Ez Szilágyi Domokos -Megvert az Isten címen is ismert kézirattöredéke. Amikor kamaszok voltunk Annával, Szisz (ahogy mindenki hívta) és Nemes Nagy Ágnes volt a két legfontosabb költő az életében, úgyhogy elő-elő került ez a vers. Most hirtelen újra felbukkant az életünkben, a nagyváradi Senki Madara előadás ezzel ér véget, elég katartikusan. Úgyhogy három napja ez jár a fejemben.
Hét éve nem írtam neked levelet – hogy is kezdhetném: Drága hitvesem? – de mobilon úgysem tudnám elmondani, hogyan törtem el a lábam, éppen a legrosszabbkor. A gyerekek már alszanak, Mamus hozta őket haza az oviból, és csak annyit érzékeltek az egészből, hogy ma elmaradt a fürdés. A fájdalom persze meg sem közelíti azt, amikor a nászutunk első napján eltörtem a gerincemet, csak hát akkor te is velem voltál, és hiába voltam deréktól nyakig begipszelve, mint egy tehetetlen szobor, te mégis ápoltál; jól esik felidéznem az ujjaidat, amint gyöngéden simogatva mosdatsz. Most is sízés közben buktam fel, de ezúttal nem neked akartam imponálni a bravúrjaimmal – azazhogy mégis. Ha nincs ez a baleset, sosem tudod meg, de így muszáj elmondanom, mit is kerestem én ma délelőtt a hegyen.
Reggel beteget jelentettem, és ahogy elvittem Petiéket, beültem a kocsiba és felmentem a Kétforráshoz. Léccel a vállon vágtam neki az erdőnek. Fenn még térdig ér a hó, de kérges és kásás, nehéz utat törni benne; a vízmosás szélén egy őz nyomát követtem, és sajnáltam, mert látszott a kínlódása, amint be-beroppant alatta az egyenetlen, fagyott felszín. Hideg volt nagyon. A nap csak homályos világosság az ágak közt derengő szürke égen – túlságosan lírai vagyok, tudom, de biztosan te is láttad a kórház ablakából, hogy milyen bizonytalan, bágyadt idő volt délelőtt. Egész kiizzadtam, amíg felértem, de legalább megtaláltam, amit kerestem: tiszta, szűz havat egy egészen kicsi tisztáson. Itt hetek óta nem járt senki, csak a mókusok.
És akkor nekiláttam. Előbb kesztyűvel, de sehogyan sem akart összeállni; lekotortam a tetejéről a kérget, és puszta kézzel kezdtem gyúrni. Nyomkodtam, lapogattam, dürücköltem, simogattam; eleinte nehezen engedett, de aztán, talán a kitartásomtól, talán a tenyerem melegétől, egyre engedelmesebben formálódott a kezem alá. Szép sima lett végül, még hajat és szőrt is kerítettem neki, zuzmóból. És rád gondoltam közben. Arra, hogy milyen szép vagy. Igen, most ne tiltakozz, az vagy még így is, a harmadik után, kikerekedve és anyásan; igaz, nem vagy már nyúlánk, de asszony vagy, ölelő asszony, aki nemcsak ad, de kapni is szeret, mert már tudja, mit akar. Ilyen voltál, nem is olyan régen. Hogy mi történt veled azóta, kifáradtál-e, meguntál-e, vagy csak nehéz volt ez a túl gyorsan jött, váratlan terhesség, nem tudom, csak azt, hogy vissza akarlak kapni. Azt akarom, hogy mire hazajössz a babával, újra az legyél, aki voltál. Hogy megint tudj kívánni és szeretni, legelőször is önmagadat. Ezért találtam ki ezt a varázslatot.
Ezért nem nagy ár egy lábtörés. Itt kínlódom megint a gipsszel, pedig most nem engem fogsz mosdatni, hanem a babát. Nem baj, úgyis itt a tavasz. És ha a Kétforrás felett, arra a titkos erdei tisztásra végre besüt a nap, és megolvasztja a te alakodra formált meztelen hóasszonyt, akkor talán, magad sem érted majd, miért, de a te szíved is megindul, a te tested is átmelegszik irántam, és olyan lesz minden, mint régen. Addig csak kibírom valahogy.
“Azt mondják a legnehezebb dolog az életben, elveszíteni valakit akit szeretsz. Valakit, akivel együtt éltél és láttad minden nap.
Valakit, aki megmutatta Neked, hogy kell szeretni.
Ez a legrosszabb dolog, ami valaha történhet Bárkivel.
Feleségem váratlanul halt meg. Olyan sok örömet hozott az életembe. Ő volt a mindenem. Az a 16 év, amíg a férje voltam, megtanította nekem, hogyan kell feltétel nélkül szeretni. Meg kell állnunk és hálásnak kell lennünk a házastársunknak.
Mert az élet nagyon rövid. Tölts időt a házastársaddal. Légy jó hozzá. Mert egy nap, mikor felnézel a telefonodból, nem lesz ott többé. Amit többek közt igazán megtanultam, élni és szeretni minden nap úgy, mintha az utolsó nap lenne. Mert egy nap az utolsó nap lesz! Élj a lehetőségekkel, és éld az életed. Minden nap mondd el azoknak akiket szeretsz, hogy szereted Őket.
Ne tékozolj el egy pillanatot sem abból, ami megadatott.
"A világ valóban csupa veszedelem, és sok a sötét hely; de sok minden akad, ami szép, s bár a szépség ma mindenütt szomorúsággal keveredik, attól a szép még csak szebb lesz."
