egyfelől nincs Goethe topik másfelől Shakespeare meg megfagyott.
hozzunk hát a hős-csoda korszakból , a FIDELIO korszakból egyet, egy rövidet. Benne régi, sajnos már elment barátném Villamos, aki mellesleg brácsás volt, itt van Unicornis is és felbukkan itt Kozlovsky úr is, a nagy zongora tudós és van itt valami kelekótya, italos parsifal hendrix is.
"If this fall into thy hand, revolve. In my stars I am above thee; but be not afraid of greatness: some are born great, some achieve greatness, and some have greatness thrust upon them. Thy Fates open their hands; let thy blood and spirit embrace them; and to inure thyself to what thou art like to be, cast thy humble slough, and appear fresh. Be opposite with a kinsman, surly with servants; let thy tongue tang arguments of state; put thyself into the trick of singularity. She thus advises thee that sighs for thee. Remember who commended thy yellow stockings, and wished to see thee ever cross-gartered: I say, remember. Go to, thou art made, if thou desirest to be so; if not, let me see thee a steward still, the fellow of servants, and not worthy to touch Fortune’s fingers. Farewell. She that would alter services with thee."
--Malvolio reading a letter from "The Fortunate Unhappy” in "Twelfth Night" (Act 2, Scene 5)
(1 )Ez az írás eredetileg bevezetőként íródott Randall McLeod/Random Cloud/Random Clod esszégyűjteményéhez, akinek továbbra is adósai vagyunk. L. különösen: Randall McLeod, „Spellbound: Typography and the Concept of Old-Spelling Editions”, Renaissance and Reformation, n.s., 3 (1979), 50–65; „Unemending Shakespeare’s Sonnet 111”, Studies in English Literature, 21 (1981), 75–96; „UNEditing Shak-speare” [sic], Sub-stance, 33/34 (1982), 26–55; Random Cloud, „The Psychopathology of Everyday Art”, Elizabethan Theatre, 9 (1986), 100–168; „The Marriage of the Good and Bad Quartos”, Shakespeare Quarterly, 33 (1982), 421–31; „»The very names of the Persons«: Editing and the Invention of Dramatick Character” = Staging the Renaissance: Reinterpretations of Elizabethan and Jacobean Drama, szerk. David Scott Kastan és Peter Stallybrass, New York, London, Routledge, 1991, 88–96; and Random Clod, „Information on Information”, TEXT, 5 (1991), 241–81. Szeretnénk köszönetet mondani David Bevingtonnak, Jeff Mastennek, Barbara Mowatnek, Gary Taylornak és Paul Werstine-nek a tanácsaikért, amelyek segítettek az esszé végleges formájának kialakításában.
(2) L. ezzel szemben Leah Marcus érvelését, aki ragaszkodik a történelmi aktualitás és a szövegek jellegzetességei közötti kapcsolathoz: Puzzling Shakespeare: Local Reading and its Discontents, Berkeley, Los Angeles, London, Univ. of California Press, 1988, különösen 43–50; és „Levelling Shakespeare: Local Customs and Local Texts”, Shakespeare Quarterly, 42 (1992), 168–78.
(3) Ezt állítja Gary Taylor bevezetőjében: „General Introduction” = William Shakespeare: A Textual Companion, szerk. Stanley Wells, Gary Taylor, John Jowett és William Montgomery, Oxford, Clarendon Press, 1987, 3–7.
(4) G. Thomas Tanselle egy ilyesféle bibliográfiai és hermeneutikai modell mellett érvel nagy hatással, kijelentve, hogy a mű elvont nyelvi jelenség, amely „nem papíron vagy hangokban létezik”: „A szerzőség bármelyik elképzelésével értünk egyet, az olvasás aktusa, illetve a múltból származó üzenetre fordított figyelem magában hordozza az arra irányuló erőfeszítést, hogy az elénk tárt szövegen (vagy szövegeken) keresztül felfedezzük a mögötte rejtőző alkotást.” (A Rationale of Textual Criticism [Philadelphia, Univ. of Pennsylvania Press, 1989], 18, kiemelés tőlünk). Tanselle-nek a mögöttes alkotásra irányuló kutatása hasonlít arra, amit Stephen Orgel az „autentikus” Shakespeare iránti vágy név alatt tárgyalt: „Az előfeltevés az, hogy a szövegek valami másnak a reprezentációi vagy megtestesülései, és ez a valami más az, aminek a feltárására vállalkozik az előadó vagy a szerkesztő.” („The Authentic Shakespeare” Representations, 21 [1988], 1–25, különösen 24). Szemben azonban Tanselle idealizált „alkotásával”, Orgel „szövegkönyve” mindig is függött a változó történeti, színházi és szerkesztői esetlegességektől. L. továbbá Paul Werstine elemzését, aki azt vizsgálja, hogy ennek a késztetésnek egy konkrét változata – amelyet „egy bizonyos típusú narratíva iránti vágy”-ként határoz meg – hogyan vezetheti félre a filológiai értelmezést: „Narratives About Printed Shakespeare Texts: »Foul Papers« and »Bad« Quartos”, Shakespeare Quarterly, 41(1990), 65–86, különösen 82.
