyanokat éltünk meg, amire

ma sincs ige.

Picasso kétorrú hajadonai,

hatlábú ménjei

tudták volna csak eljajongani,

vágtatva kinyeríteni,

amit mi elviseltünk, emberek,

amit nem érthet, aki nem érte meg,

amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,

csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,

példamutató nagy ikerpár,

zene csak, zene csak, zene,

a bányamély ős hevével tele,

a „nép jövő dalával” álmodó

s diadalára ápoló,

úgy szabaditó, hogy a börtön

falát is földig romboló,

az igért üdvért, itt e földön,

káromlással imádkozó,

oltárdöntéssel áldozó,

sebezve gyógyulást hozó,

jó meghallóit eleve

egy jobb világba emelő zene –

Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;

ki muzsikád ujjaival

tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,

ahol a baj

s beh különös, beh üdvös írt adsz

azzal, hogy a jaj

siralmát, ami fakadna belőlünk,

de nem fakadhat, mi helyettünk

– kik szív-némaságra születtünk –

kizenged ideged húrjaival! 

/Illyés Gyula, 1955/

S hogy hol van itt Kodály? Hát a versben, a "példamutató nagy ikerpár" másik

tagjaként.

Illyés Gyula megverselte a társat is, majd mások is, a költővel együtt is:

BEVEZETÉS

EGY KODÁLY-HANGVERSENYHEZ

Az ünnepelt 80. születésnapján

a kecskeméti színházban fölolvasta

a szerző

Föllendül azonnal a karmester-pálca
s megzendül – nem a zenekar,
hanem ami van körben temető;
megzendül ami van (ó s fiatal!)
síri mező,
majtényi, mohácsi, muhi mező,
anyádért, apádért,
esendő hazádért,
ami volt sírba és sárba vesző,
ami volt hősvértől pirosult gyásztér,
egri üszök és drégelyi várfok,
onnan tör elő,
amit hallani vártok –

e zenekari mélyből árad elő,
de nem a jaj,
rosszul vártátok, nem, nem, nem a jaj,
hanem az erő,
az erő, az a gyökérmélyü erő,
az a mult-táplálta erő, mely érted
száll harcba, jövő:
örökös élet.

Ezt, ezt kereste ő
és ezt találta,
kezében a pálca:
vasvessző, mely a temetőt veri,
a marsalbot, ha szólnak ütegei;
ezt rendezi ő,
az elszánt, a konok,
akinek a sírok üregei
dobok, dobok,
ezt hozza ő,
búval, de hittel is tele,
ezzel jön ő,
a hangok s lelkek megváltó mestere.

Karmester, nemcsak ezt a kart
vezényled, jól tudod,
hanem egy népet, a magyart,
villanjon homlokod;
akinek hangszekrénye lett
vártömlöc, temető
s kéz-intésedre égre kelt
a poklot-szenvedő;
ki jajból sajtoltad a dalt,
búból az örömet,
vereségből a diadalt – :
családod, sereged,
éneklő kórusod vagyunk
s ki nem dalol, az is
tudja már, szívós karnagyunk,
mi helyes, mi hamis;
mert egybe álltunk általad
s az is, ki nem dalol,
érzi a Lét, a Rend szabad
összhangját valahol. 

/Illyés Gyula, 1982/

.

.

.

A továbbiakban először a közel 63 éves Pintér Lajos kapcsolódó versciklusát idézem meg:

medalion

Kodály halála

egy-egy ütemmel előbb

jött meg az ősz

jött meg a tél

jégcsap ütötte szét

a széncinke

piciny fejét

.

.

.

a Katona-emlékműnél

Kodály kalapban

Illyés kucsmában

most már örökkönott állnak

Katona bronz szobra előtt

a költő csont kezével

sírfedő lapjátfélretolja s

holtából így szól:

mondjátok etisztelgés e néma

emlékezés miért?

hivatalomért?

vadászkalandokért?

verseimért?

s hallja a választ:

miért?

Bánkodért!

Tiborcodért!

levett kalappal Kodály

kucsmával kezében Illyés

ott állnak

Katona József

bronz arca előtt

most már örökké

.

.

.

Kodályt Illyés köszönti

Illyés zengeti versét,

föllendül ismét a

karmesteri pálca –

vallja, szavalja.

Szétnézek, látom

most a karmesteri pálca

épp megtöretvén,

s körül megannyi

emberi álca és bárca.

.

.

.

egy rádióadásra

mintha a világ végéről

hallanám régvolt

október 23-án:

ne bántsd a magyart!

a müncheni rádió

recsegve zenéli Kodályt

ne bántsd a magyart –

ismétli Zrínyi szózatát

ismétlem én is

elhalkulón

e halhatatlan szózatot

.

.

.