"Ha többen volnánk, akik aranykincsnél jobban becsülik az ételt, a vidámságot és a dalt, vígabb hely lenne a világ. /John Ronald Reuel Tolkien/
A Gyűrűk Ura tündérmese. Mégpedig – legalábbis terjedelmét tekintve – alighanem minden idők legnagyobb tündérmeséje.
Szerzője, John Ronald Reuel Tolkien,angol író,a modern fantasy atyja 126 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot.
Angol nyelv- és irodalomtörténész volt,de neve a nagyközönség körében inkább írói és költői munkái miatt ismert. A Gyűrűk Ura, valamint az ezt megelőző A babó (A hobbit) szerzőjeként ismerik szerte a világon.
A Gyűrűk Ura a hatvanas években hatalmas sikert aratott és azóta is rendkívüli népszerűségnek örvend.
Tolkien eleinte úgy gondolta, A Gyűrűk Ura hasonló gyermekmese lesz, mint A hobbit, ám a történet hamarosan sötétebb és komolyabb lett. Bár A hobbit közvetlen folytatása, sokkal idősebb közönséghez szól.
A Gyűrűk Ura a huszadik század egyik legnépszerűbb szépirodalmi alkotása lett. Tolkien a mai napig nagy hatással van a fantasyirodalomra, mely A Gyűrűk Ura sikere után nőtt föl igazán."
Az ünnep azé, aki várja, írta egy versében Anna, a feleségem, és ebben nagyon egymásra találtak édesanyámmal, aki szerint a karácsonya már januárban el kell kezdeni készülni, mert akkor tulajdonképpen az egész évet átszínezi és átalakítja a várakozás öröme.
Én persze ennél hebehurgyább vagyok, nekem a cukorkötözéssel kezdőik az igazi készülődés, azzal, ahogy apám feledhetetlen mozdulatait utánozva tekerem a fehér cérnát egy lehetőleg minél vastagabb könyvre, hogy aztán száz tekerés után elvágjam, és kiosszam a jelenlevők között a szálakat.
A cérna végét meg kell nyálazni, aztán megbogozni, aztán két újjal hurkot kötni belőle, aztán azt rá kell húzni a cukor egyik végére, szép, hagyományos mozdulat ez, édesanyámtól tanultam, a felnövés kezdete volt, hogy már én őrizhettem a titkot az öcsém elől, a mozdulat szép hagyományos, nem változtatnánk rajta a világért se. Ha lehetne előre kötözött cukrot kapni, mi olyat nem vennénk. A kötözés kalákában zajlik, minden beavatottnak ott kell lennie, és kötözés közben felrémlenek a régi kötözések és a régi karácsonyok, de nem csak azok, amiket megéltünk, hanem azok is, amiknek csak a hírét hallottuk. Ott kavarog körülöttünk a múlt, egy kicsit mindenki velünk van, akit ismertünk és szerettünk, szinte a hangjuk is halljuk, hogyan meséltek, még akkor is, ha az csak a mi hangunk, ahogy próbálunk az ő hangjukon, értük és helyettük mesélni.
Pont ez a legszebb a karácsonyban, ettől ünnep, hogy egy kicsit áll az időben, átragyog benne a jövőn a múlt, a réges-régi karácsonyok mind összeforrnak a régiekkel és a nem olyan régiekkel, és ezzel a mostanival, amire éppen a cukrokat közözzük, a készülődésben ott az emlékezés, a tegnapok nosztalgiájában a holnap reménye. Igen, mindegyik új karácsonyban ott az összes régi, évről évre eszembe jut az, ahogy apám elmeséli, milyen volt, amikor gyerekkorában a kommunisták be akarták tiltani a karácsonyt, és az amikor az én gyerekkoromban Szász Misi, apám erdész barátja a mi erkélyünkön tárolta az ismerősei számára megszerzett fákat, milyen volt, amikor beköltözött a nagyszobába az angyal és én belestem, és megláttam, hogy kék a szárnya, amit persze senki se akart elhinni nekem, milyen volt hosszan elnyújtott hasonfekvős lábdobogós türelmetlenséggel várni, hogy az angyal fejezze már be a munkát, hogy megszólaljon már a csengő, hogy kinyíljon már végre a nagyszoba ajtaja. Milyen volt, amikor olyan szegények voltunk, hogy nem volt karácsonyfánk csak két fenyőágunk, milyen volt, amikor nem volt szaloncukor se, milyen volt, amikor akkora fánk volt, hogy alig bírtuk begörbíteni a plafon alá, milyen volt, amikor nagy kalandok közepette Grazba mentünk ajándékokért anyával, milyen volt, amikor először csináltunk gesztenyés alagutat, milyen volt amikor nem tudtuk befaragni a fát a régi talpba és úgy összevesztünk, hogy azt hittük sose békülünk ki, milyen volt amikor nagymama két koffernyi kézzel festett üvegdísze mind összetörött. Milyen volt amikor térdig érő hóban kellett átmenni a Kálvárián, milyen volt, amikor szánkón húztuk haza a fát a Kövesdombról.
Lassan fogy a cukor, a felkötözötteket cérnával kifelé visszatesszük a dobozba, kicsit versenyzünk is, ki az ügyesebb, ki a gyorsabb, közben mindenki beszél, mindenki mesél, mindenki tervezget, vajon idén szép lesz a fa, vajon lesz végre hó, vajon finom lesz a pástétom, vajon meg tudjuk lepni egymást, vajon örülni fogunk, vajon jó lesz minden?
