Ebben a topikban nem csupán a csillagászati észlelésekről, hanem minden más a csillagászattal kapcsolatos kérdésről, így elméleti kérdésekről is szó eshet (fekete lyukak, sötét anyag, sötét energia, a világegyetem gyorsuló(?) tágulása, sorsa, keletkezése...és hasonlók).
„Palacsintává nem az excentrikus tömegek torzítják az eredetileg gömbszimmetrikus eloszlásokat, hanem saját maguk. Így van ez mindig, ha a saját gravitációjuk által egyben tartott anyagcsomók részecskéi között nagyon csekély a kölcsönhatás. A csillagok csak a jelentős belső kölcsönhatások miatt kialakuló nyomás miatt gömbölyűek. Maga a gravitáció lassan palacsintává lapítaná őket. Hisz amelyik irányban egy kicsit is kisebb az átmérőjük, abban az irányban nagyobb lesz a tömegvonzás, ergo abban az irányban még tovább zsugorodnak.”
Ezt a „megoldást” nem akkor vesszük figyelembe, amikor a gömb szimmetrikusan eloszló tömeg álló, vagyis nem forog a saját tengelye körül? Mivel ha forogna, akkor a centrifugális erő miatt lapulna be a forgástengelyére merőlegesen. (ahogy a Föld sem tökéletesen gömb alakú a forgása miatt.)
Amennyiben a gömbalakot csak a belső nyomás alakítja ki, akkor az a teljes térfogatra érvényesen, egyenletesen oszlik el? Ezzel szemben a gravitációnál csak a sűrűségeloszlás, a gradiense számít?
Én úgy tudom, hogy a galaxisok többsége a sötét anyag palacsintáinak áthatásainak belsejében (vagyis a szálakban) kezdett el létrejönni, s ezek a szálak sokkal-sokkal nagyobb léptékű struktúrák, mint maguk a galaxisok. A galaxisok léptékéből nézve a sötét anyag helyi alakzatait, azok mint a szálak szivar formájú sűrűbb magjai mutatkoznak, amelyek galaxisok körül alakulnak ki. Mint babszemek a hüvelyben.
A palacsintaképződés pedig szerintem kinetikailag olyan folyamat, mint pl. az üstökösök erősen elnyújtott pályája. Ez az excentricitás hatalmasra nőhet akkor is, ha közben alig csökken az átlagos pályasugár, tehát alig csökken az átlagos gravitációs potenciál (illetve mozgási energia). Vagyis egy ilyen elrendeződéshez nem kell energiát disszipálni.
Mármint úgy érted, hogy a hidrogén atom nem engedi oda a másik hidrogénatomot, ahol ő van. A sötét anyag viszont átesik önmagán. Ezt elég nehéz követni.
Palacsintává nem az excentrikus tömegek torzítják az eredetileg gömbszimmetrikus eloszlásokat, hanem saját maguk. Így van ez mindig, ha a saját gravitációjuk által egyben tartott anyagcsomók részecskéi között nagyon csekély a kölcsönhatás. A csillagok csak a jelentős belső kölcsönhatások miatt kialakuló nyomás miatt gömbölyűek. Maga a gravitáció lassan palacsintává lapítaná őket. Hisz amelyik irányban egy kicsit is kisebb az átmérőjük, abban az irányban nagyobb lesz a tömegvonzás, ergo abban az irányban még tovább zsugorodnak.
A sötét anyag alig hat kölcsön önmagával és a közönséges anyaggal, a gravitációs összehúzódása során ezért alig jön létre benne nyomás, emiatt lesznek a sötét anyagcsomókból Zeldovics palacsinták. S egészen nagy kozmikus léptétekben éppen ezeknek a különböző aznak áthatásai képezik a sötét anyag megfigyelt szálas szerkezetű eloszlását.
De nem csak a fekete lyuk spagettizálja a környezetében lévő, eredetileg gömbszimmetrikus tömegeloszlásokat, hanem minden ahhoz képest excentrikus tömeg is, például a Hold a Föld tömegeloszlását. Ez az árapályerő, (az áltrelben a Weyl görbület).
A fekete lyuk csak annyiban speciális, hogy annak árapály hatása a végtelenségig folytatódik, hisz a belé zuhanó tömegeloszlás sohasem éri el a fekete lyuk anyagát, vagyis az excentricitás nem csökken.
A fekete lyuk radiálisan hígít, tangenciálisan sűrít (egy szóval: spagettizál). Lehet, nem ilyen egyszerű, de valahogy eltérít a "normalitástól". Hogy ez segíti vagy inkább gátolja a szupernóva kialakulását? Gondolom esete válogatja (csillagfejlődés egzotikus téridőkben).
Ez az a speciális eset, amikor a párosnak nem a kompakt tagjából lesz szupernóva. (De Canis Maior legyek, ha értem. Az ilyen zsírleszívások inkább stabilizálni szoktak.)