Három megjegyzés: egy válasz

                                 Kodály és Illyés ünnepére - 1982

Én együtt látom őket
egy dalban és
egy mondatban
amíg csak itt magyar van
kiadhatatlan versben
megvágott filmszalagon
eldobott hangszalagon
s e század néz rájok
lesütött szemmel - vakon.

*

És ha valamit hiányolnak
a hirtelen-erősek
az olykor-bátrak?!...
majd figyelem őket
mikor az idő átrak vállukra is
- szívük fölé - száztonnákat!

*

Mégis ők bírtak a pusztai széllel
az egybeterelt nyájat
körülnyaldosó csikaszokkal
lezsugorított akolban sötét éjjel

is egymásnak kacsintva:
hogy éppen egy okkal több
ha a milliomnyi fásult bégetésből
- jópásztorokhoz illőn -
hajnalra pontos hangot
s dallamot gyúrnak.

/Nagy Gáspár/

Illyés Gyula 60. születésnapját is akkor ünnepelték.

A hálózati elv alapján folytathatnám: Vörösmarty Liszt Ferenchez írt versével, vagy Illyés Egy mondat...-ával, de ezek is szerepelnek már a témában.

 Mindenkinek olyan általában a reggele, de az estéje is, amilyen ő maga, a lelke stb. Az alábbi két vers hasonló, az esti szürkület, maga az este ezekben nem a megnyugvás közege, hanem rémes, vészes, bús, vad stb., másutt meg ugyan gúnyorosan édes, de valójában a bűn barátja, majd ránkzúdulnak a megjelenési formái, nem sorolom. Szabó Lőrinc remek fordító is, de óriási segítség volt neki is gyönyörű nyelvünk, és ha nem vethetjük össze a műfordításokat az eredeti versekkel, akkor mindegyik elragadó lehet. Néha én sem ismerek rá a kiindulásra. E két egybecsengő költemény után egy ismert részlettel elevenítem meg a nekem édes estet, ami után az álmom biztosan békés lesz. 

                    ESTI IDEGEN

Egyszer már hallottam a rémzenét
sötéten szűrődött a légen át
mint sűrű kátrány hogyha útra lel
ércfényű tócsát rajzol mindenütt
a nap a tócsán vígan tükrözik
de mélyét fénye mégse méri meg.
Úgy én is ezt a vészes hangzavart
értés nélkül füleltem vak fülemmel
s mély borzalom öldöste lelkemet.
Körülnéztem ki nyűvi vad vonóját
ki küldi rám a kárhozat dalát
de bár szemem kutatva mért a térben
nem lelte meg a zordon hegedűst
s a lámpa fénye mélán hullt fejemre.
Tombolva nőtt a hangok szélviharja
s már harsogott mint vészes tengerár
s én tétován álltam meg bús szobámban
istent akarva hívni váramul
bár ajkamon már rég nem volt neve:
midőn mélyről jövő hangot hallottam
mely megrázott mint óriás vas keze
«Belőled jő e szó s e vad zene
hová akarsz hát futni eszetlen!?
magad elől nem menekülsz soha».
Új borzalom szállt ekkor bús szívemre
mikor minden segélyt így veszni láttam
s megtudtam hogy számomra nincs remény.
S mint kit lázak űznek éjten által
s gonosz álmának sok kísértetét
lerázni bátran hasztalan kísérti:
úgy én is béna szívvel álltam ott
s fejem fölött a vad Halál repült el.

Azóta rossz vendégem lett nekem
s nem ölhetem meg őt csak önmagammal.
Sokszor könyörgök hozzá csöndesen
de gúnykacajjal válaszol szavamra
mert úr fölöttem s ostorom örökre.

És én vagyok e zordon hegedűs
vonójának százhangú hangszere
ki ő? én nem tudom, de bennem él
s bizarr hangokkal rémít éjeken

míg nyirkos sírba nem omol velem.

/Komjáthy Aladár, 1922/ 

                    Le Crépuscule du Soir

Voici le soir charmant, ami du criminel ;
Il vient comme un complice, a pas de loup ; le ciel
Se ferme lentement comme une grande alcôve,
Et l'homme impatient se change en bete fauve.

Ô soir, aimable soir, désiré par celui
Dont les bras, sans mentir, peuvent dire : Aujourd'hui
Nous avons travaillé ! - C'est le soir qui soulage
Les esprits que dévore une douleur sauvage,
Le savant obstiné dont le front s'alourdit,
Et l'ouvrier courbé qui regagne son lit.
Cependant des démons malsains dans l'atmosphere
S'éveillent lourdement, comme des gens d'affaire,
Et cognent en volant les volets et l'auvent.
A travers les lueurs que tourmente le vent
La Prostitution s'allume dans les rues ;
Comme une fourmiliere elle ouvre ses issues ;
Partout elle se fraye un occulte chemin,
Ainsi que l'ennemi qui tente un coup de main ;
Elle remue au sein de la cité de fange
Comme un ver qui dérobe a l'homme ce qu'il mange.
On entend ça et la les cuisines siffler,
Les théâtres glapir, les orchestres ronfler ;
Les tables d'hôte, dont le jeu fait les délices,
S'emplissent de catins et d'escrocs, leurs complices,
Et les voleurs, qui n'ont ni treve ni merci,
Vont bientôt commencer leur travail, eux aussi,
Et forcer doucement les portes et les caisses
Pour vivre quelques jours et vetir leurs maîtresses.

