A legjobb dolgok talán a pillangók a hasban mikor a másik úgy mosolyog rád és ettől hirtelen csapatban lepik el a bal szívkamrád az éppen kikelt lepkék. Szalóczi Dániel
Földi János: Vége koronázza... Vége koronázza a' tselekedetet. Mig valamelly munka nem ér végezetet, Nem tehetsz felőle igaz itéletet; Napot estve dicsér, halál az életet.
Dayka Gábor: II. Leopold Koronáztatására Eleje egy nagyobb kőlteménynek, mellyet készített T. Bárdosy János a Lőtsei Iskoláknak hellybéli Igazgatója fordítt. Deákból 1792. Üdvözlégy méltó Phoenixe Theresa porának Te, kiben árva Hazánk egyedűl hellyezte reményjét! O Leopold! kit az Ég példáúl kűlde világra A koronás Fejedelmeknek, hogy merre hanyatlik A nap arany szekerén, vagy az éj bús fellegit űzi: Tűndöklő Virtussaidat bámúlva tsudálják. Űlj-fel öröm-riadás köztt a diadalmi szekérbe! Öltözködj bársonyba, s el-húnyt Testvéred helyébe Fogj páltzát, mellyet rettegjen az Osmani Porta. S homlokodat kerekítve minap nyertt új koronáddal Érdemes oldalodat szentelt pallossal övezd-fel. Tí pedig Eggyházunk Fejedelmi! vigyétek előtte Eldődink módjára jelét a drága Keresztnek: Mellyet elébb István a fényes Stambuli háztól Égnek ajándékát, mint Constantinus előtte - Mert a Nap-keleten fekvő nagy Bírodalomnak, Melly Európában végetlen közre ki-terjed, Bírta nagyobb részét - tzíműl nyere Pannon! hazádnak; És ugyan azt mai nap Leopoldnak nyújtja, ki által, Dőlő félbe levén a Muselmannok hatalma, Mellynek alatta nyögött az igaz Hit századok ólta: Szent koronánk örökét terjeszteni kardal akarja, Indúlsz, hogy meg-erősíted a Nemzeti Végzést, A hitet Eldődid módjára le-tenni Hazánknak. Így fogod a kormányt kezeidbe, s az hajdani törvényt Nem sérted, s el-nem-mellőzöd az innepi pompát, A Haza boldogsága tiéd s tele rész-vétellel Örvendessz javain, bal sorsán könnyeket húllatsz. Ím! az egész Természet el-hányván hajdani gyásszát Új artzát öltöz meg-elégedtsége jeléűl. Nézzd! paripád az ülő terhétől gőgre hevűlvén Tajtékzik, s lépésit alattad dölyfösen hányja. S még a nép sokasága tolyongván nyomdokid űzi: Száz tűzzel viselős ágyúk ropogásokat adnak, S tőltött vas-tsöviből ártatlan mennyköveket szór A Sisakos, s az eget füst-fellegzetbe borítja; A víg mennydörgés közbenn értz trombita harsog, S a ki-terűlt levegőt örvendetes hanggal hasítja - A népek felesen gyülekeznek, s eggybe zavarva: Gyermeki kor, hőlgyek, férjek, s a gyenge leányzók, Merre szabad menetelt engednek az öszve-sereglett Nemzetiek, koronás Urokat meg-látni sietnek. Test-őrzőid alíg nyitnak szabad útat előtted: Meg-teltek minden sorsú rendekkel az útzzák. Nézd az Egek bóltját öröm-ábrázatba borúlva! Innepi fényt ereget sugárival, és ha lehetne, Meg-tartóztatná lovait, s a tenger öblébe Tűz-szekerével alá későbben hanyatlana Phoebus. Úgy vagyon: őt az egész Kún-föld Attyának ohajtja Eggy szívvel, ki minap Toskánai thrónuson űlvén Most a nép örömére fel-hág a Pannoni székbe; S kintseit híveinek szívében hellyezi, s e'ként A birodalmok egyébb koronás fejedelmit előzi. A hódolni be-gyűlt hív nemzet már is előre Érzi jövendőbéli javát Attyának alatta. Így tettzik jobbágyainak, s így tettzik az Égnek A Koronás; így hajtja fülét hozzája kegyessen A Tehetős, s köz-haszonra törő kérelminek helyt ád. Így az időt meg-győzi, s örökre ki-terjed az ország Hol kormányt ember-szerető nép-attyai fognak. Boldog örök! mellyet szánt a Tisza szőke vizével, S termékeny hegyeit Bacchus meg-rakta gerézdel: Ó bizonyára, ha vólt sok századok ólta királyod, Akinek országunk méltán kötelezte-hitét-le: Aki javát egyedűl népének mérte javához: Aki alatt mezeidre az ég áldása ki-terjedt: Boldog hazám! e nap szent légyen előtted örökké! Űld emlékezetét, és értz táblára ki-mettzvén A feledékenység zavarába merűlni ne engedd. Álmodom é? vagy homályt von az Éj örömünknek egére? sat.
