"A magyar nép egyik lélekvezető állata, s az egyetemes mítoszkészlet fontos szimbóluma a szarvas. A barlangrajzoktól a sámánhiten keresztül korszakokon és kontinenseken át követhetjük nyomon a szarvas attribútumát. Fejtsük meg mit üzen számunkra ez a jelkép?"
1. Tudtad-e, hogy a magyar nyelv legrégibb emlékei közül egy kőbevésett magyar rovásírás található az észak-amerikai Újfundland (Új Skócia) Yarmout öblénél? Ezt a 992-ben állított, ma 1005 éves nemrég megfejtett emléket Amerika első felfedezőiről dokumentálta Tyrkir, aki a vikingekkel együtt végrehajtott tettet magyar rovásírással, kőbe vésve örökítette meg. Samuel Laing (1844 London) állapította meg elsőként, hogy Tyrkir magyar volt. Az izlandi nyelvben a "Tyrkir" a "Turk" megfelelője, amelyet arab, görög és török források egyöntetűen turkokként a magyarok jelölésére használtak. Ezt az 1700-as években megtalált követ (181 kilós) ma a Yarmout Country Museum-ban őrzik. A szöveget nem skandináv rúnákkal írták, hanem magyar rovásírással. Ezt a szöveget 1984-ben Budapesten fejtette meg Szilva Lajosné és így szól: "Ericson járt e helyen is sok társával".
2. Tudtad-e, hogy a British Museum könyvtárában a legértékesebb közép-európai ősnyomtatvány szövege így kezdődik:"Az Ephesom helyeknek yrth Zent Pál levelének elsew capitoliuma"? Keletkezésének időpontja 1533, és magyarul íródott.
3. Tudtad-e, hogy a Sorbonne egyetem nyelvészei, akik összehasonlításokat végeztek számítógépek segítségével, a nyelvek ősiségének vizsgálata kapcsán, hogy mely nyelv őrzött meg legtöbbet az ősműveltség elemeiből, az ős-etimonokból, alapszavakból, a következő eredményre jutottak: A mai angol nyelv 4 % etimont, a latin 5 %, a héber 5 %, a csendes-óciáni nyelvek 7 %, az indiai mundakhol 9 %, a tibeti szanszkrit 12 %, az őstörök, türkmén 26 %, a mai magyar nyelv 68 % ős-etimont tartalmaz!"
4. Tudtad-e, hogy ma tudományos kutatásokat végeznek az ősnyelv kérdésében?
Mi magyarok már 200 éve foglalkozunk ezzel, olyan kutatók, nyelvészek, történészek mint az 1812-ben elhunyt Keresztesi Józseftől, Horváth Istvánon, Kőrösi Csoma Sándoron, Táncsics Mihályon, Varga Zsigmondon keresztül az 1973-ban elhunyt Pass Lászlóig. Ma Baráth Tibor is "A magyar népek őstörténete" című munkájában, vagy Kemény Ferenc nyelvész (Oslo), aki negyven nyelvet ért és tizenötöt beszél, az állítja, hogy a legősibb eurázsiai nyelv a magyar.
5. Tudtad-e, hogy magyar családnevek, földrajzi nevek ezerszám fordulnak elő a világ különböző helyein?
A Hawaii szigeteken élő Dr. Vámos-Tóth Bátornak és munkatársai gyűjtésének köszönhetően az azonosított magyar szavak gyűjteménye egy új tudományágat képvisel, amelyet TAMANA névvel jelölnek. Eszerint mintegy hatezer eredeti magyar név és névszerkezet fordul elő szerte az egész világon.
Csak egy példa: "Magyar családnevünk, helységnév Indiában, egy dombvonulat elnevezése Irakban és Libanonban, továbbá hét földrajzi helyet jelöl Máltán,, települést Tuniszban, Burkina Fasoban, a Fülöp szigeteken, egy város neve Indiában, településnév a Kaukázusban és az udmurtoknál, ezen utóbbiaknál éppenséggel az "Almás", "Káldi", "Kocsis", és "Vajas" települések szomszédságában."
Való tény, hogy bizonyos szavak azonos módon előfordulnak különböző nyelvekben, de itt nem erről van szó csupán, hanem a feltűnően nagy számú előfordulásban.
6. Tudtad-e, hogy nyelvünk ősiségét egy angol nyelvész és irodalmár, Sir John Bowring, aki sok nyelv mellett magyarul is beszélt, emígyen jellemzett az 1830-ban megjelent "Poetry of Magyar" című verses kötetének előszavában:
"A magyar nyelv messze magasan áll, magában. Egészen sajátos módon fejlődött, és szerkezetének kialakulása olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, amelyben logika van, sőt matézis, erő, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával. E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke... A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény! Aki megfejti, isteni titkot boncolgat, annak is az első tételét: .."?