A cukor lassan elfogy, feltesszük a szekrény tetejére, már csak hármat kell aludni és felaggatjuk a fára. Jó lesz, minden jó lesz. Az ünnep azé, aki várja.
Szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy szeretem azt, akire vágyom, és vágyom azt, akit szeretek.
Ezért nincs „beteljesült” szerelem. Mert mindig vágyom rá. Nem tud az enyém lenni úgy, hogy ne vágyódjam rá. Az ölelésben megtalálom a kéjes kielégülést, mert a test csak vágyódik, nem szerelmes, de a léleknek ez nem elég, sejti, hogy van még tovább is, messzibb, elérhetetlen cél is. Azt az ostoba mondatot, hogy „Az enyém vagy!” sohasem tudja kimondani, mert ahhoz nekem te-vé, teneked énemmé kellene változni, eggyé kellene válnunk valóban, nem csak egy pár pillanatig, mint a jó szeretkezésben, hanem örökké.
És ilyen nincs.
Talán csak utunk végén, az Istennél. Addig marad a lelki éhség. Ott fekszik mellettem, már nem kívánom, de az, hogy hamarosan fölkel, és elmegy, fájdalmas érzés, mert ott maradok egyedül, és újra hiányzik.
Az öregedés a párod arcát, testét felismerhetetlenül megváltoztatja. De ha szereted, alig változik a szemedben. A vén Juli néniben ott van az ifjú Juliska.
Megrémülsz, ha ötven év múlva ránézel összegyűrt, öreg, romos arcára, mégis ugyanazt érzed, mint amikor először találkoztál vele: „Ő az! Ismerem!" A nagy találkozások így működnek. És a nagy életek is. Mert Juli néni is Juliskának látja belülről önmagát. Csak a teste öregedett, a lelke lett tapasztaltabb és a szíve fáradtabb, de az Én-élménye megmaradt fiatalnak. Bimbó és hervadás a rózsának csupán a sorsa, de amikor teljes pompájában kibomlik, s messzire sugárzik illata, akkor igazán Rózsa! Akkor Ő az! Az igazi szerelmes szeme így látja mindig, és ez nagyon ritka. Nincs benne elmúlás, öregedés, halál. Időtlen tekintet ez, és időtlen érzés. Azt a szerelmet, ami elmúlik, ne bánd, mert nem volt igazi szerelem!
"Minden napon, minden óra minden percében meg kell bizonyosodnom arról, hogy bírom-e még szerelmesem szemében azt a tetszést, amit ő kihívott belőlem és bír az én szememben. S erről meg is bizonyosodhatom, mert amint eljő a pillanat, még szebbnek lát és még jobbnak látom, mint ahogyan gondolta, mint ahogyan gondolhatom. Az egymásra találás élményében ez állandóan megtörténik, miközben semmi nem változik, holott minduntalan másként történik ugyanaz velünk. Az egymásra találás élményére azonban mindig újra várni kell. A várakozás örökkévalósága pedig nem is lenne elviselhető, ha nem tartalmazná az egymásra találás szünetjelét: nélküle nem múlik el az idő, üresre telik a hiányától; úgy megsűrűsödik vele, akárha megállna velünk. Az egymásra találás örömében a kölcsönös tetszés üli a nászát, és ez a várakozás minden kínját elfeledteti. Tíz évet, száz évet is feledtet."
Azt hiszem, minden nő átélte már élete során legalább egyszer azt a bizonyos érzést, hogy „nem vagyok elég jó”. Ebben a tökéletességet hirdető és ünneplő világban (talán mostanában kezdenek átalakulni dolgok, de még van min dolgozni) sokaknak eszébe juthatott talán pont 16 évesen, mikor felszaladtak az első plusz kilók, és már nem fértek bele az S-es ruhába, vagy amikor a tapasztalat hiányát kihasználva, háttérbe szorították őket a munkahelyükön. Esetleg, amikor a három gyerek mellett már nem jut idő a ruhák vasalására is, így a szerencsétlen gyerek és a még szerencsétlenebb férj kénytelen – ugyan tiszta, de gyűrött – ruhában járni. (Az persze senkinek – az anyósnak legkevésbé – nem jut eszébe, hogy a férfi is vasalhatna.) Leggyakrabban mégis szerelmi kapcsolaton belül érzi „nem elég jónak” magát egy nő. Ok persze temérdek van, némelyik talán nevetségesnek hangzik, de van, amikor igazán komoly traumák állnak a háttérben, mint, mondjuk, egy nemi erőszak. Hogyan tudja egy nő feldolgozni az erőszakot? Hogy tud utána olyan társra találni, aki egyenlő félként tekint rá, sem megvetéssel, sem sajnálattal? Létezik ilyen szerelem? A Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezését összefoglaló kötet, mely A bilincs a szabadság legyen címet kapta, egy ilyen kapcsolatba nyújt bepillantást.
Máig kevéssé ismertek a második világháború utolsó éveinek tragédiái. A náci Németországot, és minket, a kis utánfutót, nyilván sokáig nem volt hajlandó senki áldozatként tekinteni, a szájról-szájra járó horrorsztorik ellenére sem. Pedig mindenki tudta, hogy itt nem természetfeletti, kitalált történetekről van szó. Ma pedig már hivatalos tények is megerősítik, hogy 1945-46-ban kétmillió német, 50-200 ezer magyar, 70-100 ezer osztrák és több ezer bolgár-, román-, cseh-, lengyel- és jugoszláv nőt erőszakoltak meg a szovjet katonák. Míg több tíz emlékmű van felállítva minden országban a névtelenül elhunyt katonák tiszteletére, addig nagyítóval kell keresni bármi hasonlót, ami a tömeges erőszakot elszenvedő, ismeretlen nőkre emlékezik. Azért ne aggódjunk, nem kell ahhoz saját tábla vagy szobor, hogy emlékezzünk, elég, ha kölcsönzünk egyet, például a berlini szovjet katona szobrát, melyet azóta is így emlegetnek: „Az Ismeretlen Erőszakoló”.