Pogány vagyok. Nincs bennem semmi Alázatos, tömjénszagú; Zsolozsma, zsoltár, istenesdi Nem ejti lelkemet rabul. Nem verem én bűnbánva mellem, Nem mondok szánom-bánomot, Olcsó dicséretét se zengem Annak, ki - majmot alkotott. Nem ejt meg engem semmi földi, Se földöntúli hatalom: Az eget ostrommal bevenni, Nem lekoldulni akarom. Nem járok templomaitokba, Miket a hízelgés emelt, Bálványotok előtt a porba Lelkem sohase térdepelt. A földön úr szolgái vagytok, S urat imádtok mennyben is; A szív, a szolgaságba hajtott, Csupán a zsarnokokba hisz. Szeretek én, s ti hízelegtek, Csúsztok ti, míg repülök én! Imátok lenn a porba reszket, Fönnszárnyaló enyém. Arcotokon a kegy malasztja; Fő vágyatok a nyugalom: Én nem születtem hódolatra; Szívem örök forradalom. Pogány vagyok. Dac ül szememben, Gúny és harag rezg ajkimon; Pusztító tűz feszíti mellem, A harcok élvét áhitom. A gyűlöletnek óceánja Csap olykor át a szívemen; A viharoknak orgonája Játszik most benne rémesen. Mert gyűlölöm sivár világtok, Amelynek neve: unalom; Ásító kéje nekem átok, Rothadt nyugalmát eldobom. És gyűlölöm a lomha szörnyet, Gyűlölöm arcod, rút Közöny! Rég fekszi tetemed a földet, Gőzébe hal milljó öröm. S gyűlöllek téged, korcs Alázat, Törpék álarca, pórerény! Hiszen te adtál kúszni lábat A Gyávaságnak, látom én. És gyűlölöm a Szolgaságot, A bűnök bűnét mindfölött: Haragtól reszketek, ha látok Egy elnyomót vagy görnyedőt. - Pogány vagyok. Merész szememben A szép Igazság szomja ég. Istennő az; ha fátyla lebben, Gyönyörbe tör a föld, az ég. A szeretetnek óceánja Csap akkor át a szívemen; A teremtésnek orgonája Szól mostan oly fönségesen. Megzendül a szférák zenéje; Az égi gömbök szózata, Zokogva, zengve hull beléje Az örök fájdalom maga. Megnyílik a világ köröttem, A légi kárpit széthasad, Lebegni szigorú körökben Látok csodás, nagy tárgyakat. Nem tárgyak ők, dicső személyek; A régi istenek talán: A lelkük test, a testük lélek, Tapintom s mégis látomány. Alattam a föld is kitárul, A por rajong, a kő beszél, Jelt ád a némaság magárul, És fölragyog a titkos éj. A mélység mély szivét kitárja, Leveti lepleit az Ég ... Úgy érzem, egy világ királya, Ugy érzem, egy isten levék. Természet! Élő templomodban A tárgyak lelkét szíhatom: Szent falaid közt égre lobban Minden leláncolt hatalom. Határtalan nagy templomodban Az isten testét érezem; Szivem szivével összedobban, Szemébe néz ihlett szemem. Világok teste lett a testem, Amit látok, az mind enyém; Átcsapnak a lángok felettem: Égek, de el nem égek én! A lelkek lelke lett e lélek, A szívek szíve lett e szív, Az ember bennem istenné lett, Olimp dicső követje hív!