(5) Az új bibliográfusok a huszadik század első felében lelkiismeretesen vizsgálták a korai shakespeare-I szövegek materialitását, csak hogy felleljenek benne egy idealizált Shakespeare-t. L. Margreta de Grazia, „The Essential Author and the Material Book”, Textual Practice 2 (1988), 69–86; Anne-Mette Hjort, „The Interests of Critical Editorial Practice”, Poetics 15 (1986), 259–77; és Hugh Grady, The Modernist Shakespeare: Critical Texts in a Material World, Oxford, Oxford UP, 1991, 57–63. Témába vág Paul Werstine elemzése is arról, hogy az új bibliográfusok hogyan támaszkodtak a „piszkozatokra”, a szerző állítólagos eredeti változataira; l. egyrészt „Narratives”, másrészt „McKerrow’s »Suggestion« and Twentieth-Century Shakespeare Textual Criticism” című írását, Renaissance Drama 19 (1989), 149–73. Továbbá a Terence Hawkes által a bibliográfiai küldetés szentséggel való egybecsengéséről és filozófiai idealizmusáról írtakat: That Shakespeherian Rag: Essays on a Critical Process, London, Routledge, 1986, 74–76.
(6) A múlt és jelen e nyugtalanító dialektikus megfordításával kapcsolatban l. „Marxism and Historicism”= Frederick Jameson, The Ideologies of Theory: Essays 1971–1986, 2 kötet, Minneapolis, U. of Minnesota P, 1988, 2. köt, 175.
Prospero viselkedése csodálatra méltó. Megmentő tervének végrehajtása után elhatározza, hogy eltemeti varázspálcáját és mágikus könyvét. Miért? Mert rózsakeresztessé válik. Mint tudós elmélyült kutatásokat végzett, s minden területen igen nagy tudásra tett szert. Ezt a tudást arra használta, hogy segítse és jó útra térítse az emberiséget. Tapasztalatokat szerzett a mágia és az alkímia területén, felkutatta a bölcsek kövét, hogy megfejthesse az emberi lét titkát. De felért a csúcsra. Milánó hercegeként gyakorolt már világi hatalmat is, ezoterikus tanulmányai pedig nagymesterré avatták. Mit kívánhatna még?
A tiszta és valódi rózsakeresztesség egészen más dolog, és Shakespeare Prospero viselkedésében ezt a másságot meg is mutatja a szokásostól eltérő, felsőbbrendű értelemben. Prospero egy teljesen új nézőpontot állít fel, amely jóval magasabbra helyezhető a puszta mágikus tapasztalatszerzésnél. Prospero rózsakeresztessége abban rejlik, hogy hatalmának csúcsán felismeri, hogy mindez a hatalom és képesség egy alsóbbrendű mágiából származik. Megérti, hogy minden világi és természetfeletti képesség pusztán csak káprázat, s a belső megszabadulás útján semmi értéke nincs. E tudás forrásai nincsenek megjelölve, de Prospero bebizonyítja, hogy ismer egy sokkal magasabb valóságot, mint ahol eddig élt. A mennyei muzsikát többre becsüli az alsóbb mágiánál. Lemond mágikus hatalmáról, amelyet varázspálcája és könyve jelképez.