7. Tudtad-e, hogy a magyar nyelv tömörítő hatása szinte egyedülálló?
Hogy hihetetlenül gazdag, képalkotó képessége van szavainknak, hogy "tárgyas ragozásával, harminchat mozzanatos, negyvenhat gyakorító, sok-sok kezdő, műveltető, ható igékkel, főleg pedig igekötőink előre és hátravetésivel, amivel a cselekvés és az idő boszorkányos árnyalatait és mozzanatait jelölhetjük. Ilyen bravúrra a világ egyetlen más nyelve nem képes!
Példa a "néz" ige módozataira: néz, nézeget, nézelődik, nézőben, nézve, nézvést, nézetlen, nézhetetlen, néztében, nézetében, stb.
8. Tudtad-e, hogy míg a nagy nyugati világnyelvek legjobb esetben is csak 7 magánhangzót ismernek (az olasz például csak 5-t), addig a magyar nyelv 14 magánhangzót ismer és használ: a-á, e-é, i-í, o-ó, ö-ő, u-ú, ü-ű?
9. Tudtad-e, hogy a nyelvek összehasonlításában mint a legdallamosabb az első helyen álló olasz és a második helyen álló görög után a magyar következik?
Ezt nem kisebb nyelvtudós, mint Giuseppe Mezzofanti bíboros állította (1774-1849), aki 58 nyelven írt és 103 nyelven beszélt. Ő maga mondotta, Ludwig August Frankl költőnek: "Tudja, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után minden más nyelv előtt leginkább dallamosnak és a verselés szempontjából a leginkább fejlődésre képesnek? A magyart. Ügyeljen, mert egy feltündöklő költői lángész még igazolni fogja nézetemet. A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben..."
Valóban nem tudják, vagy csak kevesen!
Hiszen akkor nem sietnének olyan gyorsasággal átvenni az angolszász szavakat, miközben mindennapi nyelvhasználatukban fájdalmasan hagyják zsugorodni gazdag szókincsünket, helyet adva a szlengnek, az új zsargon kifejezéseknek.
(Forrás: Kiss Dénes: "Ős-nyelv nyelv-Ős" 1993; Cúth János: "A magyarságtudat kézikönyve" 1999.)
Van a világon egy csudálatos nagy fa, amelyiknek kilenc elhajló ága van, mindenik egy-egy erdővel vetekszik. Ha elkezdenek kavarogni, imbolyogni, onnan támad a szél. Olyan csudálatosan nagy fa ez, hogy nemcsak a hold jár el az ágai között, hanem a nap is. De ezt a fát csak az leli meg, hogy hol van, merre van, aki foggal született, oszt kilenc álló esztendeig nem vesz a szájába a tejnél egyebet. Az meg tudnivaló, hogy a táltos az ilyen. Mert ez a csudálatos nagy fa olyan helyen nőtt, hogy csak az ilyen tudományos férhet hozzá.”
Tündér Ilona a magyarok legszentebb női minősége, ÉG és FÖLD összekötője. A Tündéreknek a Szeretet által volt varázserejük, a Teremtő végtelen szeretetét engedték át magukon. Arany hajukat Nap Atyácska aranyszálból szőtte….(Lendvai Kati)
Tündér Ilona az, aki a mitológiánkban és archaikus népmesékben sokkal rejtélyesebb, mint bárki, illetve bármi más. Gyakran nagyon magasan helyezkedik el az Égi Hierarchiában (betöltve Nagyboldogasszony szerepkörét), de sok esetben ő is egyszerű boldogasszony, Időtlen Égi Asszony. Ha „csak ennyi”, akkor a népmese hőse el is nyerheti a szerelmét, és következhet a különleges lakodalom, amelyről nehéz megállapítani, hogy az Égi vagy földi világban történik.
Az Égi vagy a földi világban? Tündér Ilona égi lény, de a régi korok magyarja – mint a népmesékben a legkisebb királyfi – elindul megkeresni. És meg is találta?
Megtalálhatta, mégpedig a Tündér Ilona kastélyában….Ahova hogyan is jutott be?
Táltos paripa hátán….Mindenekelőtt arra kellett tehát képesnek lennie, hogy felismerje, megszelídítse, majd megülje a táltos paripát, aki a népmesében csak parazsat eszik, nem is ehetne semmi mást, hiszen ő is fényből való….
Hogyan tudta megülni a régi korok magyarja a fényből való táltos paripát? Neki magának is fénybe kellett öltöznie, hogy megülhesse. Ez az „átöltözés” volt talán a legnehezebb próbája a beavatásának…….
Hogyan tudta megtalálni a Fénybe öltözött Asszonyát, a Tündér Ilonáját (a Beavatás Asszonyát) a régi korok magyar világában a beavatásra vállalkozó hős?