Nem segít ezen se filozófia se vallás még a költészet se használ Részeg hasonlatok és János Jelenései és rajongó hallucinációk És nincs tudományos rendszer és nincs hindu szelídség és Buddha-mosoly, És agyafurt magyarázatok amiket külső mintákra kieszeltem Mindez nem segí mindezt hiába hívom mindez szerteszalad Nincs múzsa akinek gyámolítását hívhatnám mint a régi poéták Nincs Herceg akinek kegyes tetszését remélve ajánlani merném Mielőtt belefognék elgondolni most azt a Dátumnélküli Reggelt S még képzeletem is akivel íme ily furcsán magamramaradtam Vakaródzik és vonakodik nem akar tudni erről a képtelen ügyről Oldalt pislog menekülni szeretne itthagyni magamra egészen De én torkon ragadom én kényszerítem és nem engedem őt el És visszafordítom arcát s a nyakát is hogy szembekerüljünk Hogy merőn belenézzek rebbenő két rémült szembogarába Hogy vacogó szájából töredezve bár és kusza de töredelmes igékkel Kicsaljam a szót a vallomást hogy elmondja mit lát ha elhangzik a kérdés Látod-e a Dátumnélküli Reggelt én képzeletem s ha látod láttasd velem is Hogy sebtiben ahogy vallasz rögzítsem és lejegyezzem a képet Pár perccel vagy pár órával előbb még világos volt ez a kép Ami azért különös mert pár órával előbb még éjszaka volt Most kezd pirkadni éppen de milyen furcsa pirkadat ez Amihez képest ragyogó fény és hő és értelem volt az előbbeni éj (Vedd úgy mint negatív filmszalagot amin fehérek az árnyak S a hajnalodó horizont s a lámpák s fönt a hunyorgó csillagok feketék Hirdetve közeledését egy vakító mély luknak az égen a fekete Napnak) Igy indul e reggel egyébként pedig nincs rajt semmi rendkívüli A külvárosi széles úton dübörögve és nyikorogva egy tejeskocsi megy Még csukva a kapuk s a redőnyök alszik a fáradt Budapest Aztán lassan siseregni kezdenek sarkok körül a viciseprők S a pálinkamérések felső ablakán betegen kiszüremlik a lámpa Kutya vakkan valahol már kinyílt a kapu utána álmosan ásitozón Tárja a többi is egyenkint kikukkan egy borzas fej támasztja a szárnyát A pék is kinyit nagy recsegéssel zajjal szalad fel a vaslap Ládákból gyüjti kupolás kocsijába hajnali kincsét a szemetes Megy minden mintha térben volna s időben okkal és okozattal A kávéház üres asztalsora végén leül az első hajnali vendég Most hozzák épp a lapot a pincér lerakja és rámába feszíti A kenyereslány mellecskéi himbálva inganak ahogy viszi a kosarat Túl a járdán aktatáskával egy hivatalszolga s az ablakból csecsemősírás Az órás is nyit mindjárt s a piperebolt s a hentes a benyílósarkon Mindenki úgy tesz mintha ébredni élni akarna folytatni a táncot De furcsa bolond reggel nem tudja senki mi történt és mi akadt el Lendület nélkül még darabig zajtalanul rohan tovább a kerék Egy mámoros züllött tanár sejt csak valamit egész éjjel ivott Ordít most különös szavakat dülöngve zokog nekidőlve a falnak Testvérek segítség mi van itt hiszen kiesett a világ feneke Nem vagyok én beteg biztos úr tessék hagyni bár az volnék igazán Élnék betegen és boldogan hogy élek és félek a szörnyű haláltól De tessék felgondolni hogy én soha nem éltem hogy nem is vagyok én Engem csak álmodott valami úgy jöttem ide úgy tengődtem darabig Most pedig vége ennek is már nem akar engem álmodni tovább Karját fogja a rendőr nehány kíváncsi lódul utánuk elmarad ismét Iskolatáskával nézi a bolond menetet egy nyurga kamasz Bánat fogja szíven vajaskenyérbe harap tünődve ballag az úton Mit is gondolt ezzel az álommal és élettel ez a züllött alak Mégse volna igaz amit algebrából tanít és fizikából Medveczky s amiből készült valahogy épp most memorizálta S földrajzot pedig sokszor érezte földrajz és történelemórán Hogy hátha ebből az egész sok mindenféle dologból egy szó se valóság Hogy nincs is Afrika sohasem volt s nem létezett Julius Caesar Mert mindezt csak úgy kitalálták hogy legyen miről beszélni vitázni Hogy legyen iskola és műveltség és érettségi-vizsga és tananyag Igaz hogy mammuth-csontot is mutattak a szertárból és régi követ S a nagybátyja járt Amerikában s a nagybátyja nem hazudik De lámcsak másrészt arról is szó volt a lélektan - propedeutikában Hogy régi és nagyon okos és vén szinte szentnek számító bölcsek Hirdették komolyan hogy nincs is valóság csak emberi lélek az ám Cogito ergo sum ez így van de viszont ezenkívül semmi se biztos Most jut eszébe éppen ezen kínlódott tegnap este az ágyban Elalvás előtt (miután átesett a