Az erőszaknak életre szóló következményei lettek a nőkre nézve. Rengetegen szenvedtek egy életen át a komoly nemi betegségek szövődményeitől, sokaknak nem születhetett gyermeke.
Polcz Alaine is ezek közé a nők közé tartozott, és többször említi Mészöly Miklósnak gyermektelenségüket, mint kapcsolatuk gyengeségét. A pszichológiai hatások még sokkal negatívabbak voltak, amin nem segített, hogy senki sem beszélt, illetve nem beszélhetett a témáról. A kommunista Magyarországon ugyan ki merte volna ilyesmivel vádolni az oly messziről idefáradt szovjet katonákat, akik tíz karórával a karjukon, vidáman masíroztak felszabadítani minket. „Ugyan, drága elvtárs, ezek a Horthysták mindent kitalálnak!”
Németországban a nők – maguk között – legalább beszéltek a közösen átélt traumákról, de Magyarországon még a családokon belül is csak legyintettek a történetekre. Mikor pedig már ott voltak fehéren-feketén a nemi betegségről szóló orvosi iratok, a szájuk elé tették a mutatóujjukat, és elfordultak. Csak a rendszerváltás után jelenhettek meg naplók, beszámolók a történtekről, mint Polcz Alaine kegyetlenül őszinte vallomása, az Asszony a fronton. Jól ismerem a könyvet, így nem is volt kérdés, hogy a most megjelent levelezést Alaine és Miklós között ennek tükrében fogom elolvasni.
Mind Mészöly Miklós, mind Polcz Alaine háborús sérültek voltak, de amint azt Nádas Péter – aki közös barátjuk volt – kiemeli Alain az áldozatok, míg Miklós a tettesek sérülését hordozta magával. Miklós ölt, neki ezzel kellett elszámolnia, magával kellett szembenéznie. Alaine viszont bántalmazott volt, akinek azt kellett feldolgoznia, amit vele tettek. Mikor elkezdtem olvasni a leveleket, arra számítottam, hogy az Alaine ellen elkövetett tömeges erőszak lesz a kapcsolatuk legsötétebb momentuma, és ez nyomja rá bélyegét majd mindenre, amint ez oly sokszor történt hasonló esetben. Mert – ahogy azt sok női túlélő megállapította – a férjeik az egésszel nem tudtak mit kezdeni. Nem tudták megvédeni a nőket, és így elutasítóvá váltak az egész tragédia iránt. A német Martha Schiller naplójában ír erről. Mivel nem találtam magyarul a művet, megpróbálom ezt a kis részletet én lefordítani.
„Mostanában azt veszem észre, hogy megváltoztak az érzéseim – és minden nő érzései – a férfiak iránt. Sajnáljuk őket, olyan szánalmasnak és tehetetlennek látszanak. A gyengébb nem.”
Mészölyék kapcsolatában talán az volt a különbség, hogy Miklós később ismerte meg Alaine-t, ezért úgy szerette meg, és úgy vette feleségül, hogy tudott a múltjáról és azt elfogadta. Alaine azonban soha nem érezte magát elég jónak Miklóshoz. A saját szemében volt sérült áru, és nekem úgy tűnik, innen indult az összes problémájuk. Sokszor hangsúlyozza, hogy Miklósért élte túl, és pont ezért még fájdalmasabb volt számára, hogy nem adhat meg mindent a szeretett férfinak.
„...a múltban nekem adtad, először, hogy visszahoztál az életbe. Mert akkor meghaltam volna, ha nem vagy velem, és nem akarok élni éretted”
„... minden más lenne, ha fiatal, egészséges nő, szerelem és gyermek élne Melletted.”
Bűntudatot érzett, és valószínűleg pont ezért nézte el, és bocsátotta meg oly sokáig – lényegében egy életen át –, Miklós félrelépéseit.
Természetesen nem akarom Miklóst tisztára mosni. Önzők és érzéketlenek a levelei, melyekben kalandjairól, vagy a bizonyos K.-val való hosszabb kapcsolatáról ír Alaine-nak. Felfedezhető a kisajátítás, zsarnokság, birtoklási vágy és elnyomás minden eleme. Alaine is felismerte Miklós hatalmaskodását, írja is neki levelében:
„...és el is takartad egy kicsit a világot. Csak ha nem voltál, akkor láttam és akkor tudtam, kapcsolatba lépni emberrel, állattal és tájjal is”.
És persze ott van a tény, hogy soha nem engedte el a nőt, pedig Alaine többször menekülni próbált. Bár Miklós tettei dühítőek és elfogadhatatlanok, sajnos azt kell mondjam, nem tett semmi olyat, amit egy másik férfi egy másik nővel, vagy akár egy másik nő egy másik férfival egy másik kapcsolatban ne tett/tehetett volna. Alaine megerőszakolásának ténye nem befolyásolta a viselkedését. Ha mégis, akkor – Nádas Péter írása alapján – inkább pozitív irányba. Mikor Alaine betegeskedett, Miklós mindig visszatért hozzá, a közös ösvényre. Mondhatjuk, hogy ez nem mentség a tetteire, Alaine-nek mégis ez, és csakis ez segített.