Recueille-toi, mon âme, en ce grave moment,
Et ferme ton oreille a ce rugissement.
C'est l'heure ou les douleurs des malades s'aigrissent !
La sombre Nuit les prend a la gorge ; ils finisssent
Leur destinée et vont vers le gouffre commun ;
L'hôpital se remplit de leurs soupirs. - Plus d'un
Ne viendra plus chercher la soupe parfumée,
Au coin du feu, le soir, aupres d'une âme aimée.

Encore la plupart n'ont-ils jamais connu
La douceur du foyer et n'ont jamais vécu !

/Charles Baudelaire/  

                   E S T I   S Z Ü R K Ü L E T

A bűn barátja jő, az est, az édes est:
orv farkasként közelg halkan sompolyogva; rest
boltozattá borúl fölöttünk a vak égbolt;
s rőt vadak dühe szít véredbe bamba tébolyt.

Óh est! óh édes est! mily vágyva vár, aki
nem hazudik, mikor azt mondják karjai:
Ma dolgoztunk! - A vad, nyugtalan kín-sebezte
lelket te enyhíted, vigasztalod meg, Este! -:
fáradt tudóst, kinek homloka nehezül,
görnyedt munkást, aki most újra ágyra dűl.

A légben szanaszét lomhán ébredve fáradt
démonok raja nyüzsg, mint vásári kufár had,
szárnyuk csapongva ver ormot, redőnyt, falat.
Uccákon, pislogó szélvert lámpák alatt,
a Prostitució kigyúl: tolongva fülledt
hangyaboly-ajtain az élet ki- s belüktet;
ott leskel mindenütt, titkos utakra tör:
garázda cselszövő, feléd csapó ököl;

ugy él a Város ős gyomrában, a belek közt,
mint benned a galand elorzott ételek közt.
Itt-ott már hallani: a konyha sistereg,
a szinház zúg, morog, az orchester recseg,
a korcsma megtelik, az asztalt körülállják,
zsiványok és lotyók verik-lesik a kártyát,
s kiket veszélybe hajt az izgalom konok
láza: munka után látnak a tolvajok,
kapu nyíl, nesztelen, pattan a kassza zára:
lesz pénz, borra neki, s a lánynak új ruhára.
Óh lelkem, burkolózz magadba! és ne nézd,
ne halld a zűrzavart, lármát, tülekedést!
Durvábban rázza most a kór a szenvedőket:
a kormos Éj, e zord kéz, fojtogatja őket;
sorsuk lezárja a közös sír gödre; még
kórházban nyög haló sóhajuk... Hány derék
férjet nem vár soha többé a boldog este:
tűzhely, jó vacsora s asszonya tiszta teste!

De legtöbb nem kapott s nem is remélt soha
meghitt családi kört, - és nem is élt soha!

/Szabó Lőrinc fordítása/

                  ESTI KÉRDÉS

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:

...............................................................

de hogy magát a kérdést is felidézzem:

ez a sok szépség mind mire való? 

Babits már csak ilyen, és a kezdő sorokról most a nemrég élőben is meghallgatott csodálatos Tavaszi szonáta lassú tétele jutott eszembe, amit ráadásként kaptunk BK/WK kettőstől, és amelynek hegedűhangjai éppen olyan lágyan vettek körül minket, mint a fenti képekben olvashattuk. Zseniális volt! Felejthetetlen! Pedig csak 5-6 perc volt az egész.

Ódát nem tudok én most, elégiát sem, ditirambot sem
Zengeni Hozzád.
Egyszerű, tiszta, lebegő kicsi dalt se tudok,
Mely szállna szívemből, szállna, mint békés tűzhelyi füst száll
Kéken az őszi azúrba.
Lelkem levegője tisztátalan s zavart,
Úsznak benne mikrobák milliói,
Nem látom boltozatját jaj, arany-egednek, Arany.
Csak egy-két emlék, egy-két sejtelem csak
Rezzenne réveteg,
Ködlene, indulna, tapogatózna félszegen feléd,
Hogy ne maradnék végleg adósod, ki költő voltam egy kicsit mégis.
Körül a földet ingatják ordító vak viharok,
Míg sírod ormán zajtalan suhanással siklik az idő
Testi halálod óta félszázad fordul ím komoran,
Az ötvenedik év suhan át -
E kísértetesen gyönyörű pillanatban
Fogadd el ezt a fáradt hangzavart,
Belédfogódzó disszonanciát.