A MEGSZABADULT EMBER
Belső fejlődésének köszönhetően Prospero minden eddigit idegennek és alkalmatlannak talál belső élete számára. Mindent elhagy, ami fontos volt számára, és önszántából visszatér a világba szolgálni. Kezdetben elfordult a világtól, mert úgy gondolta, máskülönben eltérne szellemi útjától, de most, hogy elnyerte a tudást és a bölcsességet, visszatér az emberek szolgálatára, mint közülük egy. Ezzel teljesíti be a tökéletes önfeláldozást. E cikk címének szavai - Szabadság felé a szolgálaton keresztül - Prosperot új fénybe helyezik előttünk. A szolgálat, a szolgálatkészség és a szabadság a valódi témája ennek a darabnak. A főszereplő, Prospero igen bonyolult és nehéz körülmények között is tudja, hogy a szabadság feltétele az Isten tervének való engedelmesség és annak szolgálata. A szolgálat szabadság. Egyedül talán Prospero lehetne mások mestere, de ő nem kívánja ezt. Csakis saját magának mestere, s ezáltal közvetve másoké is. Ez a szabadság, ez az "önmesterség" Shakespeare drámájának fő mondanivalója. Az ember nem szabadulhat meg konok akarással és énközpontúsággal, csakis úgy, ha az isteni tervet szolgálva az égi muzsikára figyel. Ez az eljövendő dolgok szolgálata.
NEM VISSZAHÚZÓDNI KELL A VILÁGTÓL, HANEM ELHAGYNI ÖRVÉNYEIT
A világba való visszatérés Prospero részéről nagy önfeláldozást jelent. Nem húzódik már el a világtól, hanem törvényei alá helyezkedvén újból kiszolgáltatja azoknak magát. Teljesen tudatában van, hogy mágikus hatalom nélkül ki lesz szolgáltatva eljövendő sorsa kénye-kedvének. Utolsó szavaival a következőket mondja:
"Bűbájam szétszállt, odalőn,
S ha még maradt csekély erőm,
Az már a magamé csak, és
Nápolyig vinni is kevés.
Országom visszanyertem én.
S a csalót meg se büntetém:
Ne hagyjatok hát tengeren.
Ezen a puszta szigeten:
Sőt jertek e varázst a ti
Varázsotokkal megoldani.
Lágy lehellet röpítse vásznam,
Másképp nehéz célt nem hibáznom.
Célom a tetszés volt. S ma már
Oda a szellem, oda a báj
S kétségbeesni kéne ma,
Ha nem könnyítne szent ima
Mely a kegyelem kényszere,
S minden hibának gyógyszere.
Ha vártok hát bocsánatot,Nekem is megbocsássatok."
Nem csak az angol, a magyar nyelv is szegényebb lenne minden idők legnagyobb drámaírója és egyik legnagyobb nyelvújítója nélkül. Biztos nem tudta, hogy ezek a kifejezések mind tőle származnak!
A létre, illetve nem létre és egyéb életbevágó dolgokra vonatkozó örökbecsű idézeteken kívül Shakespeare konkrét szavakat is adott az angol nyelvnek, hiszen több szót is bizonyíthatóan ő alkotott meg, más nyelvekből kölcsönözve, egy-egy főnevet igeként használva, két létező szóból egy újat kreálva vagy éppen elő- és utótagokkal ellátva.
Tőle származik például az angolban a jól nevelt (well-bred), a sebezhető (vulnerable), a szenteskedő (sanctimonious), a baljós (inauspicious) vagy a cinkos (pander) szó. A mi nyelvünkbe ezek a szavak vélhetően nem Shakespeare által kerültek be, de attól még mi is számos nyelvi leleményt köszönhetünk neki, hiszen nemcsak szó, de rengeteg olyan kifejezés és mondás is van, amit mi is gyakran használunk, és talán nem is gondolnánk, hogy egytől egyig az angol Bárdtól erednek.
„Minden jó, ha a vége jó” – mondjuk nagy bölcsen, ha valami hosszadalmas, viszontagságos módon végül jól sül el, és valószínűleg eszünkbe sem jut, hogy Shakespeare 1623-as darabjának címét idézzük.
„Jöjjön, aminek jönnie kell” – kiáltjuk, sorsunkba beletörődve. Akárcsak Macbeth, hiszen a jelentőségteljes mondatot ő mondta ki először. Ehhez hasonlóan „a szerelem vak” tartalmú aranyigazságot is szívesen hangoztatjuk, amit ugyan nem Shakespeare használt elsőként, de neki köszönhetően terjedt el (az író több drámájában is előfordul, A velencei kalmárban például Jessica állapítja meg).
Nem kevésbé érzékletes szóképek a zöld szemű szörny mint a féltékenység metaforája, az éjjeli bagoly nem az állat, hanem az éjszaka tevékeny emberek megnevezéseként vagy épp a kőszívű a kegyetlen szinonimájaként használva.