megszokott kéjes rémületen S a mámoron amit asszonyi testrészek és arcok gomolygása kiváltott S amiről ő tud csak senki más amit ő fedezett fel) a paplan alatt Hogy ezek is mint minden csak az ő képzeletében született Kóválygó álmok s a térben nincsenek de hát igazán mi is az a tér Rém messze csillagok ezt látni lehet de viszont azokon túl Valahol végének kellene lenni de hiszen nem lehet mert mi van ott Ahol végre van fal vagy nincs fal s ha van milyen vastag a fal Ha meg nincs fal hol van a vége hiszen ez iszonyú és rettenetes Hiszen mindjárt megőrül s a feje szétrobban vagy elájul az ablakon át (Szerencsére mindez nem történt hanem dobogó szívvel elaludt) Elaludt s most megint ébren van megy a suliba reggel Ámde ő-e az csakugyan ő-e az aki este aludni feküdt Nem bomlott-e fel valami éjjel miközben figyelni nem ért rá Nem bomlott ki a férc valahol hogy most szétfeseljen az ürbe Ahogy ez a részeg kiabálta világgá mikor elvitte a rendőr Igy évődik hórihorgas gondolatok közt ez a nyakigláb diák Életet nem látott még s a szerelmet is csak feltalálta fel nem fedezte Megy még pár lépést hirtelen halványodni kezd tűnő körvonala Teste áttetsző lesz mint a köd látni rajta keresztül halványan a járdát Egyszerre csak eltűnik mintha mintha keresztülment volna valami rajta Talán ez volt az utolsó rögzített pont ebben a reggeli képben Ez a pár gondolatfoszlány egy kósza diák agyvelejében A többit nem tudja látni már összefüggően kínlódó képzeletem S hogy hajszolom és űzöm és korbácsolom csak makacsabb lesz Visszatorpan behúnyja a szemét mint ki meredély szélére jutott Most még egy végső erőfeszítésre unszolom nézzen le a szakadékba Ott forog valami ott villan valami örvénylik és szerteszalad Néhány részletét talán el lehetne még kapni sietve belőle Mintha a látcső fordított felével látnám kicsinyítve az előbbi körutat Apró pontok az emberek az ónszínű fémes ködfátyolon át Valaki szól mellettem az a furcsa hogy egészen közel van a hangja Mégsincs senki közelben csak távoli távoli nagyon távoli tájak A hang valakit kér hogy nyujtsa kezét s fektesse a takaróra De nincs takaró sehol s ha van a kinyujtott kéz átfut szövetén Ámde forogni kezd egy számlap s a számlap minden mutatója Egy másik vidéket jelent nem tudni a Messziben vagy a Régben Egy kedves olasz lány arca egy langyos dunaparti este Egy dallam mint az arany olvadt arany a gordonka szívéből Osztriga tengervize hűvös szél hatéves kislány mohó két szembogara Szöcske kúszik a fűszálon s Napoleon áll a gúla tövében Mind csupa más dolog mégis mind hasonlít valamiben Állj meg Számlap hallgass Hang erőlködj képzelet fejtsd meg a titkot Mi az amiben egy mi az amitől összefügg mi az amitől kép ez a sok mozaik S ahogy a zakatoló motor pillanatra megáll szikra pattan ki belőle S már tudom is fényében elolvasom kép keretén a címet: fájdalom Ez fáj ez mind fáj ez mind a fájásnak más alakja előttem Jelmezbe öltözött más-más szerepet domborító egyetlen drámai hős Gyötrelem-Fregoli ugyanaz mind egy színpadon ötven alakban Futkos és mókázik ő a pincér és ő a vendég és ő a tányér és ő az asztal És ő az olasz lány s az alkony s a dallam s a szöcske s a császár Ötven darabba tört éles kínzó fájdalom mint az üvegcserepek Ez a császár egy fájó borda ez a szikla egy fájó nyakszirt Ez a Pán-síp egy fájó sípcsont és ez az örvény egy görcsbeszorult szív Ez a mennydörgés a langyos tavaszi délben egy zakatoló halánték És ez a szférák zenéje se más mint egy hörgő tüdő robaja És ezek a hegyszakadékokon át tajtékzó messzi zuhatagok És ez se más csak a homlokról lassan a szemekre folyó hideg veríték Itt valami szenved és gyötrődik itt él valami ami már nem akar élni De fél nem lenni mert nem tudja marad-e utána valami Lesz-e hely lesz-e tér újszülöttje számára odakinn és odalent Ez a görcsbefutó szív ez a hörgő tüdő ez a rémült agy ugyanis Ez az én ami már nem lesz ez most azért hörög és lüktet mert vajudik Ez most akarja megszülni önnönhelyébe azt amit soha nem ismert Azt amit borzongva sejtett csak a külső valóságot amelyben Nem lesz és nem volt ami születését megelőzte s követi most a halálát Ami számára nincsen mintahogy nem volt ő a világ számára valaha Most szüli meg most nyomul ki lelkéből most születik a világ Az a teljesség ami eltűnt nem tudott lenni mióta ő megszületett Az üres semmibe és káoszba most fordul ki lihegve és nyöszörögve Egy ember egy