Neki magának is fénybe kellett öltöznie, hogy megtalálhassa. Ez „átöltözés” volt talán a legnehezebb próbája a beavatásának…..
(részlet Kocsis István- Szakrális szerelem című könyvéből.)
A magyar nőnek tündérré kellene válni,
Tündér Ilonával azonosulva,
akinek a párja mindig a Napisten hőse,
a fény harcosa (pl. a parázs-nevű Páris, Szőlőszem királyfi, Szép Miklós, stb.) - aki pedig a magyar férfi eszménye kellene legyen, akivel azonosulhat.
Sokféle nép lakta a magyar földet ezer esztendővel ezelőtt, mikor honfoglaló őseink ideértek. Legtöbbet számított köztük a morva nép meg a bolgár.
Azt mondja a rege, hogy Árpád fejedelem aranyos nyerget, gyémántos fékű paripát küldött ajándékba a morva királynak. Nagyon megörült a morva király az ajándéknak, és azt mondta Árpád követének:
- Tisztelem gazdádat, mondd meg neki, hogy jó szívvel vettem ajándékát. Azt látom belőle, hogy engedelmes szolgám akar lenni.
- Megmondom, uram - mosolygott a követ. Hamarosan azonban megint visszatért.
- Mit hoztál már megint? - kíváncsiskodott a morva király.
- Üzenetet hoztam a magyarok fejedelmétől. Azt üzeni, hogy most már tisztulj az országodból, ha eladtad nekünk.
- Hogy adtam volna el?
- Bizony eladtad. Megvettük tőled az aranyos nyergű, gyémántos fékű fehér paripán.
Felingerült erre a morva király, és azt felelte:
- A fehér lovat agyonüttetem, aranyos nyergét vízbe vettetem, a gyémántos féket fűbe rejtetem.
- Nem tesz semmit - legyintett a követ. - Az agyonütött ló húsát a mi kutyáink eszik meg, az aranyos nyerget a mi halászaink halásszák ki, a gyémántos féket a mi vitézeink találják meg.
Megfúvatta erre a kürtöt a morva király, de nem ért az semmit. Seregét úgy szétkergették a magyarok, mint a forgószél a szalmát.
Azután a bolgár királynak küldött Árpád dús ajándékokat. Az is nagyon megörült, s azt kérdezte a követtől, mit adjon ő ezért.
- Nem kíván az én uram semmit - felelte a követ -, csak egy kulacs vizet a Tiszából, egy marék földet a mezőből meg egy marék füvet a rétről.
- No, a te urad nagyon szerény ember - mondta a bolgár király -, szívesen látnám vendégül.
Csak akkor hűlt el szegény feje, mikor Árpád nagyon sokadmagával állított be vendégségbe, s a vendégek kardot, buzogányt hoztak magukkal kés, villa helyett.
- Mit akartok? - kérdezte ijedten.
A magyarok azt felelték, hogy az országot akarják, amelyből már zálogot adott víz, föld és fű képében. El is vették az országot az alpári csatában.
Ez mind csak rege, annyi igazság azonban van benne, hogy Árpád ésszel és karddal szerezte a hazát.
De nemcsak földet szerzett a népnek, hanem törvényt is adott nekik, amellyel megtarthatja az új hazát a világ végezetéig. Pusztaszer síkján tartották az első országgyűlést, amely érdem szerint felosztotta az országot a honfoglalók közt.
Egerek mezejének azt a tájat hívják, ahol a Berettyó a bihari hegyek közül kiszalad az Alföldre. Áldott búzatermő föld az, csak fölszántani nehéz. Lépten-nyomon porladó csontokba, rozsdás vasakba, törött páncéldarabokba akadozik az eke.
- Nagy temető lehetett itt valaha - emeli meg ilyenkor a kalapját a szántóvető ember.
Nagy volt biz az: egy egész nemzet temetkezett bele valamikor. Mégpedig vitéz és hatalmas nemzet: nyilazó besenyőké.
A besenyő nép atyafi volt a magyarral, de nagyon rossz atyafi. Csak a nyelve volt rokon a két népnek, a lelke nem. A magyar már akkor templomot épített az Istennek, házat magának, s hazájának hívta a földet, mely kenyeret adott neki.
A besenyőnek nem volt hazája, kóbor nép volt, sátor alatt élt, mezítelen kard képében imádta az Istent. Nevét rettegte minden szomszédja, mert a besenyő szilaj volt, mint a pusztai farkas, ravasz, mint a róka, gyors, mint a sólyom.
Utoljára László király idejében látogatták meg a magyar földet a besenyő atyafiak. Véres arcú hírnök lihegve jelentette érkezésüket a királynak.
- Ha Isten velünk, ki ellenünk? - öltötte fel páncélját nyugodtan a szent király, és összekürtöltette fegyvereseit.