„Miklós visszafordulásaitól nem Alaine sérülései, nem valós vagy vélt betegségei gyógyultak, hanem a sérülés, a betegség, a pusztulás, a tömeghalál és a világégés kapott benne humánus megvilágítást. Élni tudtak vele. S egyedül ez segíthetett Alaine-nek nagy bajában.”
Miklós tehát nem volt nagyobb szörnyeteg, mint bármely más hasonló csapodár lélek, és Alaine pontosan tudta, hogy egyedül kell feldolgoznia a tragédiákat. Mindent megtett, hogy fizikai- és lelki betegségeit leküzdje, hogy boldoggá tegye Miklóst, vagy boldog legyen nélküle. Hiszen lehetett volna úgyis, kezdhetett volna ő is viszonyt. Írja is, hogy ugyan „Ki tiltja meg nekem, hogy mással lefeküdjek? Én. Mondtam már, a szerelem elől kitértem adott pillanatban. Miután minden semmiségért lefeküdtem olcsón, nem megy...”. És itt azért meg kell említeni, hogy Miklós ezt pontosan tudta. Tudta, hogy Alaine nem fogja őt másért elhagyni, ezek után már csak arról kellett gondoskodnia, hogy nem másért, de ne hagyja el.
A kötet lebilincselő, nagyon érdekes és értékes olvasmány. Számomra inkább szól egy nő fiatalon átélt szenvedések utáni útjáról a megbékélés és boldogság felé, mint egy szerelemről. Ahogy Polcz Alaine írja Miklósnak, hogy „...nem Te, az élet sértett meg” világos, hogy ő is tudta, neki végérvényesen nem Miklóssal volt elszámolnivalója.
„Kincs, ugye jól érzed magad? Intuícióm szerint nyugtalan vagy. Jó, összedolgozunk. Az az érzésem, hogy egyre tökéletesebb jelzőkészülék leszek. Tehát egyelőre nem lesz háború. Úgy szeretném látni, hogy mit csinálsz, és annyi mindent szeretnék mondani, hogy nem is tudok írni. Most vasárnap, dél felé van, sokat gondoltál ma rám? Én igen.
Kincs, kincs, kincs. Persze, hogy majd mindent elmondok. Már amit tudok.
Szabad vagy!?
Érzem – hogy nem fog tetszeni a levelem. Ne haragudj.
Nagyon várlak és mégsem kérlek, maradj minél tovább. (Persze hogy szeretném, ha itt lennél hamar, nem tehetek róla.) De milyen boldog leszek, ha sokáig maradsz!”
Polcz Alaine Mészöly Miklósnak 1950. május 7. Budapestről Bánkra
(Részlet A bilincs a szabadság legyen című kötetből)
EGY ERŐS NŐ IS LEHET TEHETETLEN – GYARMATI FANNI, RADNÓTI MIKLÓS FELESÉGE
Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni fotóit nézegetve azt tapasztaljuk, hogy ragyog róluk a szerelem, szinte irigyen nézzük a vibráló értelemet, érzékenységet és szenvedélyt. Gyönyörűek és boldogok, Fanniból sugárzik a modern nő öntudata és ereje. De sokszor hiába a belső tartás és tettre készség, ha az élete nagy része mégis a poklok tüzében telt el. Finy Petra emlékezése.
–
Tehetetlen a szerelemmel szemben
1926-ban két gyerek találkozott a matek korrepetáláson, és egymásba szeretett. Miklós egy különleges intellektusú lányt ismert meg, akiről akkor talán még nem gondolta, hogy verseinek későbbi legfontosabb kritikusa lesz. Fifi állítólag olyan pontosan érezte a versek formavilágát, hogy ha költők társaságából valaki felolvasott neki, azonnal jelezte, hol döccen a ritmus, vagy mikor sántít egy versláb. Talán az irodalom volt a legszorosabb kötelék közöttük. Fiatalságuk még az esküvőjük idején is szembetűnő, Fanni naplójában így ír erről: „Olyan gyerekek vagyunk még.” 1935-ben házasodtak össze, 1944-ben pedig – alig néhány év együttélés után – Fanni már el is veszítette Miklóst, akit – máig tisztázatlan körülmények között – egy erőltetett menet során gyilkoltak meg.
Tehetetlen a szegénységgel szemben
A költő nehezen és lassan írt, Fanninak kellett nógatnia az alkotásra, aki magára vállalta kettejük egzisztenciális biztonságának megteremtését, ami igen szűkös volt. Hajnalban kelt, elment gyorsíró órát tartani apja iskolájában, ahol néha Miklós is oktatott helyesírást. A költő amúgy nem tudott állandó állásban elhelyezkedni, alkalmi irodalmi munkákat vállalt: fordítást, szerkesztést, írást. Ugyan gyámjától kapott némi havi juttatást, gyakorlatilag 1941-ig Fanni tanári fizetéséből éltek.
Tehetetlen egy másik temperamentummal szemben
Ma azt mondanánk, hogy különbözött a bioritmusuk és eltérő mozgásigénnyel rendelkeztek. Mindenesetre Fanni korán kelt, Miklós sokáig aludt. Fanni egész nap lótott-futott, tanítani járt, Miklóst nógatni kellett, hogy dolgozzon, nehezen vette rá magát. Fanni mindennap tornázott, gyakran evezett, úszott és síelt, szeretett kirándulni, Miklós alig akart sportolni valamicskét, a háta is görbe volt, és igen sokszor betegeskedett.