isten egy emberlélek méhéből az Abszolutum (Ding an Sichnek nevezte Kant) amit sötétben rejtegetett E dátumnélküli reggelig méhében emberivé átalakítva Ezt az újszülöttet akit fájdalom szült de ő már nem fog fájni magának Mert ő Valódi Világ ő a Nemén ő az Éntelen Élet Íme ily szavakat dadog és hörög szorongató ujjaim közt fuldokló képzeletem Még egy kérdésem van még erre felelj ó képzelet mielőtt elájulsz Látod-e a jelent a mostanihoz hasonló pillanatot Abban a reggelben mikor az az Én semmibe torzul S ha látod mondd el de csak egy furcsa folyó kanyarog Kanyargó folyó amiben vergődve próbál úszni egy emberalak Úszik s nem jut előre mert mögötte jéggédermed a hullám Előtte pedig köddépárlik a víz a lába befagy keze semmibe kapkod Ez a dermedt jég a Múlt ez a megfoghatatlan köd a Jövendő Ebben úsztál ezért álltál egy helyben ezért nem tudtál jutni előre Látsz-e még valamit látok pattanni szines buborékot Előbb csak egy picikét akkorát mint mikor egy atom belseje pattan Ami egyre terjed robban a többi atom körülötte robban a test Börtönét az anyag szétveti formáját és keretét robbantja a kristály Már szétrobbant a Város az ország amiben éltél amihez Emlékeid kapaszkodtak most pedig szétrobban a földrész Utána - hangtalanul - bolygód s a Naprendszer s terjed a láng Robban már a Tejút robbannak távoli ködfoltok robban a kozmosz Egyre távolabb odáig ahova már úgyse küldtél engem soha el Odáig ahonnan már csak egyetlen Hang kiabál süketülő füleidbe Ezt kiabálta nos akarsz-e még kell-e még s ha akarsz még Mondd meg mit akarsz és meglesz én megteszem ints a fejeddel De te már nem intesz mert már nem tudod mit akartál S aki nem tudja mit akar annak már semmise kell S még mintha rezegne valahol egy ámuló távoli kérdés S még mintha mozogna valamerre egy pont a híg levegőben S még mintha keresne valamit valahonnan egy tétova szem S még mintha felelne valamiért szavára ha tudna felelni Ám ez a semmi már nem is fekete annyira nincsen Ez már semminek is olyannyira semmi hogy már csaknem valami Ott ahol semmi sincs ez a semmi nagyon hasonlít valamihez Egy ágyon az emeleten nemlétező tárgy fekszik nemlétező párna fölött S egy nemlétező arc hajlik az arca fölé s nemlétező ujjaival Lefog egy nemlétező szemhéjat s egy nemlétező cselédlány Fut le az emeleten s a házmester felé valamit lihegve kiabál Nemlétező portás hoz éppen egy nemlétező levelet Torpanva megáll fejét csóválja mert a nemlétező házmester Rászól portás úr álljon meg nem kell már szegénynek az a levél A jó író úr nincs többé nem létezik most halt meg épp az előbb
Élelmes ficzkó volt s jól számitott, Kiről olvastam, a mi jönni fog: Vazulnak hivták; szülte Oroszország; Mutogatott jó pénzért egy oroszlánt. Bejárta véle már a félvilágot, S egyszer Magyarországon is megállott, Hirdetve: «Itten látható egy állat, A melynél nem volt, nem leszen csudásabb. Más annak, a ki okos ember, S más annak, a ki nézi korpa-fejjel. Azért tehát tudják meg jóelőre, Hogy a kinek nem híg az agyvelője, E csudalényben oroszlánt talál, Ha nem: - nyiltan kimondom - sült szamár.» S tolong a nép; Vazul titkon nevet. Óh, csuda-lény; megtölti a zsebet! A ki megnézi, mind meg is csodálja: Dicső oroszlán, állatok királya! Mert hol van ember, beismerni kész, Hogy együgyű, hogy korpafej, hig ész!... Akadt egy mégis nagysokára, Ki a bámész tömegben állva, Paraszt észszel ki merte mondani: «Hunczut legyek, ha ez nem egy csacsi:» S mint a mikor tüzet kiáltanak: «Szamár! szamár!»... ezt zúgja száz ajak. «Szamár! szamár!» - hangzik mindenfelül. Az így szidott sietve menekül; De a szabadban sincsen maradása. «Szamár!» - kiáltják mindenütt utána. Mi ebbül a morál? Hol oroszlánnak néznek szamarat: Mondd rá te is, hogy az; mert a szamár Különben te leszel magad.
Kisfaludy Károly: A legszebb gyöngy. Van egy gyöngye a világnak, Létünk legfőbb értéke, Minden földi boldogságnak Kútfeje s legszebb éke; Melynek remegő tükrében A szív magát képzeli, S adóvevő örömében Fájdalmait öleli. De a nagy világ zajában Az csak ritkán láttatik, A romlott szív birtokában Soha nem találtatik. Csak szelíd s jó embereknél Fakad égi forrása, Érzékeny s meleg szíveknél Tenyészik szent áldása. Mely jó isten adománya Ez a ritka drága kincs? Mely szent érzet alkotmánya Hogy el földön mássa nincs? Egykor szívem nagy ínségét Barátomnak beszéltem, S érettem hullatott könnyét E szép gyöngynek ítéltem.
