Sziasztok! Negyvenes éveim közepét taposva, amolyan szendvics életszakaszban (idős szülők, kamasz gyermekek) levő emberként arra gondoltam, itt megoszthatnánk ötleteinket, tanácsainkat idősödő, betegeskedő szüleink ápolására, gondozására, öreg napjaik megkönnyítésére vonatkozóan. Még nehezebb a helyzet, ha idős szüleink tőlünk távol élnek. Ki hogyan oldja meg a látogatást, segítségnyújtást, mi az amit szüleink idős korukban igényelnek, minek örülnek? Hogyan érezhetik hasznosnak magukat?
Amíg csak lehet és képes is rá az ember, szereti maga megoldani az életét, a gondjait, dolgait. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy támogató család, vagy barát áll mögötte, és ez mindinkább igaz az idősekre. Ha van is családjuk, életkorukból adódóan is elsősorban saját magukkal vannak elfoglalva, nem tudnak, és sokszor nem is tehetik meg, hogy idősödő szüleik, hozzátartozóik mellett álljanak. Ekkor nyilvánvalóan magukra vannak utalva az idősek, a fogyatékossággal élők, az egyedül állók. Támogató közeg nélkül minél elesettebb az ember, annál nehezebb a mindennapokat túlélni.
Részemről a kérdés sokkal inkább az, hogy hogyan segítsek önmagamnak. Szerencsére eleve olyan a hozzáállásom mindenhez, hogy csak magamra számíthatok. Ezt a hozzáállást kellene megtanítani az embereknek.
Ha olyan messze élnek, és nincs a településen működő Családsegítő Szolgálat, valószínűleg Tanyagondoki szolgáltatás működik. Ők tudnak gondoskodni az idősekről. Úgy az étkeztetés, mint a napi segítés (bevásárlás, fürdetés, stb..., igény és lehetőség szerint) valamilyen formában megoldható. De akár egyéni kezdeményezésre sokféle hasznos segítés ki lehet találni.
Tegnap bírkóztam 100 kilós cigány asszonnyal és csak a bukszámat akarja, de részegen is megszöktem előle. Tudod milyen bitang erős keze van?Persze dolgozni azt nem tud.
"Hosszú távon megvannak a megoldások a népességcsökkenés megállítására, és az "'elöregedő társadalom" krízisének megszüntetésére."
Melyik parhuzamos valosagban?
" a legtöbb kutató, s elemző ma már egyetlen jelenségnek a következményeként tudja be a népességfogyás okát, mégpedig az 50 évvel ezelőtt lezajlott, és a fejlett nyugati kultúrán végigsöprő szexforradalomnak."
ostobasag. A nepessegfogyas oka az hogy a nok eldonthetik: akarnak-e gyereket vagy nem. Es lathatoan nem akarnak. Ez teljesen fuggetlen a monogamiatol. Monogam csaladokban sem szuletik eleg gyerek.
Csakhogy az hazugság, hogy ez magyar jelenség lenne! Valójában világjelenség az egész fejlett nyugati civilizációban, miközben ellenpontként - de nem kiegyenlítő módon - ott a túlnépesedés!
Elég csak egy kicsit matematikázni, hogy ha ez a tendencia marad, akkor idővel a fejlett kultúrájú emberiség rész kihal, s megmaradnak - elárasztván mindent - a fejletlen népek. Utóbbiakra nem igaz, hogy kevésbé intelligensek lennének, hanem csak az hogy jóval kevésbé civilizáltak mint mi. S asszimilációjuk, civilizált felzárkózásuk rövid távon (évtizedeken belül) lehetetlen.
(E. T. Hall a Rejtett dimenziók c. könyvében [ Gondolat 1980; 208. old. ] írja: "Kétezer évi kapcsolat sem volt elegendő, hogy az arabok és a nyugatiak megismerjék egymást". S a könyv témája világossá teszti, hogy milyen antropológiai okokból).
Mára már világossá vált, hogy ami ennek a topiknak a témája, egy egyre súlyosbodó problémát ölel fel, mert a helyzet nem hogy javulna, hanem csak mind nagyobb ütemben tovább romlik. Akik ma ezzel a gonddal küzdenek - a népességfogyás következtében - maguk már öregségükre sokkal nehezebb helyzetbe kerülnek, s a fiatalok (gyermekeik, unokáik) képtelenek lesznek megbirkózni a helyzettel, de már arra sem marad energiájuk, hogy utódokat neveljenek maguk öregsége számára. Ez egyre gyorsuló út, a helyi népességek kihalásához.
Nagyon fontos tehát, hogy ötletekkel, megoldásokkal segítsük egymást, hogy kialakíthassunk egy olyan rendszert, ami majd pár évtized múlva a mi sorsunkat is rendben tartja. Erre pl. a liberális indíttatású eutanázia nem gyógyír, mert majd leginkább magunkon fogjuk tapasztalni áldásos hatását.
Hosszú távon megvannak a megoldások a népességcsökkenés megállítására, és az "'elöregedő társadalom" krízisének megszüntetésére. A túlnépesedés azonban egy másik probléma, mely szintén megoldást sürget. S ugyanúgy nem kiegyenlíti egymást a két jelenség, mint ahogyan nem egyenlíti ki pl. a tengeren hánykódván, vagy árvíz esetén a sok víz gondja az ivóvíz hiányát.