Természetesen ezek is az avoni hattyú leleményei: A velencei kalmárban, a Vízkeresztben, illetve a IV. Henrikben vezette be őket.
Utóbbi drámában hangzik el a 'kieszi a vagyonából' kifejezés is, amit szintén gyakran használunk akár a mindennapokban is. Shakespeare-en kívül a felsorolt idiómákért persze köszönettel tartozunk az író fordítóinak is, Vas Istvántól kezdve Radnóti Miklóson át Szabó Lőrincig. A Madách Színház június 9-től július 16-ig tartó Szerelmünk, Shakespeare fesztiválján pedig a jól ismert klasszikusok új fordításával és új fordítóival (Szabó T. Anna, Nádasdy Ádám) is találkozhatunk. További részleteket a programokról IDE kattintva olvashatunk.
IttShakespeare által kreált összes kifejezést és előfordulási helyét megtaláljuk.
A Madách Színházban jelenleg is zajló Szerelmünk, Shakespeare fesztivál Az én Shakespeare-em című sorozatának június 15-i előadója a neves Shakespeare-kutató, Kállay Géza volt, aki fájdalmasan aktuális párhuzamba helyezte az angol Bárd életművét.
A professzor a Shakespeare-hez fűződő kapcsolata feltárásához az egyetemi előadás formáját választotta, hiszen már 33 éve űzi ezt a műfajt. A közönségnek persze nem száraz felolvasásban volt része, hanem briliánsan végigvezetett gondolatfutamban, amely ráadásul mai társadalmunk egyik legégetőbb kérdésére is reflektált.
Kállay a pár éve folyamatosan terítéken lévő menekült kérdés kapcsán azt mutatta be, hogyan viszonyult William Shakespeare műveiben az idegenekhez, a másokhoz. Ennek szemléltetésére a professzor az avoni hattyú három fontos idegen figuráját választotta, és ezeket elemezve jutott el végső következtetéséhez.
Az első ilyen karakter A velencei kalmár Shylockja volt, akinek a személyében Shakespeare a „gonosz zsidó” archetípusát használta. A kor Angliájában teljesen általános volt az antiszemitizmus, és eleinte a darab is ennek megfelelően ábrázolja a figurát, a szerző azonban egy pont után mégis meglátja és megmutatja Shylockban a tragikus hőst.
„Ahogy alázzák, úgy emelkedik” – fogalmazott Kállay, és arra is felhívta a figyelmet, hogy a zsidó uzsorás híres nagymonológjában is sok lényeges dolog elhangzik, ami segít megérteni, közelebb hozni az idegeneket („Ha megszúrtok, nem vérzünk-e? ha csiklandoztok, nem nevetünk-e? ha megmérgeztek, nem halunk-e meg?” – Vas István fordítása).
Az előadó szerint ráadásul A velencei kalmárnak a végső üzenete is az, hogy mi értelme volt az új vallásnak, ha arra tanít, hogy lenézzünk és megalázzunk másokat.
Ezt követően Othello alakja került sorra, aki már küllemre is más, mint a többség, rögtön lehet látni rajta, hogy idegen. Egykori mesterét és apósát, Géher Istvánt idézve Kállay mindezt úgy írta le szemléletesen, hogy Othello kívül fekete, belül fehér, Desdemona kívül-belül fehér, Jago pedig kívül fehér, de belül fekete.
A professzor ezután a dráma több érdekes értelmezési lehetőségét is felvillantotta. Az egyik olvasat szerint például a tragédia annak az allegóriája, ahogy a fehér ember megszáll egy idegent, ahogy a spanyol gyarmatosítók megszállták a későbbi gyarmatok népét. Még ennél is izgalmasabb megoldás, hogy Othello mint fekete, mint más szimbólumává válik mindannak, ami a férfit és a nőt mássá teszi.
A hős hiába törekszik rá, nem lehetséges az a harmonikus állapot két ember, férfi és nő között, amelyben semmiféle elválasztottság nincs köztük. Ebben az értelmezésben a gyilkosság tulajdonképpen a nászéjszaka, a deflorálás, amikor – a szűzhártya átszakadásával – mégiscsak megszűnik az elválasztottság, ebbe viszont Desdemona belehal.
Othellónak tehát meg kell értenie, hogy van olyan elválasztottság, amin nem lehet keresztül törni. Ilyen értelemben tehát a másság élménye bármelyikünkre vonatkoztatható, a mór legnagyobb tragédiája pedig, hogy miért kell fájdalmat okoznia pont annak, aki a teljes egyesülést kívánja.