Már a gyenge kökörcs fel-felemelgeti A nyálkás avarok leple alól fejét És pelyhes koszorúját Lassanként nyitogatja ki. Jer, lágy szél, jer! öleld és nyalogasd körűl A felkölt gyereket, jer, nehogy a fogas Fény megverje szemével Vonj enyhébb levegőt reá. Már sok kis madarak messze kerűlgetik A füstös levegőt, melyben az emberek Szomszédsága miatt nem Legbátrabb telelés vala. A kedves szabadért megvetik a gyanús Kézzel szórt eledelt, melynek alá fogó Lépet rejte az álnok Embernek ravaszabb fia.
Örömre születtél, s ki tudna boldogabb lenni nálad? Elérhetetlen örömeid ize égetőbb, mint égi parázs. Édesebb és mélyebb és esztelenebb a te örömed minden földi örömnél! Izeket tudsz és szineket tudsz, hangokat tudsz és káprázatot, amit csak a te véred ért, a te titok-oldó arcot ért. Egy világot kell megölnöd magadban ezért halsz meg ily nehezen. Már régen halálra itélted magad, már régen halálra itélt a sors. Verheted fejedet faltól-falig őrjönge mint tőrbeesett vad - minden hasztalan. Körül vagy zárva, be vagy falazva! számodra nincsen irgalom. Gyötrelmeid száz életet megöltek volna, s a te egy életed még mindig lobog. Menekülni sem tudsz és meghalni sem tudsz! mert oldhatatlan kinjaid fölött is az öröm tündöklő arca hivogat. Ugy kell meghalnod izenkint ahogy sziklához láncolt óriás halódik üvöltve s birkózva önnön dühödt erőivel. Ugy fognak szétszakgatni izenkint! s még látnod kell azt is iszonyodó eleven szemeiddel látnod kell még amint elesett testedet a dögkeselyük kikezdik.
Ányos Pál: Gyöngyösi árnyékához Et statuent tumulum et tumulo sollemnia mittent. VIRG. Aeneid. VI. v. 380.
Állj meg, Te nagy lélek tünő szárnyaiddal, Mellyek Parnassusra visznek Musáiddal, Közölj egy pillantást hiv onokáiddal, Kiket már utánad emelsz tollaiddal! Nézz le, hogy röpdöznek Duna mellyékéről, Hogy füstöl temények Musák tüzhelyéről, Hogy szóll furuglyájok őseik lelkéről, Hogy nyög, hogy mosolyog Gellért tetejéről? Szebben ragyog Fébus köztök sugarával, Hangosb a pacsirta pihegő torkával, Flora többet festi réttyét virágjával, Többet játszik Zefir rózsák illattyával. Miolta eljöttünk Tanais partyáról, S nyilak nem csüggenek magyarok válláról -Nem keltek illy napok világunk sarkáról, S nem törött annyi ág Apollo fájáról. Ha ezt mind megláttad, menny repülésedben, Könyveztesd Murányi Kálipsót versedben! De magad mosolyogj érzékeny szivedben, Hogy még van, ki örül versszerző tüzedben. Mi pedig elmenünk Gömör vármegyében, Hol egy borostyánfa enyészel tövében, - Ott áldgyuk lelkedet polgárink nevében, Rózsát s ciprust hintvén sirod tetejében! 1777
Fekszem hanyatt, süllyedő fejem alatt kulcsolva haszontalan karjaimat. Szemem oly nehéz, mintha ravatalos krajcár nyomná, csak szivem vak ütései dörömbölnek mellemen, mint őrjöngő dühödt öklei a közönyös falakon. Összetört életem uszkál körülöttem, látom magamat - öreg anyóka vagyok. Megyek fáradt nyütt inakkal az uton, karjaim oly vékonyak, mint téli fa töredező ága. Föld felé görbülő hátamon kegyetlen nehéz batyu, lihegve járok s már nincsenek könnyeim.
Mondanám: irgalom! de hangom sincs már, S fonnyadt szivem az irgalom nevére emlékezni is elfelejtett. Igy roskadok össze hirtelen, mint aki mindennek végéhez ért. Már homorul a nyüzsgő föld alattam. De emberek jönnek sietve részvét és szeretet megindult melegével. Simogatnak kézzel és szemmel és szóval s kérdik sorsomat aggódó akarattal. Fájdalmaim fölébrednek, s már segitséget váró szemekkel mosolygok. Meleg karok emelnek, szorgos jó kezek kötözik égő sebeimet. Már mosolygok, süt a nap, s az élet gyengéd jósággal tekint reám. Már semmi baj! - mondják megkönnyült szivvel, s arcukról a jócselekedet fénye ragyog. Már semmi baj! - s míg ruhámat porolgatják gyengéd biztatással életem lezuhant súlyát mind visszarakják rám - s meginditanak ujra könyörtelen utamon.