Megjegyezendő még, hogy a legtöbb kutató, s elemző ma már egyetlen jelenségnek a következményeként tudja be a népességfogyás okát, mégpedig az 50 évvel ezelőtt lezajlott, és a fejlett nyugati kultúrán végigsöprő szexforradalomnak. Számos egymásra épülő hatása hozta el azt az egyébként kb. 80 évvel ezelőtt még csak bekövetkezhető jóslatnak tűnő tudományos eredményben leírtakat, amit J. D. Unwin ismert fel a Sex and Culture könyvében ismertetett kutatásaiban. Ott világosan bizonyítja a történelmi példák alapján, hogy kivétel nélkül akkor és csak akkor indul felvirágzásnak egy bizonyos szinten álló kultúra, ha bevezetik - racionális alapokon(!) - a szigorú monogámiát. S ugyanígy, minden ilyen kultúra eljutott egy olyan fejlett szintre, ahol ezt az értelmetlennek tűnő, s felesleges korlátozást feloldották, amitől a kultúra (akkor és csak akkor) hanyatlásnak indult, sőt több helyen el is tűnt. A forrásokból az derült ki, hogy ez a folyamat kb. 3 emberöltőt vesz igénybe (eleinte egyszerre élvezték a feloldás örömeit, és a kultúra áldásos gyümölcseit). Ebből a 60-70 évből mára már egy fél évszázad letelt, és a demográfusok épp 15-20 évvel ez utánra teszik a demográfiai csőd kiteljesedését.
Az elmúlt évek biokémiai kutatásai alátámasztják az ember számára a monogámia fontosságát (különösen az oxitocin nevű hormonunk működésmódja), azaz bizonyos korlátok feltétlen szükségességét. A tényleges megoldás kulcsa is ebben rejlik. Realizálni azonban a "társadalmi csapda" (lásd. Hankiss Elemér könyvét) jellege miatt csaknem lehetetlen, tehát szemléletváltásra van szükség, ahol a fiatal (Y és Z) generációban bízhatunk. Azaz éppen abban, hogy ők majd NEM hallgatnak a szüleik "a mai világban" kezdetű szólamaikra, és önfejűen szembeszállnak a az általunk elfogadott, ám torz és romboló nézetekkel. Remélhetőleg azt mondják majd, hogy "egyétek meg amit főztetek, mi más receptet alkalmazunk"!
Az egésznek a legnagyobb vesztesei pedig annak a vétlen korosztálynak a tagjai lesznek, akik most még munkaképesek, de hamarosan ők lesznek az öregek, s itt tanácsokra várnak. Tulajdonképpen az öregek közül mindenkit el kell látnunk, vagy pedig csak azokat, akik nem tapsoltak a szexforradalomnak, és nem élvezték annak áldásos eredményeit - visszaélvén azokkal?
Mi megcsináltuk ezt mikor a szüleim 74 évesek voltak, közelben panelba.
Nagyon rosszul jött ki.
A szociális gondozó nem segít mert hisz a közelben lakunk, ami persze mit sem ér ha dolgozik az ember. Akinek viszont távol élnek a gyerekei, vagy nincsenek, azoknak járt házi gondozás.
Persze lehet hogy ez megváltozott közel 20 év alatt.
Igen, a probléma rendkívül összetett: annak idején azért költözött el otthonról az ember, mert nem volt munkalehetőség. Ez a jelenség most még rosszabb - Borsod megyéről beszélünk, a középiskolai osztályból 27 főből csak 5 maradt a körnéyken. Felmerült természetesen az ingatlan eladása, de a hatalmas kertes házra egyrészt érdeklődő sincs, másrészt az áráért a fővárosban egy kis panel lakást lehetne venni, ahol a természet közelségéhez (ld. erdő szélén lakó) szokott szülők nagyon gyorsan leépülnének, tönkremennének. Amíg nincs valamilyen kényszerítő körülmény (pl. súlyos betesgség) addig nem igazán lehet kimozdítani őket a megszokott környezetből, ahol legalább a szomszédokat ismerik, a hivatalos ügyintézésnél és az orvosnál előre köszönnek nekik, szegről-végről mindenki ismer mindenkit. A fővárosban teljesen idegen lenne minden. Az ember 2 hetente leutazik hétvégén, hét közben itt dolgozik, ellátja a családot, a kamasz gyerekeket. A régi több generációs modell ilyen szempontból jó lehetett. Akkor voltunk nehéz helyzetben emiatt így visszagondolva, amikor pici gyerekekkel voltam otthon ill. visszamentem dolgozni és bizony nem volt nagyszülői segítség, de azt az időszakot is megoldottuk valahogy.
Ha tanácstalan volnék, a szüleimet kérdezném meg arról, miként tudok a segítségükre (hasznukra) lenni.
Amennyiben a 70 év feletti szülők kertes házban élnek - ami nagyban hozzájárul(hatot)t ezen tisztes életkorhoz -, úgy rávenném őket (a ház és telek értékesítése után), költözzenek társasházba.
Ha ezt követően, idővel bármelyikük is egyedül marad(na), mindenképp, bármilyen módon gondoskodnék a társtalan, egyedüllétük sokkos állapotának enyhítésén/megszüntetésén. Az összenőtt, eggyé vált párok túlélői, ebben az életkorban, rövid időn belül követ(het)ik életük (hiányzó) másik felét.
A topik címe egy könyv címe, amelyet pár éve olvastam és arról szól mit tehetünk, ha egyik napról a másikra olyan helyzetbe hoz minket az élet, hogy szüleink leesnek a lábukról, hogyan tudjuk munkánk és családunk, gyermekeink mellet az ő ápolásukat, gondozásukat is ellátni. Nos, az én szüleim mindketten 70 éven felüliek, szerencsére nincsen komolyabb egészségügyi problémájuk, de kb. 250 km-re laknak és napról-napra nehezebb ellátni a ház körüli teendőiket, az intéznivalóikat. Hogyan tudja az ember megoldani a segítségnyújtást? Nálunk otthon pl. nincs boltból kiszállítás, de ebédet hétköznap be lehet fizetni és kihordják. Ki hogyan segít idős szüleinek?