Kállay Shakespeare legidegenszerűbb figurájával, A vihar Calibanjával zárta előadását. Róla azt kell tudni, hogy annyira vad és barbár, „a sötétség fia”, hogy a drámaíró a nevét is a 'kannibál' szóból vette. Feltűnő viszont, hogy Shakespeare a legszebb költői sorokat mégis az ő szájába adja, így felmerül a kérdés: mi van, ha az az egy látja helyesen a világot, aki másként látja? A darab végén ráadásul Prospero herceg a sajátjaként fogadja el a barbárt, („közülük kettőt / jól ismertek, tiétek; / a sötétség / fia, ez itt, enyém”), azaz felismeri a saját magában élő Calibant. Shakespeare pedig mindezzel azt veti fel: mi van akkor, ha ez a másik, az idegen te magad vagy?
Mi az ördögöt gondol húgom, hogy testvére halálát ily nagyra veszi? Bizonyos vagyok benne, hogy a búbánat ellensége az életnek.
MÁRIA.
Bizony, Tóbiás úrfi, korábban kellene haza járnod éjjelenkint: húgodnak, kisasszonyomnak, nagy kifogásai vannak a te késő óráid ellen.
TÓBIÁS.
Hát adja be kifogásait rendes per útján.
MÁRIA.
Úgy ám; csakhogy szebb viselet lenne, ha a rend illendő határai közt maradnál.
TÓBIÁS.
Szebb viselet? Nem akarok én szebben ruházkodni, mint a hogy vagyok. Ez a ruha elég jó arra, hogy benne igyam, úgy szintén ezek a csizmák is; ha pedig nem, hadd lógjanak a nekik szánt szegen.
MÁRIA.
A dőzsölés, a poharazás tönkre tesz. Kisasszonyom épen tegnap beszélt rólad, meg valami bolond úrfiról, a kit te az ő kérője gyanánt hoztál ide egy estve.
TÓBIÁS.
Kiről? Keszeg Andorról?
MÁRIA.
Igen, ő róla.
TÓBIÁS.
Már pedig az oly derék ficzkó, mint Illyriában akárki.
MÁRIA.
Mit tartozik ez a dologra?
TÓBIÁS.
Három ezer aranya van egy esztendőre.
MÁRIA.
Úgy ám; csakhogy mindezen aranyra is csak egy esztendeje van ám: valóságos bolond és tékozló.
TÓBIÁS.
Pfúj! hogy így beszélsz! tud gordonkázni, tud három-négy nyelvet szórul szóra könyv nélkül s bír a természet minden jó adományával.
MÁRIA.
Bír, valóban, s maholnap valamennyit földhöz is veri: mert a mellett, hogy bolond, még nagy kötekedő is, és ha a gyávaság adománya nem mérsékelné kötekedési kedvét, okos emberek véleménye szerint csakhamar a temetőt bírná adományúl.
TÓBIÁS.
Szavamra mondom, rágalmazók és diffamálók beszélnek így ő róla. Kik azok?
MÁRIA.
Azok, a kik még azt is hozzá toldják, hogy ő minden éjjel veled együtt iszik, úrfi.
TÓBIÁS.
Iszik biz az, húgom egészségére. Iszom is érte, míg csak lemegy a torkomon s míg italt kapni Illyriában. Az is gyáva és czenk, a ki az én húgomért annyira nem iszik, hogy felforduljon vele a világ. Csitt, asszony! Castiliano vulgo: mert itt jön Keszeg Andor úrfi.
Keszeg Andor jő.
ANDOR.
Böffen Tóbiás úrfi! nos, hogy vagyunk, Böffen Tóbiás úr?
Félreértesz, lovag: kúrozni, annyit jelent, mint végig méregetni, szépet tenni, kérlelni, ostromolni.
ANDOR.
De már azt csakugyan nem próbálnám meg vele ebben a társaságban. Ezt jelenti hát az a: kúrozzad?
MÁRIA.
Ajánlom magamat, uraim.
TÓBIÁS.
Ha így ereszted el, Andor, jobb lesz többé kardot se rántanod.
ANDOR.
Ha így mégysz el, kisasszony, akár többé kardot se rántsak. Azt gondolod, szép hölgy, hogy bolondot fogtál?
MÁRIA.
Én nem foglak téged, úrfi.
ANDOR.
De bizony csak fogj: ime itt a kezem.