Mire Várad alá értek a magyarok, akkorra a martalóc had fölprédálta Erdélyt, s már a bihari hegyeken gyújtogatta az erdőket. A föld népe jajveszékelve bujdokolt a vad harcosok elől, és térden állva könyörgött László királynak:
- Fordulj vissza, urunk királyunk! Csekély erőddel a halál torkába igyekszel. A besenyők annyian vannak, mint a sáskák.
- Ha Isten velünk, ki ellenünk? - kérdezte megint a szent király, s elszántan vezette kis seregét a Berettyó völgyéig.
Éppen napszállat idején értek oda, s a király át akart úsztatni a folyócskán, mikor a keresztszegi monostorban megcsendült az esti harangszó. A király leszökkent paripájáról, és példát mutatva vitézeinek, könyörögve emelte fel szemeit az égre.
- Urunk, Istenünk, te vagy a mi kardunk, te vagy a mi kelevézünk!
Abban a pillanatban olyan rémületes üvöltés verte fel a napszállat csendjét, hogy maga László király is riadtan kapott hatalmas csatabárdjához. Az imádságban megriasztott sereg pedig ijedten rebegte:
- A besenyők!
Hirtelen körös-körül kigyulladtak az erdők, és vérvörös világot vetettek a besenyő csordára, amely lopva kerítette be a magyarokat. Tenger sokan voltak, szinte hajladozott alattuk a föld, s nyers kacagásukat borzalom volt hallgatni.
A besenyő vitéznek könnyű volt ráismerni a magyarok közt a királyra. Kimagaslott egy fejjel minden katonája közül.
- Azt üzeni neked az én királyom, hogy rakd a lábához fegyveredet! - mondta gőgösen a besenyő.
Szent László pedig megsuhogtatta fél kézzel rettenetes csatabárdját, és mosolyogva felelt:
- Azt üzenem a te királyodnak, hogy ha olyan nagyon szeretné a fegyveremet, vegye el.
Ebben a percben egy egérke szaladt végig a király bíborköntösén, s apró lábaival fölkúszva a csatabárdra, megtelepedett annak a hegyében.
- Rossz jel! - súgtak össze László vitézei, de a király megint csak azzal feddte meg őket:
- Ha Isten velünk, ki ellenünk?
- Az Isten messzebb van ám, mint az egerek - nevetett csúfondárosan a besenyő, s visszament az üzenettel a többiekhez.
Azoknak azonban semmi kedvük se volt elmenni a magyar király híres csatabárdjáért, azt gondolták, hogy ráérnek arra reggel is. Addig a magyarok meg nem szökhetnek, ha csak szárnyuk nincsen. Akkor pedig egy szálig lenyilazhatják őket, mint a verebet.
A magyarok is érezték, hogy a halál árnyékában vannak. El is szánták már rá magukat, csak a király parancsát várták. Akkor aztán neki a besenyő tengernek, ahol legsűrűbb!
László király azonban mintha megfelejtette volna a veszedelmet. Végighevert a fűben, és kedvtelve simogatta az egerecskét. Örült neki, hogy olyan hamar hozzáédesedett. Olyan otthon érezte magát a király tenyerében, akár a fészkében. Még cincogott is, mintha csak a cimboráit hívogatná.
A vezérek csudálkozva nézték a játszadozó királyt, végre a fehér hajú Bese nádor odaállt elébe:
- A besenyők elcsendesedtek, királyom. Csak az őrök virrasztanak a tábortüzeknél. Hátha keresztülvághatnánk magunkat!
- Nincs még itt a mi óránk - nézett fel a király a csillagos égre, s azzal kieresztette tenyeréből az egerecskét.
A kis állat cincogva tűnt el a fűben, de kisvártatva megint előkerült, mégpedig másodmagával. Körös-körül futkosták a királyt, mintha csak biztatni akarták volna, aztán nekivágtak a tücsökmuzsikától hangos mezőnek.
Bese nádor nemsokára megint odaállt a király elé. Engedelmet kért tőle, hogy közelebb lopódzhasson a besenyőkhöz. Meg akarta lesni, mit terveznek.
- Eredj! - intett neki a király.
A nádor meg is indult, de alig ment néhány dárdahajításnyira, ijedten fordult vissza.
- Uram király, úgy nyüzsög a mezőn az egér, hogy nem lehet tőlük járni. Mintha lába nőtt volna minden göröngynek.
Csakugyan úgy látszott a csillagok világánál, mintha megindult volna az egész mező, s millió apró láb tipegése nyomta el a tücsökszót.
- Ha Isten velünk, ki ellenünk? - emelte ég felé kezét a király, aztán paripájára szökött, és hadirendbe állította vitézeit. - Most már aztán kard ki, kard!
Kezdett már bukdácsolni a hajnal az ég ablakán, mikor a kürtök megharsantak, és a magyarok nekivágtak az ellennek.