Eötvös József: SZÖRNYEN SZÉP. Miként Vesuv virágtakart tövében Megrázva, most egyszerre ingadoz, S tetőjén láng kitör s szilárd dühében A bájvirányon széjjeláradoz: Ekkép remegsz te is, ha részegűlve Merész karom erősen átfogott, S a szenvedély, mint láva, elterűlve, Arczod felett pirosan elfutott. S miként a tenger kél, erős karával Ha szélvész átkarolta árjait, S a sziklafalra csap hullámzatával, S fehér tajtékkal önti partjait: Ekkép emelkedik melled dagadva, Szélvész-hatalmú érzeményivel, Míg végre könnyü leplén áthaladva, Mint hab kiárad a fehér kebel. S Vesuv ha áll lángoknak bíborában; Ha tenger kél, mert szélvész fölveré Bár térdre húll a nép bámúlatában, Gyönyörrel néz a szép szörnyek felé: Igy nézek én reád, ha szenvedélyek Átdúlják lelkedet; ha veszni kell, Mit bánom én! oly szépek a veszélyek, Gyönyör között ha veszhet e kebel.
Kaffka Margit: Fényben Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké, Hogy elmúlnak mind a derűs napok, Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak, És ősz fejemmel magam maradok. Zörgő avarban, ködös alkonyattal, A darvak búcsúzása idején Ráérek majd jövők titkát keresni, S borongva sírni emlékek ködén. De ki töpreng édes tavaszi reggel Fagyos pusztákon, hulló levelen, - Mikor csillámos, szőke napsugárral Végigragyogja útját a jelen...
Ady Endre: Megpihent... Megpihent a szived, Nagyasszonyunk, végre, Rászállott bánatod A pirosló vérre, De pirosló véred Minden hulló cseppje Egy felszálló kétség A magas egekre. Megpihent a szived... Milyen sötét átok, Hogy neked szenvedés Volt egész világod, Hogy te, ki szent voltál Őrangyallá válva, Százszor tettél utat Nehéz Golgotára! Óh! mert egyre sújtott A kegyetlen végzet, Elrabolta minden Földi üdvösséged; A te nemes szived, A te érző lelked Nem talált a földön Csak örök keservet. De mégis. »A regék Ősi erdejében« Megszállott az ihlet A szomoru éjben S amig messze szálltál Egy tündérvilágba, Elhagyott egy percre Életednek átka. Óh! azok a percek Írt adtak szivednek, Fényesebb világot Fényes szellemednek... Nyugalmat a csodált, Üldözött költőnek,* Mert besüppedt sírján Új virágok nőnek. Aztán ujra tűrni Szivettépő átkot, Feketén, komoran Járni a világot. Hogy szent szivedet, mely Millióknak őre, Átjárja egy gaznak Megvillanó tőre!... Megpihent szent szived, Nagyasszonyunk, végre, Rászállott bánatod A pirosló vérre, De pirosló véred Minden hulló cseppje Egy felszálló kétség A magas egekre.
Ha a bánatommal egymagam vagyok, s lelkemben nincs, csak a kétség maga, álmom csillagfénye kihamvadott, szirmot se hord a lét sivataga, szép remény, kínálj balzsam-serleget, ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.
Ha kinn járok, s leszáll az égi est, fönn holdat rejt a sűrű szövedék, s a csüggedés bús arccal rám ijeszt, s szaggatja lelkem fényes szövetét, verd át sugárral a lomb sátorát, s e rút leselkedőt kergesd tovább.
Ha a reménytelenség, egyszülött fia a csalódásnak, lelkemet meglepni kész, s mint felhő a rét fölött sötétlik, s mindjárt rám csap, eltemet, ragyogtasd fel, remény, szép arcodat, s ijeszd el, mint az éjt a virradat.
Ha kedveseim sorsán megriad szívem,s szorongva gondot gondra szít, Ó szép szemű! Vidítsd beteg fiad, hadd nyeljem vigaszod telt kortyait, szórd körém égben-fogant fényedet, ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.
Ha a szívem szenvedélytől megdobog, ha kínoz kedvesem kemény szava, add, hogy hihessem, nem hiú dolog, szonettekben merengni éjszaka, szép remény kínálj balzsam-serleget, ezüst szárnyad bontsd szét fejem felett.
S míg száll majd évre év, add, hogy honom, becsületét ne feketítse folt, hadd lássam: híre ép, magas orom, szabadsága tündöklőbb sose volt. S ragyogtasd ritka-szép tekinteted, tetőt tarts szárnyadból fejem felett.