Fanni a férjével szemben egyéb témákban is igen kritikusnak bizonyult, aggódott például a kopaszodása miatt, attól félt, hogy talán majd nem találja elég vonzónak Radnótit gyér hajzattal, de ugyanígy zavarták a saját előbukkanó ráncai.
Tehetetlen a termékenység ellen
Fanninak összesen hat abortusza volt, ami egy mai nő számára rémisztően magas számnak tűnik. Tisztában kell lenni azonban a kor tragikus körülményeivel, hiszen még nem léteztek fogamzásgátló tabletták. Az aktív szexuális életet élő nők tehát sokszor kerültek méltatlan helyzetbe a nem kívánt terhességük miatt. Igaz, az első világháború után enyhültek a törvények. Ha még nem is számított hivatalos eljárásnak, de szinte rutinszerűen hajtották végre az abortuszt.
Radnótiné ötször választotta a művi terhességmegszakítást Miklós mellett. Hogy biztonságban érezhesse magát, orvos testvérének kapcsolatai segítették ebben.
Az asszony több érvvel is magyarázta a döntéseit: megélhetési problémákra hivatkozott, és lakhatási nehézségekre: pöttöm lakásban éltek, és apró ajándékokat is csak nehezen tudtak venni egymásnak a jeles alkalmakkor.
Sajnos a politikai helyzet sem kedvezett annak, hogy a zsidó származású házaspár biztonságban érezhesse megfogant gyermekét.
A hatodik abortuszra azért került sor, mert Fanni a megszállás idején többször is szovjet katonák erőszakának áldozatává vált, akadt köztük olyan, aki meg is verte.
Kétszeresen is hátrányos helyzetűként vészelte át a második világháborút: nőként, aki a katonák prédája lehet, és zsidóként, aki a férjéért aggódik, és aki maga is bujkálni kényszerül Pécsen hamis névvel.
Tehetetlen, amikor a férje szerelmes lesz
Radnótiék olyan házasságban éltek, melyre a tökéletes őszinteség volt jellemző, sokak számára talán túlzottan is. Miklós Beck Judit (Fanni barátnője) iránti szerelmét nyíltan vállalta hitvese előtt, akár a saját lakásukra is felvitte a nőt. Attól sem tartott, hogy Judittal való levelezését a felesége megtalálja, és elolvassa, hiszen nyílt volt a kapcsolat. Fanni valóban tudott róla. Naplójában megrendítő elfogadással nyilatkozik erről:
„Ha Miklósnak örömet okoz, örüljön!”
Ez a mondat beletörődőnek tűnik, pedig a feleséget nagyon zavarta, hogy férje akár a jelenlétében is mohó pillantásokkal néz Judit felé.
Fanni nem veszekedett a nyíltan vállalt hűtlenség miatt, tűrt, akár azt is, hogy otthon találja Juditot férjével láthatóan zilált állapotban. Inkább bement a konyhába, hogy megfőzze „Mik” kedvenc ételét. Az egy évig tartó kapcsolat után, melyben „Fifi” legnagyobb bánatára, férje még verset is írt Judithoz, az asszony csak lassan engedi vissza szívébe Miklóst. Radnóti egyik munkatáborból küldött levelében ezt írja: „Imádlak, és még szeretni sem hagyod magad.” Ám az engesztelő verset (Októbervégi hexameterek), Fanni sokra értékeli, gyönyörűnek találja, és tudja, milyen borzalmas körülmények között alkotta meg.
A feleség ugyan nem csalta férjét, de neki is tetszettek más férfiak. Schöpflin Gyulát például csak nehezen tudta kiverni a fejéből.
Tehetetlen a halállal szemben, de férjét halhatatlanná teszi
Radnóti halála után Fanni még másfél évig reménykedett abban, hogy a férfi él. Kétségek, és kínzó gondolatok között vergődött hosszú ideig, miután megtudta, mi történt férjével. „…a lengyelországi, észak-magyarországi mozgó tömegsírok motoszkáltak bennem, ahová együtt hányták be a még élőket a halottakkal. A tisztiorvos megnyugtatott, hogy a tarkólövés a legbiztosabb halál” – írja naplójában.
A halálhír lebénította, ráadásul gyötörte a gondolat, hogy miért nem menekültek el, és miért nem bujkáltak, hiszen akkor talán –más ismerőshöz hasonlóan – az ő férje is életben maradhatott volna. Tettek azért egy tétova kísérletet. Sík Sándor, – aki Radnóti tanár barátja volt – utolsó látogatása során ugyan tervezték, hogy megkérik, bújtassa el Miklóst a szegedi piarista rendházban, de végül csak lelki vigaszt kértek tőle. Az asszony utólag hevesen okolta magát, amiért nem álltak elő konkrétabb kéréssel. Valószínűleg Sík maga sem lett volna olyan helyzetben, hogy elbújtassa a férfit, mert Szegeden neki is számítania kellet különböző támadásokra.
Gyarmati Fanni 70 évig maradt hű Radnóti Miklós emlékéhez, nem házasodott újra, gondozta férje hagyatékát, minden erejével azon volt, hogy a költő életműve minél több emberhez eljusson.
A Pozsonyi út 1. második emeletén lévő apró, nappalis, konyhás lakásukba házasságkötésük után költöztek, ahonnan jó kilátás nyílt a Dunára és a Margit-szigetre. Fanni 1935-től haláláig itt élt, látogatót ritkán fogadott, interjút is nagyon ritkán adott: „...borzalmasan érint minden életünkkel – így vagy úgy – foglalkozó írás.”