- Fegyverre, fegyverre! - rikoltoztak a besenyő őrök.
Abban a percben talpon volt az egész tábor. Minden besenyő vitéz előkapta a feje alól a nyílfegyverét, s mind megriadtan dobta el magától.
- Hova lett a nyilamnak a húrja?
Hiába kapkodtak fűhöz-fához: az egész besenyőtáborban nem volt egy nyíl, amelyikkel lőni lehetett volna. Egytől egyig valamennyinek a húrját elrágták a mezei egerek.
Nyíl nélkül a besenyő nem tudott harcolni. Akinek volt is más fegyvere, elhajította rémületében, és futott, amerre látott. A megdöbbenés elvette az eszüket, és belekergette őket a magyar fegyverekbe.
Mire a nap fölkelt, akkorra csak volt a besenyő nemzet. Akik kegyelemre megadták magukat, azokat László király a Mátra völgyeiben telepítette le. Ott aztán elvegyültek a magyarságban, mint esőcseppek a tengerben.
Híre-neve se maradt a besenyő nemzetnek. Hanem temetőhelyüket ma is Egerek mezejének hívja a nép.
Abban az időben, mikor Árpád fejedelem a hazát kereső magyarokkal eljutott a Tisza partjáig, a Tisza még nem volt olyan jámbor folyó, mint amilyen ma. Most már, hogy a tudós vízi mérnökök összevissza méricskélték, töltések közé szorították, hol meglassították, hol meggyorsították, most már olyan kényelmesen ballag a Tisza, mint valami öregember.
Akkor még, ezer esztendővel ezelőtt, rakoncátlan folyó volt. Néhol úgy kicsapott a medréből, hogy a közepéig se lehetett látni a szélétől. Máshol meg úgy összeszorult, hogy a tót pásztorgyerekek parittya nélkül is áthajították a gömbölyű kavicsokat egyik partról a másikra. (Mert a tótok lakták akkor a Duna-Tisza síkját.) Hanem ahol keskeny volt, ott kipótolta mélységben. Olyan örvényeket vetett, hogy az is elszédült, aki messziről nézte.
Árpád tábora éppen ezért már a harmadik napja türelmetlenkedett Alpárnál a Tisza-parton. Csónak nem volt annyi, hogy átvihesse a töméntelen sokaságot, lovastul átúszni pedig nem lehetett az örvények sötét torkán keresztül. Gázlót meg nem találtak, olyan sekély vizet, amit átlábolhatnának a lovak.
Árpád vezér kedvetlenül töprenkedett a sátrában, mikor az emberei két tót parasztot vittek elébe. Az egyik fehér hajú, dacos nézésű öregember volt, a másik hosszú nyakú, hosszú lábú, alázatos legény. Ott fogták el őket valahol a Tisza partján.
- Emberek - mondta nekik Árpád -, melyiktek tudna valami alkalmas gázlót a Tiszán, ahol átmehetnénk a másik partra a népemmel? Aki kisegít a bajból, annak akármilyen kívánságát megadom.
Az öreg tót összeszorította a száját, csak a fejével integetett, hogy ő azt se tudja, mit kérdeznek tőle. Hanem a hosszú lábú térdre borult Árpád előtt.
- Uram, hatalmas fejedelem, átvezetlek én minden népestül, úgy, hogy még a leghitványabb csikónak sem esik baja.
A fehér hajú öregember kékült-zöldült dühében.
- Ne higgyetek Pereszkának, magyarok! Szellő a hite, pénz a mindene ennek a nyomorultnak!
Árpádnak tetszett az öregember bátorsága, szabadon is bocsátotta minden bántás nélkül. Még lovat is adatott neki, hogy gyorsabban menekülhessen, mert olyan veszedelem lesz itt, amilyet még nem értek a tótok.
El is indult az öreg, de még futtában is azt kiabálta vissza:
- Hej, Pereszka, Pereszka, akkor is verjen meg az Isten, mikor meg akar áldani!
Pereszka csak mosolygott, s nekiindult a Tisza gázlójának. Nyomában a magyar tábor. Alkonyatra már a túlsó parton voltak, másnap délre már az alpári csatának is vége volt.
Úgy szétszórták a magyarok Zalán király tótjait, bolgárjait, mint a szél a polyvát.
Mindjárt a csata után odaállt Pereszka Árpád elé.
- Az ígéret szép szó, nagy fejedelem! Kérem a jutalmam.
- Beszélj!
- Minden ivadékomat szeretném boldoggá tenni, uram. Pénz elfogy, föld megmarad. Adj nekem annyi földet, amennyit naplementig be bírok szaladni.
- Amit mondtam, állom. Kezdheted, Pereszka!
A hosszú nyakú nem kérette magát. Nagyot fohászkodott, és elkezdett szaladni, keresztül a véres csatamezőn. Nem is futott: repült, mint a kilőtt nyíl. Nemsokára eltűnt szem elől.
