Én kis kertész reggel óta kertről kertre járok locsolni a nyiladozó sok-sok szép virágot. Virágot én sokat láttam, a legszebbet itt találtam. El akar hervadni - szabad meglocsolni?
A régi Honfoglaló archívumából mentett verssel kívánok szép estét, jó éjszakát
Radnóti Miklós: Október végi hexameterek
Táncosmedrü, fehérnevetésü patak fut a hegyről, táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik. Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron, s villog a fényben a kis füvek éle öreg remegéssel. Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassu okosság tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti arannyát. Lassu, okos vagyok én is e lassu, okos ragyogásban, féltelek és is a tél hidegétől, tűzifa gondja, téli ruhák vak gondja növekszik, apad szemeidben s mint a lehellet futja be tükreit, árad az álmos bánat a kék ragyogásban, a szádon a mondat elalszik s ébred a csók. Feketén jön a hó, jön a tél, feketélnek sarkai máris az őszi nagy égnek, a hajnali órák léptei már sikosak. Gyere hát elaludni az esték hosszu szakálla alá; nézd, gyermeked is vagyok én, de felnőtt, nagy fiad és szeretőd, fele gondra is érett, nemcsak a versre komoly. Fekszünk majd s hallgatom éji füllel a szíveden alvó gond ütemét a sötétben. Hallgatom és várok. S mint ifjú gólyafióka ősszel szállni tanulván meg-megbillen az égen, forgok a bő heverőn. S lassan tovaszállok a jajjal. Átveszem és ütemes dobogása elaltat, elalszunk, - ketten az egy gonddal. S míg elkap az álom, az éjben hallani, csapdos az ősz nedves lobogója sötéten. :
Köszönöm szépen a verset mely bennem sok kérdést és érzést váltott ki. Középiskolás koromban a magyartanárom megfedett mindig a verselemzéseim miatt túl sok volt a belemagyarázásom bár azt hiszem egy vers mindenkiben mást vált ki. A költök pillanatnyi érzéseiket fogalmazzák meg és szíve joga mindenkinek, hogy ki hogy értelmezi. Tiszteletem minden költőnek és írónak akik megfogalmazzák és papírra vetik és megjelenítik gondolataikat..
Szép és kellemes tavaszi napokat kívánok "bmiboka"
Icarus a tüzes naphoz futott. Szárnyáról olvadt már a lágy burok, és léghasító tolla meglazult, előtte végtelen volt még az út. Érezte már, hogy céltalan kalandoz, s sosem jut el a lángsugaru naphoz. Aztán lenézett, könnyes, méla szemmel. Alatta mérgesen morgott a tenger.
Megborzadott; érezte hűlni lelkét, arcát belepte a halálverejték, hörgött vadul, mint kit vadállat űz, és kétkedett, mi szebb: a víz, a tűz? Sajnálta csendes, lombos otthonát, hol élhetett vón boldogan tovább, de húzta testét a nehéz teher le. Érezte, elvesz... Szárnyát zúgva verte, mint az, ki véres háborút izen, s egy percre győzött a sötét vizen. Tollförgetegbe lankadtan kapálva kigyúlt szemekkel szállt a tűzhalálba, érezte, bukni fog, s emelkedett. Ment a halálba, mind felebb s felebb, forgott a nap, mint egy tüzes kerék, s elkápráztatta könnyező szemét, perzselte húsát a sugárnyaláb, de ő röpült... És így bukott alább.
!