Halála után a lakásukban található tárgyakat felújították, és a Radnóti Miklós Művelődési Központba vitték őket, ahol egy emlékszobába kerültek.
Aki szeretne közelebb kerülni ehhez a tündéri, egymást kínlódva, mégis mélyen szerető házaspárral, látogasson el oda.
Vagy olvassa el a naplóikat. Vagy lapozza át a róluk készült fotóalbumot, melyben úgy mosolyognak ránk, mintha nem a halál torkában állnának, szerelmük pedig olyan makulátlan lenne, mint a hó, amelybe szúrva síléceikre támaszkodnak az egyik képen.
Vagy lapozza fel a Radnóti Miklós által írt számtalan gyönyörű szerelmes vers egyikét, melyeket Gyarmati Fanninak köszönhetünk.
„NE NÉZZ ODA, KINCSEM, AMÍG MÁSSAL HÁLOK. ÉS NE HAGYJ EL!” – POLCZ ALAINE ÉS MÉSZÖLY MIKLÓS LEVELEZÉSE EGY LEGENDÁS, DE ZSARNOKI SZERELEMRŐL
Egy könyv az élet
A kötetben – amely Polcz Alaine és Mészöly Miklós 1948 és 1997 közötti levelezését tartalmazza – egy legendás, ám annál zsarnokibb szerelem története rajzolódik ki. Egy olyan szerelemé, amilyenről azt hisszük kiskorunkban, hogy egyszer velünk is megtörténik majd. Mert egyszer jönni fog az az egy, aki örökkévaló, aki igazán passzol, aki a csontunkig hatolóan szeret, aki zsigerileg hasonlít valami ismerősre ebből a világból, aki soha nem hagy el, aki soha nem ereszt.
Ez a könyv pontosan ugyanarról szól, mint amiről szól az élet: mi van a tündérmesében, és azon túl. Hogyan, milyen áron képes együtt maradni két szerelmes ember, aki passzol.
Bevallom, engem sokkal jobban érdekel ebben a történetben Polcz Alaine, mint Mészöly Miklós, és nem azért, mert ő a női karakter, hanem mert sokkal rejtelmesebb, izgalmasabb, és talán... kimondom: szebben is ír a másikhoz fűződő érzelmeiről. Meg lehet, hogy azért is, mert egy kicsit (na, jó, per pillanat nagyon) haragszom Mészöly Miklósra, aki nemhogy nem erősíti azt az ideálképet, amit szeretnék hinni, hanem némiképp le is rombolja azt.
Hozzáteszem, az író már az elején megfogalmazza, hogy milyen kapcsolatra vágyik. Még ha túlságosan ködösen is kiolvasható ezekből a sorokból (ne aggódjatok, aztán lefordítom):
„A csavargó alkat végső soron nem zárja ki a megülést, a kikötőt, csak ebben a kikötőben legyen meg az idegenség varázsa, s ne akarja magát szürke és fantáziátlan törvényerőre emelni. Legyen meg benne a véletlen csodálatossága és törékenysége, a különbözőbb lehetőségek paranormája; önfelajánlás legyen s ne törvény. A bilincse a szabadság legyen. Azt hiszem, ez mindennél tartósabb, nem? S becsületesebb."
Lefordítva a mi nyelvünkre, ez az 1949-es levélből vett idézet (ez volt a házasságuk első éve) annyit jelent, hogy „én vagyok a szép szabad művészlegény, a csavargó, aki eddig hányódott-vetődött az életben nőről-nőre, de most, hogy megtalálta azt, akivel el tudja képzelni az életét, azt várja a tőle, hogy maradjon izgalmas és titokzatos, maradjon benne kihívás, ellenkezés, hogy fenn tudja tartami az érdeklődését, de mindamellett (és ez a kulcsmondat) engedje azért szabadon”. Értitek?
Szabadság
Az „A bilincs a szabadság legyen” címben is említett, egyébként gyönyörű mondat számomra egyértelmű:
félre fogok kúrni, drágám, de nem akarom, hogy elválj tőlem.
Miklós, bytheway, az első években szinte minden egyes levél végére odakanyarintja feleségének, hogy „remélem, nem mással vagy”, „remélem, nem rosszalkodsz valahol”, „remélem, egyedül vagy, és nem flörtölsz holmi férfiakkal”. Hát mi ez, ha nem annak a csalhatatlan jele, hogy mindenki saját magából indul ki? Az pedig jóllehet, Alaine-nek eszébe se jutott soha, hogy másokkal kacérkodjon.