A magyarok fejcsóválva mondogatták Árpádnak:
- Estélig fél országot beszalad a gólyalábával. A mai csatában Pereszkának lesz a legtöbb nyeresége.
Mire a nap áldozóban volt, akkorra visszafelé futott már Pereszka. Nem volt már akkor semmi emberi formája a telhetetlennek. Az arca mint a főtt rák, még a szeme fehérje is véres volt a kimerültségtől. A szája akkorára tátva, hogy majd elnyelte a fejét, mégiscsak az orrán keresztül bírt még egy kis lélegzetet venni. Egész teste remegett, mint az agyonnyargalt lóé, de azért nem állt meg, mert a napnak egy keskeny karaja még a föld színe fölött piroslott.
A magyarok integettek, kiabáltak neki:
- Elég lesz már, te boldogtalan!
De akkor már se hallott, se látott. Mikor a nap utolsó csíkja is lecsúszott az égről, akkorra Pereszka is megállt, de úgy, hogy meg se mozdult többé. Holtan bukott Árpád lábához, megölte a fáradtság és a kapzsiság.
Alpár búzatermő mezőin egy nagy darab földnek még ma is az a neve: Pereszka futása.
"Mellemre tett kezekkel hajlok meg a nagybecsű etnográfiai adathalmaz, az összehasonlító nyelvészet szólajstromai előtt. Néma bámulattal tekintek úgy a finnugor elméletekre, de minderre csak azt mondom, hogy a magyarok nyelve mindig csak magyar volt. Szegény atyámfiait meg nem tagadom, sőt ha a csalhatatlan tudományos világ egy népcsaládba soroz bennünket, a rokonságot is elvállalom, de azért határozottan állítom, hogy a magyar és a finnugor nyelvek között azonos eredet nincs és nem is volt soha. Nem fitymáló büszkélkedés indít e megtagadásra. A finn nemzet legnagyobb tiszteletemnek a tárgya, de a finn népnek egész nemzeti jellege, szokásai és hajlamai annyira elütnek a magyarokétól, hogy ezt az eltérést már csak a nyelvének a különbözősége múlja felül."
"A legkorábbi ismert tulipán-ábrázolás a Kr. előtti VII. századból való egy, a dél-kaukázusi Ziwiyeben fellelt szkíta (szittya) leletből.
A tulipán ősi magyar népművészeti jelkép, Lükő Gábor etnográfus és mások (például Varga Géza írástörténész) szerint a legősibb magyar virágmotívum. A nőiesség, a szépség, a szerelem, a szeretet, a tisztelet, a kegyelet és az elismerés jelképe. Őseink hittek a gonoszt távol tartó szerepében, ezért kapufélfára faragták (ahogy a mongolok is). A tulipános életfa létezése is azt bizonyítja, hogy a tulipán ősi jelkép.
A sztyeppi égigérőfa-ábrázolásokhoz hasonlóan a tulipánábrázolásokon is találunk olyan jelképeket (szójeleket), amelyek a székely rovásírás jeleivel azonosíthatók.
Ezek segítségével egyes tulipánábrázolások elolvashatók.
A tulipán középső sziromlevele például gyakran azonos a székely írás "us" (ős) jelével.
Ez a jel a Tejút hasadékát ábrázolja, amelyben karácsonykor a Nap kél (a jelet csak másodlagosan használják a női nemiszerv ábrázolására; eredetileg az ősanya vulváját jelölte; de az ősvallás időszakában nem a vulva, hanem a benne születő napisten volt a fontos).
A tulipán két szélső sziromlevele meg a székely írás "nt/tn" (Ten) jelével azonos.
A két jel együttesen az Isten (ős Ten) szót adja, újfent igazolva ezáltal azt a Berze Nagy János által is felismert tényt, hogy a magyar nép az égigérő fát (azaz a Tejutat) az Istennel azonosítja.
A tulipán motívuma elválaszthatatlan a magyar népművészettől: bútorokon, edényeken, munkaeszközökön, háztartási eszközökön, fejfákon, ruhákon egyaránt megjelenik, gyakran a szívvel együtt ábrázolva.
Gyakori elem a népköltészetben, és rendre feltűnik a magyar népdalokban.
Nem pusztán világi jelkép – szakrális, vallási vonatkozásban is találkozhatunk vele.
A tulipán magában hordozza a fény és az élet születését, a megújulást, az isteni örök körforgást.
A tulipán egyben ősi női szimbólum is. A szenvedély, a lángoló szerelem és a termékenység jelképe.
A magyar nép ezer évekig élt a vadtulipán előfordulási tájain. Közismert, hogy a tulipán az egész Kárpát-medence összes magyartelepülési tájain díszítő motívum."