MÁRIA.
No hát, úrfi, a gondolat szabad: kérlek, vidd a kezedet a pinczébe s itasd.
ANDOR.
Miért, édes szivem? miféle képes beszéd ez?
MÁRIA.
Biz ez száraz, úrfi.
ANDOR.
Már én azt gondolom, nem vagyok olyan szamár, hogy a kezemet szárazon ne tudnám tartani. De micsoda ez a te tréfád?
MÁRIA.
Száraz tréfa, úrfi.
ANDOR.
S telve vagy te az ilyennel?
MÁRIA.
Igen, úrfi: az újjam hegyén van; hanem most már vigyed a kezedet, bele úntam. (El.)
TÓBIÁS.
Ah, lovag! egy palaczk bort neked. Mikor láttalak így leverve?
ANDOR.
Gondolom, életedben sem, ha csak akkor nem, mikor a bor levert. Úgy veszem észre, néha-néha én sem vagyok elmésebb, mint más keresztyén, vagy akármely közönséges emberfia; hanem nagy marhahús-evő vagyok, s úgy hiszem, ez árt elmésségemnek.
TÓBIÁS.
Kétség kívül.
ANDOR.
Ha azt tudnám, lemondanék róla. Holnap haza lovagolok, Tóbiás.
TÓBIÁS.
Pourquoi, drága lovagom?
ANDOR.
Mi az, pourquoi? hogy tegyem, vagy ne tegyem? Bár nyelvekre fordítottam volna azt az időt, melyet vívásra, tánczra és medve-vadászatra fordítottam. Oh! mért is nem éltem csak a művészeteknek!
TÓBIÁS.
Akkor pompás fürtös fejed volna.
ANDOR.
Hát javított volna ez a hajamon?
TÓBIÁS.
Kétségkívül: mert látod, hogy természettől nem akar göndörülni.
ANDOR.
De azért elég jól áll az nekem, úgy-e?
TÓBIÁS.
Pompásan: úgy függ alá, mint a szösz a guzsalyról, s még megérem, hogy valami gazdasszony a lába közé kap és lefonja rólad.
ANDOR.
Igazán, Tóbiás, én holnap haza megyek: húgod nem akarja, hogy lássák, vagy ha akarja is, négyet teszek egyre, nem akarja, hogy én lássam. Maga a gróf is, itt közelében, kéri a kezét.
TÓBIÁS.
Nem kell neki gróf: nem akar ő magánál különbet se rangra, se korra, se észre nézve, arra már esküdni is hallottam őt. Nem esett ám még ki a világ feneke, barátom.
ANDOR.
Még egy hónappal megtoldom. Be különös kedélyű ficzkó is vagyok én: kedvem telik bohóságban, dőzsölésben, néha egyszerre mind a kettőben.
TÓBIÁS.
Való vagy te az ily hóbortokra?
ANDOR.
Mint bárki más Illyriában, legyen az akárki ilyen magamforma; csakhogy idős emberrel nem akarom magamat összemérni.
TÓBIÁS.
Mennyire vitted a gaillard-tánczban?
ANDOR.
Hát könnyen kiadom benne a káprit.
TÓBIÁS.
S én meg könnyen kiadom a káprihoz a pecsenyét.
ANDOR.
S gondolom, a hátraforgót oly simán és pontosan megteszem, mint Illyriában akárki.
TÓBIÁS.
Mért vannak rejtekben e tulajdonok? mért borítja lepel e sajátságokat? tán, hogy ne szállja meg a por, mint a Mall kisasszony arczképét? Mért nem gaillardban mégy a templomba is? s mért nem corantoban jösz vissza? Nekem így a rendes járásom is táncz volna s peselni sem mennék másként, csak bokázva. Mit gondolsz? arra való a világ, hogy erényeinket eltitkoljuk benne? Lábadról, pompás alkata miatt, azt hittem, hogy egy gaillard-csillagzat alatt képződött.
ANDOR.
Biz az jó erős s nem is mutat rosszúl rózsaszín harisnyában. Nem csapnánk valami lakomafélét?
TÓBIÁS.
Mit is csinálnánk egyebet? nem a Bika-csillagzat alatt születtünk-e?
ANDOR.
Bika-csillagzat? Annak jelentése szív és oldal.
TÓBIÁS.
Nem, uram: annak jelentése öklelés, ugrándozás. Hadd lássam a kápridat. Ha! magasabban! Ha! ha! pompás! (El mind.)