„Óh, te férjeknek férje. Most vasárnap reggel bejön Egon, hozza kezében a leveledet. Bizonyisten, nagyon örvendtem. Mert látod, Kolozsvár nincsen olyan messze Pesttől, mint gondoltam, de te messzebb vagy. Hát azért ne gondold mindjárt azt, hogy ez szerelem. De talán annál sokkal rosszabb. Hozzászoktam egy hanghoz, a Tiédhez, és most mintha a többiek más nyelven beszélnének." – Polcz Alaine, 1955 (Kolozsvárról Pestre)
Ezzel együtt persze a kötet, mint olvasmány, lebilincselő. A majdnem ötven évnyi levelezésnek van egy csodálatos íve. A kezdeti perzselő szerelmet először Alaine egyre gyakoribbá váló betegeskedése árnyékolja be (emiatt sok időt töltenek külön), majd a Miklós nőügyei miatti konfliktusok sűrűsödnek. Mészöly többször volt másba szerelmes házasságuk alatt, és többször el is hagyta Alaine-t, ezekből a szakításokból pedig egyre nehezebben tudta visszakönyörögni magát. A könyv nem igazán részletezi a nőügyeket, tulajdonképpen konkrétan egy hölgyet említ, akit csupán K-ként emlegetnek a levelekben, ebből következtetve azt tartom valószínűnek, hogy ő lehetett a legmeghatározóbb kapcsolata az írónak a felesége mellett, mert ezért a bizonyos K-ért többször is elhagyta, sőt egy időben nyitott házasságban is élhettek, legalábbis ez sejlik ki a soraikból. Olvassátok csak:
„...egy darab csokoládét kettőbe osztottam, és nyújtottam Feléd az egyik darabot, és azt elrejtettem, a tenyerembe szorítottam és nem akartam megmutatni. Akkor Te nagy meglepetésemre, erőszakkal szétfeszítetted a tenyerem, és megnézted, és meglepődtél, hogy én a kisebbik darabot rejtegetem. És akkor belém vágott, hogy Úristen, micsoda nők vehettek téged körül, ha nem tudod, ha nem alapvető élményed, hogy minden nő, aki igazában az, az a kisebbik darabot tartja magának, és azt rejtegeti.
...bármikor visszajöhetsz hozzám, ha vak leszel, nyomorék, rákos, idegbeteg, vagy ünnepelt író. De így ezt folytatni nem tudom. Kérlek, értsél meg, és ne haragudj. Ne haragudj, és se depresszióval, se öngyilkossági gondolatokkal, se bűntudattal ne reagálj rá" – Polcz Alaine, 1974
„Tényleg azt hiszed, hogy az engedékenység miatt vagyok olyan, amilyen vagyok – vagy lett az, ami lett? Valahogy nehéz ezt elfogadnom, mert akkor azzal kell szembenézni, hogy egy függőség keretei között kell megfogalmaznom magamat (magunkat) – pedig úgy érzem, a szabad döntésben kéne megtalálni a függőség kereteit. És ez nagyon más. Ha az én élet- és ösztön-magatartásomat csak arra vezetem vissza, hogy te engedékeny voltál, akkor ez valahogy és valahol mind a kettőnket kisebbít.” – Mészöly Miklós, 1975
Bilincs
Polcz Alaine is megannyiszor próbálta elhagyni férjét, az író pedig ugyanennyiszer nem engedte el. A kötet végén olvasható utolsó részben a házaspár közeli barátja, Nádas Péter mesél. Elmondja, hogy Mészöly mennyire képtelen volt a felesége nélkül létezni, mennyire volt mégis zsarnoki ez a szerelem, mennyire elfoglalta a teret Alaine elől, mennyire birtokba vett mindent, beleértve a nőt is. És hogy mennyi nőügye volt, amelyekhez az író barátai falaztak – vagy éppen nem falaztak.
Ráadásul Polcz Alaine apja ugyanígy hagyta el az anyját, számtalanszor. És közben az íróházaspár egész házasságra árnyékot vetett, hogy Polcz Alaine nem tudott gyereket szülni. A nő emiatt örökös bűntudatot érzett, ki tudja, talán ez is közrejátszott abban, hogy ennyiszer képes volt szemet hunyni a férje gyarlósága fölött.
Ha valaki megkérdezné most tőlem, mit gondolok erről a szerelemről (nem kérdezi meg senki, ezért aztán leírom), akkor azt mondanám: ez nem szerelem volt.
Mert a zsarnokságnak, az önzésnek, a birtoklásnak, az uralkodásnak a másikon nincs köze a világ legnemesebb érzéséhez. Még akkor sem, ha rásütjük, hogy a maga módján Mészöly csak így volt képes szeretni.
Ez nem von le a szövegek értékéből, A bilincs a szabadság legyen ugyanis akkor is izgalmas, gyönyörű olvasmány, ha az ember közben rendesen bepöccen Mészöly Miklósra...
"A többnejűséget azok a kultúrák találták ki, amelyek csakis a nemi vágyat, de a szerelmet sohasem ismerték"
A többnejűséget azok a kultúrák találták ki, amelyek csakis a nemi vágyat, de a szerelmet sohasem ismerték. Hímek, de nem férfiak. Több szerelmem éppúgy nem lehet, ahogy több istenem sem. Csak Egy. A többiekben nem is tudok hinni, nem is ismerhetem, és főleg nem szerethetem őket.
Test kívánhat sok testet – de a lélek csak egyet. Azt az egyetlen Egyet.
Több szerelmem éppúgy nem lehet, ahogy több istenem sem. Csak Egy.
Az egy az élet legtitkosabb, leggazdagabb szava. Százmillió, vágytól hajtott ondósejt indulhat az útjára, de céljába csak egyetlenegy jut. Egy. És egyetlenegybe. Ebből az eggyé válásból születtél te és én, és mindenki. „Egyetlenem!" – így nevezed a szerelmedet. És az is. Nincs rá jobb kifejezés. Amíg szerelmes vagy belé, ötmilliárd ember közül ő az egyetlenegy. Így érzed, és így mondod. Olyan van, főleg férfinál, hogy megkívánsz mást is, sokat is, négyet is, tizet is, százat is, de ez nem szerelem.
A szerelem: páros tánc: a kettő eggyé válik benne.
A magyar nyelv csodája, hogy erre külön szót alkotott. Hasonlít a „szeretet"- re, de nem az. A szeretetben sok mindenki van. De a szerelemben csak egy. Nincs benne senki más, csak Te.