Hazatérő őseink vándorló életmódot folytattak, folyamatosan mozgásban voltak, költöztek, vándoroltak. Szükségük volt egy könnyű, gyorsan felállítható és szétszedhető, télen meleget adó, nyáron hűsítő szállásra. Ez a jurta, mongol nevén az "eszgij-ger" azaz a nemez ház. Kerek alaprajzú, szétszedhető, szállítható, nemezzel borított. Télen véd a hidegtől, nyáron a melegtől.
A jurta borításához nagy mennyiségű nemezre volt szükség.Egy jurtához 150-200 juh egy teljes évi gyapjú mennyisége volt szükséges. Új jurtát csak a menyasszony kapott hozományként,a többi asszony csak javítgatta a nemezlapokat.
A jurtában mindennek- és mindenkinek megvolt a maga helye. A bejárat délre néz, a keleti oldal az asszonyok birodalma, itt van a konyha, itt tárolják az élelmet és az aprónép is itt játszik. A nyugati oldal a férfiaké, itt őrzik a fegyvereket, a szerszámokat, télen a fiatal jószágot. A jurta közepén tűzhely van, itt készülnek az ételek. A bejárattal szemben találjuk a házioltárt, és ez a vendég helye is. A falakon nemzből kivágott és kivarrt istenek, totemek védték a jurta lakóit a gonosztól.
A jurta szavunkat török eredetűnek tartják (ez vitatható) és eredetileg a belső-ázsiai sátortípusra vonatkozott. Az ázsiai népeknek kétféle ősi sátor típusát ismerjük: a kupolatetős kibitkát, amelynek egyik formája a jurt vagy jurta; ennek törzse henger alakú, kör alapra épül, oldala rácsos ollószerkezet, tetejét karikába fogott lécek takarják és általában nemezzel fedik be. A másik a sátortetős fajta, amelynek gyűjtőneve a "fekete sátor" (tente noire) és főleg az arabok és a tuaregek használják. A jurta első említése a Kr. előtti 150-110 közötti időből származik, amikor a nomádok o-sun fejedelméhez nőül adott kínai hercegnő, Hszi-csün versében így szólal meg: "Sátor az én házam énnekem, és ponyva itt a fal". A Krisztus előtti idők jurtájáról, annak nemeztakarójáról és berendezési tárgyairól az altaji fejedelmi sírokból sok adattal rendelkezünk. A magyarok sátrát Jakubi Kr.u. 891-ben így jellemezte: "a török gubba (jurta) kupola, hajlított bordázatú (mullada'a), ló- és ökörbőrből készült szíjak fogják össze és nemezzel van befedve".
"Az előkelő magyar asszonyok legszebb dísze volt a hajfonat végén csüngő díszes korongpár.Különösen szép kidolgozású ez a Rakamazon talált, az Árpádi Hazatérés korából val turul díszítésű hajkorong.
Az eleinktől reánk maradt, páratlan szépségű korongon a turulmadár kisebb madarakat tart a karmaiban. Vadászzsákmány életszerű ábrázolásáról itt nem lehet szó, mert egyszerre két áldozat elragadása a valóságban aligha képzelhető el. A szimmetrikus elrendezés a jelenet szimbolikus jelentőségére utal: az Emese álmában is megjelent turul viheti a gyermekeit arra a földre, ahol az álom ígérete szerint belőlük dicső királyok lesznek. A turulmonda a boldogabb új haza ígéretét hordozza, akár a csodaszarvas legenda.
Ezért a rakamazi turul Nimrúd ősapánkkal, a két fióka pedig Hunorral és Magorral azonosítható."
Évszázadok jöttek és mentek, évezredek teltek. Hunor és Magor népei egyre jobban leszaporodtak. Eljött aztán az idő, amikor többen voltak, mint csillag az égen, fűszál a mezőn és homokszem a pusztaságban. Az erdőnek nem volt már elég vadja, tavaknak, folyóknak elég hala, hogy mindenkinek jusson belőle s a mezőkön nem volt elég hely a legelő jószág számára.
A legöregebb táltos gyűlésbe hívta össze a törzsek vezéreit és a nemzetségek fejeit, hogy megtanácskoznák a jövendőt. Amikor mindannyian összejöttek, annyian voltak, hogy égaljtól égaljig egyebet sem látott a szem, csak sátrakat. Éjszakánként a tábortüzek száma vetekedett az égbolt csillagjaival.
Egy éjszaka, amikor a Göncöl Szekér rúdja fölfele mutatott, vezérek és törzsfők meghozták a döntést. Megegyeztek abban, hogy Hunor népe, a hunok elindulnak a lenyugvó nap nyomát követve új hazát keresni.
Mikor feljött a nap, a táltosok fehér mént áldoztak az ÚR tiszteletére, búcsút vett egymástól a két testvér-nemzet, aztán a magyarok hazamentek a szállásaikra, a hunok pedig készülődni kezdtek a nagy útra.