Nagy szabadság! Míly nagy lehet kopott köntösében, és királyi fejék s dús bíborok alatt mily elnyomott. Csak haldokol, lehajtja szép fejét. Ó jöjj, remény! Lám, szárnyad itt lebeg, s színig telíti fénnyel az eget.
Mint felhő-csúcsot bolygók fényei aranyoznak, vidítván a sötét eget, míg fél-arcát fátyol fedi, ha lelkem felölti bús köntösét, vidíts, remény, ha a gond rászakad, s nyisd szét fölöttem hószín szárnyadat.
"Az a barátunk, aki annak látszik és valójában az is. Mert aki csak látszik, de valójában nem az, az csak látszat-barát, nem pedig igazi barát. És ugyanez érvényes az ellenségre is."
„Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen, - hordozd szívedben. Éld e rossz világot és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen.”
Csomókban hanyatló gesztenye-levél, éjjel ujjaidhoz érkezett a tél. Disznótoros faggyal támad az idő, tűleveli füsttel telnék a tüdő, boróka levével telnék a torok - háborog a hideg, foga csikorog.
Engem ugyan űzhet, el nem fog a fagy, lélmelegítőm utamon te vagy; tekinteted röpdös, karcsú madarát kerülik a felhők, varjak, vadkacsák; zuzmara-sziromban hangod kanyarog, hópehely-viharban kedved kavarog; minden lélegzetem ízeddel telik: szállok - más tipródik, vagy a körmeit fujja, és bort nyakat - te is szállsz velem: nincs szükségem szeszre, fűt a szerelem.
Hogy jöttem lefelé egykedvű, vén vizeknek Folyásán, vontatóim már nem jöttek velem: Lármás rézbőrű raj közt céltábláúl sziszegtek Bepingált cölöpökhöz nyílazva meztelen.
De hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez, S hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol, - Alighogy véget ért a parti, furcsa hecc, Vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.
És tél jött, szörnyü zaj közt s engem, kiben siket Csend hallgatott tunyán, mint a gyermekagyakban, Felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget, Nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!
Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve Tíz éjen át lebegtem vidám parafaként A mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője, S nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?
Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt, Mint almák hűvös húsa csúszik a gyermek-torkon; S hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt Letisztúlt rólam és levált a kormány s horgony.
Azóta egyre fürdök a roppant tengerek Költészetében, melybe csillog csorog és béke S nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek Lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,
Mert kékes színüket átfesti drága mámor S ringatja enyhe rengés a réz-szín nap alatt, S nincs alkohol, csitítóbb, se dal, mely ily puhán szól, A rőt s rosszízü vágyak ettől megalszanak!
S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt, S a mélységek hintáit s kanyargó áramát Láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt, S olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.
Láttam sülyedt napot, vad titkokkal befolyva, Míg alvadt messzeségek violája ragyog S hallottam, mintha antik tragédiát dalolna, Messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.
S vakító hó-csucsokról álmodtam zöldszin éjen, Míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt Az óceánok csókja: izes áram a mélyben S mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt.
És át sok hónapon, mint ha dagály robog A sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda, Rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok Ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.
S találtam tengeren túl s alúl a horizonton Párduc-szem fényű és virágos szigetek Kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón A pőre nép fölött szivárvány libegett.
Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyű hálón A sás közé akadt Rém poklos teste reng, És vizeket rohadni örök szélcsendben állón, S örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.
Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs Eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak, Hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás S enyhűlni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.
S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék Halat, minőt találtam, aranyból s énekelt, S züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték S olykor hizelkedőműl édes szél lengve kelt.
S olykor a minden tájak únottja, pólusok Bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón, Beszórt árnyék-virággal, mely kén-szájjal susog S térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.
S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek Szőkeszemű sirályok, csetepatés család, Ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg, Majd elhagyott sülyedve: aludni még alább...
Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros, Kit elvitt a vihar élőtlen étherig, S zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most Részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik,
Im, bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékűl, Utam kapút az ég izzó falába fúrt, S zsákmányúl téptem onnan, finom poéta-étkűl, Izes nap-cafatot s szakadt, nyulós azúrt!
Bitang deszkám belepte a villamos medúza, S nyaranta apró szörnyek tintás raja lapúlt Reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva A reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.
Oh én, ki immár ötven mérföldnek távolából Hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt, S kit újra s újra vár a kék és merev távol, Megvetlek Európa, únt gátú, ócska föld!
Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget, Hol már a mámoros menny örök kapúja nyitva, S hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg Alvó madárseregként a boldog Jövők titka!
- De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte, S kegyetlen volt a hold és keserű a nap, Már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe: Bár megszakadna már s benyelné már a hab!
Oh ha van Európában öböl még, melyre halkan Vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg, Hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban S papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg...
Mert kit megfürdetett minden vizeknek búja, Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után, S jelzászlók és tüzek hívalgó gőgjét únja, S hogy hídak vad szeme bámúljon rá bután...