A száznyolc törzs Bélát, Kevét és Kadosát választotta az élcsapat vezérévé. Mindegyikök választott magának ezer kipróbált harcost, s pompás lovaikon, kürtszó mellett elindultak nyugat felé, mint a rohanó árvíz. Bendegúz vezetése alatt az egész hun nemzet követte őket lassú, szervezett menetben. Elöl, lóháton a férfiak. Mögöttük, végtelen hosszú sorokban a sátorszekerek, megrakva asszonnyal, gyerekkel, szükséges holmival. Hátul a ménesek, gulyák és birkanyájak ugató komondorok, pulik és ostorpattogtató csikósok, gulyások, juhászok irányítása alatt.
Mintha maga a haragos tenger indult volna meg elönteni a világot, úgy hömpölygött a hunok árja nyugat felé. Mikor elérték a széles ATIL folyót (Volga), tábort ütöttek. Lovas legények indultak le és fel a nagy folyó mentén gázlót keresni, míg a férfiak gondosan átvizsgálták a hatkerekű szekereket, megjavították, ami javításra várt, a pásztorok pedig megpihentették nyájaikat a folyóparti dús legelőkön.
Bendegúz parancsára az asszonyok ezrei felfújható bőrtömlőket készítettek a szekerek alá, hogy azok útján biztosítsák majd az átkelést a haragos folyón.
Az aranyozott vezéri sátorban ezalatt második gyermekével vajúdott Bendegúz asszonya. Amikor az este készíteni kezdte a bíborágyat Nap-Isten számára, mind a száznyolc hun nemzetség feje oda gyűlt össze a vezéri sátor köré s tábortüzek mellett, aranykupákból iddogálva várták a nagy eseményt, s kutatták szemeikkel az égboltot titokzatos jelek után.
Egyszerre csak Bendegúz elsőszülött fia, a gyermek Buda fölmutatott ujjával az égre.
– Édesapám! Odanézzen! – kiáltotta izgatottan. – Nap-Isten és Hold-Isten együtt vannak az égen!
Míg valamennyien elcsodálkozva nézték a különös jelenséget az égen, a vezéri sátor függönye félrelebbent, és egy vajákos asszony lépett ki rajta újszülött csecsemővel a karján.
– Fiú! – jelentette büszkén és boldogan.
Ősi szokás szerint Bendegúz karjába vette újszülött fiát, magasba emelte a tábortűz fölött, és azt mondta:
– Legyen a gyermek neve Atil, eme nagy folyó emlékezetére!
Másnap a hunok átkeltek a folyón, s feltartóztathatatlanul, mint az árvíz nyomultak előre, nyugatnak. Az útjokba eső népek vagy csatlakoztak hozzájok, vagy ész nélkül menekültek. Nem volt hatalom, mely megállíthatta volna őket. Gótok, vandálok, rómaiak között futótűzként terjedt a hunok híre, s voltak, akik arról suttogtak, hogy akik jönnek, nyargaló lovakon, nem is emberek, hanem ördögök és boszorkányok leszármazottai. A görögök kentauroknak nevezték a hun harcosokat, mint akik egybenőttek a lóval.
Átkelve a Kárpátokon, lezúdultak a Tisza?Duna-közének termékeny alföldjére, s elértek a Római Birodalom keleti tartományának, Pannóniának határát. Római krónikák szerint Macrinus, Pannónia katonai parancsnoka megerősítést kért a hunok jöttének hírére, és a megerősítés meg is érkezett Pannóniába Detre, a barbár vezérlete alatt.
Míg Macrinus és Detre még mindég a haditerven tanakodtak, az éjszaka leple alatt átkeltek a hunok a Dunán, és rajtaütöttek a rómaiak táborán. Detre azonban hamarosan összeszedte megzilált seregét, és Tárnok síkságán szembefordult az üldöző hun élcsapattal. Keve és harcosai életüket vesztették a híres csatában, de súlyos veszteségeket szenvedtek a rómaiak is, és kénytelenek voltak Tulna városáig visszavonulni.
Kevét és harcosait illő pompával temették el a hunok. A helyét, ahol sírdombját emelték, ma is Keveházának nevezik.
A temetés után a hunok űzőbe vették Detrét, és Gesumornál megütköztek hadaival. Hajnaltól estig tartott a rettenetes csata, melynek során elesett Macrinus, római hadvezér, de halálát lelte Béla és Kadosa is. Maga Detre, hun nyíllal a homlokában, még élve eljutott Rómáig, hogy hírét vigye a római hadak gesumori nagy vereségnek.
Róma békeköveteket küldött a hunokhoz arany és ezüst ajándékokkal megrakodva, és attól kezdve minden évben adót fizetett, hogy megmentődjön a hunok betörésétől.
